A tapasztalás a tiszta szellemi személyiségünkkel egy tudatunkkal (teljes egészével körbe- és így át, azaz által is járván magunkkal, és így azt meg is élvén) érzékelve és érezve is valamit (helyzetet, hatást, dolgot, és személyiséget is) azt teljesen megismerni és megérteni, azaz mindent tökéletesen tudni róla, vagyis egészében és részleteiben is ismerni, és tehát még átérezni is, ahogyan az valósággal van. A tapasztalás végül is tehát tudatos tiszta és teljes érzelmi átélés révén szerzett tudás, ismeret, megértés, élmény, és benyomás is, vagyis a lényegében olyan tudat- illetve tudáserő is, amivel hathatunk másra, másokra is.
Amiben önmagában nincsen változás, azaz ami nem változik, azon nincs mit tapasztalni, hanem annak csak lenni lehet. Tapasztalni tehát csakis a változót lehet, mely tapasztaláshoz viszont az állandónak létre kell hoznia magában, és létre is hozza tapasztalót, és természetesen azt is, amit az megtapasztalhat, amikről így már az állandónak is lehet tapasztalása, vagyis az át- és megélésükkel teljes és tökéletes megismerése és megértése.
A jó és rossz ismerete lényegében a dualitás (kettős lényegűség) egész valóságának, vagyis az egész időleges fennmaradású dimenziós létrendszernek teljes megismerése, vagyis az egészével avagy teljességével megtapasztalása. Itt a szellemi lélek számára a teljes tárgyi tudás, vagyis a tárgyi mindentudás sajátítható el az örök fejlődése során. Maga az egész kettősség azáltal jön létre, hogy a megnyilvánulatlan Lét és Élet Teljessége megnyilvánulttá is teszi Magát. A dualitás érzése valójában tehát mindig csak a tárgyi tudatos jelenlét létrehozásával jön létre. Személyiségünknek kettősség érzete azzal keletkezik, hogy a testi egészünket tekintjük az igaz énünknek. Ezzel történik azonban meg a valódi énnek a világ többi részétől, de a többi éntől is való elkülönülése is. Ez az elkülönülés pedig egészen addig tart, míg az ember magát fel- és meg nem ismeri egyetlen valóságként, akiben történik ez az elkülönülés is, vagyis míg az Istennel való egységére rá nem ébred, és szintén Isten segítségével tudatosan is meg nem éli ezt az egyetlen igaz valósággal létező Egységet.
A rossznak illetve gonosznak tudása lényegében azonban már azzal is megvalósul az embernek, ha Isten helyett másra hallgatva maga is bűnbe esik, azaz bűnnel együtt él, vagyis, ha Istennek ellenére cselekszik. Ez azonban már lázadás is az Isten ellen.
A jó és rossznak tudására csak itt a duális valóságokban élve van szüksége a szellemi léleknek, ha az eredete hona helyett ezek valamelyikben lakozás mellett dönt. Itt és most a jelen fizikai valóságban is a kettős lényegű (dipólusú) életet látjuk, éljük, értjük, azaz tapasztaljuk meg, csakhogy benne lakozván elmerülünk ebben az illuzórikus létezésű valóságban, miáltal viszont elfelejtjük az igaz honunkat és valóságunkat, a valóságos állandó „lakhelyünket”, és azt is, hogy csak jövevények vagyunk, akik csak átmenetileg élhetnek illetve lakhatnak itt, mint a többi nálánál egyre finomabb szinteken létező szintén duális valóságokban is, csak azokban felfele irányban egyre közelebb Isten örökkévalóságáig egyre hosszabb ideig, mint itt a jelen legsűrűbb anyagi valóságban. Ha pedig a feledékenységünknek okán és folytán is nincsen valós szellemi hallásunk, és nincsen valós szellemi látásunk sem, akkor itt magunk fogjuk irányítani az életünket, vagyis magunk mondjuk meg magunknak, hogy mi a jó és rossz, viszont így még mindig másképpen tapasztalunk meg mindent, mint kellene, viszont ezzel egyre csak a kárhozat világa felé tartunk, mert még mindig nem az eredeti szellemi lelki mivoltunk tudatos átvilágításával látjuk illetve érzékeljük az itteni dolgokat, élethelyzeteket, és így a cselekedeteink, a világra reagálásaink is eszerintiek, azaz tárgyi tudat és „tárgyi lélek” (pszichikai én) szerintiek lesznek, és nem pedig Isten szerintiek, vagyis Lélek szerintiek. Ez így az előbbiek szerint viszont nem lehet még csak Krisztussal együtt élés sem, mert ez esetben még mindig a saját magunk „bölcs” döntései vannak, és nem a bennünk és velünk lévő Isten és Krisztusa, és az Ők Krisztus helyett küldte Tiszta Lélek (Szent Lélek, Igazságnak Lelke) mondják meg, hogy itt mit tegyünk, és mit ne tegyünk, azaz, hogy mi a jó, és mi a rossz nekünk.
Ha azonban kiutasítjuk és kizárjuk az életünkből Istent a Teremtőnket, akkor azzal nincsen, és nem is létezhet számunkra a velünk levő Istennek tiszta érzelmi (nem érzékszervi érzelmi) úton történő megtapasztalása (ami tehát nem tárgyi tudati tapasztalat) sem, de még csak Istennek tudása, azaz ismerete sem létezhet, hanem ez esetben az ember csak a szájával ismerheti az Istent, vagyis valós ismeret hiányában semmi érdemlegeset nem tudhat róla mondani. Ez esetben kedves barátom, téged sajnos még mindig elbűvöl a „fuvola” (anyag és energiavilág) és játéka, és ezért még most is csak a „fuvolát” kutatod, azt próbálod megismerni és megérteni, és nem pedig azt, Aki rajta illetve vele játszik. Nem a világ Forrását, nem a minden életnek valódi Forrását keresed tehát, hanem még mindig csak az anyagi világot és anyagi életet, manapság meg az energiavilágot és energiaéletet is. Csakhogy ezek már jelen vannak (megnyilvánult állapotban vannak), és ezért fölösleges őket keresni! Keressétek ti is inkább azt, amit az anyagi szemetekkel és a hozzá igazított műszereitekkel nem láttok, nem mértek, de mégis VAN!
Itt nem véletlenül a legfontosabb dolgunk az is, hogy Istenre és Fiára folyton figyeljünk, és nem pedig ehelyett a szájunkat csak tátogatni kellene, azaz folyton Őtőlük másról beszélnünk, és arra figyelnünk. E magunk keltette másról szóló zajban, ahogyan más hasonló tárgyi zajban sem lehet ugyanis Istenre figyelnünk, mert Istennek csak a szív és lélek mivoltunk (valódi lényegi középpontunk) szelídségével és nyugodtságával lehet még csak a hangját meghallanunk is. Viszont még az Istennel tökéletes egységben élő Fiának, Jézusnak a Krisztusnak megtapasztalása sem lehet egyenlő a valósággal. A valóság ugyanis maga Krisztus, és még inkább az Ő Atyja, Akivel Ő mindig egységben, és együtt is van. Az az Isten-tapasztalás tehát semmit nem érő, ami nem köt össze Krisztussal, és így már a mindeneknek egyetlen Forrásával : Istennel a Szeretettel is. Ha pedig az Ővelük való egységünk megvan, akkor már nincsen, nem létezik többé az Ő tapasztalásuk még csak lelkileg, de szellemileg sem, mert ekkor már csak az élő örök egységünk van Ővelük, amiben az együtt járásunk is benne van. Isten és Fia így már mindig velünk van, és mi pedig szintén állandóan Ővelük vagyunk, bármilyen léttartományban járunk is.
A csakis magunknak köszönhető fejlődésbeli visszaesésünk végett kell tehát most az élet egyre magasabb szintjeire lépegetnünk, hogy újra eljussunk az eredeti tökéletességünkre, vagy innét esetleg már egy fokkal magasabb tökéletességre is, ami számunkra az angyali életforma lenne.
Az előbbi tökéletességi szint megértéshez azonban tisztáznunk kellene, hogy a szellem és lélek mivoltunk isteni egysége tudatában, vagyis a magunk tudata (a mag-tudatunk) tudatában egyáltalán lehet-e benne valaki, azaz tudatosan is átélhetjük, megélhetjük-e magát Istent az Isten-tudatunkban? A tudata ugyanis a saját szellemi lelke esetében is csak láthatja, hogy az mit csinál, és aztán teszi maga is azt. Ezen szellem és lélek egység a tudata révén ugyanakkor többféle alakban (tudatformában, lét- és életformában) nyilvánulhat meg, és itt, ahol minden energiából áll, a szellem és lélek a tudata (elméje) egy részével energiaként is nyilvános lehet. Ez a komplex egész egység a többségi részével tehát mindig is „odaát”, a valóságos szellemi valóságban marad, ahol csak teljességgel anyagtalan és energiátlan, azaz örök fennmaradású szellemi erő létezik, vagyis csak abból áll minden. Minden pedig, ami örök, az korlátlan is, vagyis, mint az anyag és energia a teljességével és a részleteivel, fizikailag nem meghatározható, mivelhogy ellentétben azokkal valósággal végtelen minőség. A Szeretetnek is nevezhető színtiszta Lét és Élet egyetemben az egész Teljességével anyagtalan szellemi minőségű korlátlan ERŐ tehát, és így a belőle való szellemi létezés és élet is az, vagyis nem meghatározható a mi örök szellemi élet (szellemi lélek) mivoltunk sem, hanem csak a mi tárgyi változatunk, vagyis a mi mulandó személyiségünk, ami az itteni anyagokból és energiákból áll.
A teljességgel anyagtalan szellemi ember kifejlesztése az Isten célja velünk. Mi, emberek ehelyett, a még csak az eredeti természetes létállapotunkhoz („élő lélek” mivoltunkhoz) képest is mássá formáljuk magunkat. Az emberi tudatot Isten hiányában azonban mindig félelem, és zűrzavar (összevisszaság, azaz „ez-az vagyok, ilyen-olyan vagyok”) tölti be, és bizony, ezek (valójában a tárgyi érzelmei) uralják is őt. A mai ember is tehát függetlenné akar válni a Teremtőjétől, viszont ezzel az Istenhez való helytelen hozzáállásával csakis az önmaga lemészárolója lehet.
Sokan úgy gondolják, hogy tudatváltással avagy tudatcserével hozható vissza az ember az eredeti létállapotába. Viszont ez majd nagy csalódásukra egyáltalán nem így fog lezajlani. Isten ugyanis Maga lesz az, Aki Krisztusa által helyreállítja az embert Isten-tudattá, vagyis tudatos szellemi lelkévé, azaz a Maga lelki, aztán pedig már szellemi emberévé is. A természeti életünket lelki életté kellene tehát alakítanunk a magunk részéről is, és már csak az isteni természetünkkel kellene élnünk a jelen természetben (az itt „élővilágnak” nevezettben) is. A természeti ember ugyanis folyton elégedetlen még csak magával is, viszont az isteni természetével a jelen természetben élő ember (Istennek hű lelke) mindennel elégedett itt élvén is. Állandóan emlékeznünk kellene rá, hogy Isten lelkei vagyunk, és hogy mindenünk, még a nekünk is legfontosabb szeretetünk is, magától Istentől van. Ha ugyanis vissza tudunk emlékezni Istenre, akkor az eredeti lényünk létállapotára, és eredeti minőségeire is mindre emlékezni fogunk, és attól fogva már csak azokat az isteni tulajdonságainkat fogjuk megélni, csak azokkal fogunk élni az itteni mindennapjaink során is.
A természeti embert jelentő egyéniségnek azonban leginkább jellemzője lett a függetlenség, és akaratosság, ami erőszakos egyéniségünket, nekünk, Isten lelkeinek az előbbiekhez meg kell tehát tagadnunk, meg kell szüntetnünk. Amikor pedig lemondunk a teljes önmagunkról is, vagyis mindenestül átadjuk magunkat Istennek, azzal átadjuk Őneki a magunkhoz való jogunkat is, és ezzel, vagyis Istennek köszönhetően a szellemi lelki személyiségünk újra egységbe fog kerülni Isten egyedül igazán valóságos Személyével (amiből az származtatva lett), és az így egy ideig még létezhető természeti egyéniségünk (fizikai személyünk) is teljesen meg fog változni az isteni szeretettől, és a Megváltónkhoz, Jézushoz a Krisztushoz való hozzákötődésünktől. (A visszás, nem természetes, magából kifordított világlátásunkat is Isten a Krisztusa által fokozatosan visszaállítja az Ő szemszögéből való világlátásra.)
Az előbbiek helyett a tudatos tárgyi gondolkodás mellett kitartás viszont továbbra is csak a rabságát jelentheti a szellemi léleknek. (A világban most dívó „tudatosodj” és „teremts tudatosan” óriási átverés tehát, mely csak még vadabb rabságba viszi az embert.) Ez esetben tárgyi érzékszerveken keresztül érzékelve csak a külső világgal foglalkozik a lélek, és esetleg még a külső világnak a belső felével, ami szintén tárgyi minőség. A csak, vagy inkább a testtudatosság fejlesztése tehát mindig károsan fog hatni a lélekre. Az ilyen lelkek sajnos mind rosszul fognak kijönni a jó és rossznak megtapasztalásából, mert a testi halálukat követően, éspedig az itteni cselekedeteik eredményeképpen, egy még ennél a jelenleginél is „fénytelenebb” (világosságban szegényebb), alantasabb léttartományban fognak újra öntudatra ébredni, az innét egyenesen hazatérésük helyett, amire is megvan tehát a lehetőség, csak hozzá Istenre és Fiára kellene figyelni, és nem pedig helyette is a tárgyi mindenségre.
