Ha már csak az isteni természetünkkel, vagyis az isteni tulajdonságainktól más tulajdonságokkal már egyáltalán nem élünk, élhetünk itt is valósággal tiszta és teljes életet, vagyis élhetjük meg az Istenéből való örök életünket a jelen eredetitől más körülmények között is, azaz már itt, az egy ideig még így is létezhető testi életünkkel együtt is

Amikor az Isten által „ember”-nek elnevezett szellemi lélek itt már teljesen is megvalósul, visszaolvadva e léleknek teljességébe többé már nem fog létezni a csak időlegesen létezhető tárgyi személyisége avagy egyénisége, vagyis a külső egója. Itt az anyagvilágban, a szilárd látszatú mulandó formák világában is már tehát csak az isteni lelki személyiségével, vagyis már csak az isteni természete szerint, és egyáltalán nem a mulandó teste, vagy az szerint is fog élni a lélek. Ezzel pedig az Isten akarata szerint Krisztusban „beteljesedett”, azaz a töredékes állapotából újra teljes egész lett  lélek (-ember), már mint maga is igazság, mindörökre megtér az Igazságba: Istenbe, vagyis közvetlen isteni segítséggel már tudatosan is tökéletes egységbe kerülve Istennel, vagyis a maga egész teljességével maga is az Igaz Isten lesz, ámde ezzel nem Ő lesz az egyetlen és egyedül igaz Isten, és még csak két ilyen Igaz Isten sem lesz, hanem ő Istennek mindig is a magával Őt ábrázoló részteljessége (ábrája, képi formai megjelenítője), vagyis szellemi-lelki személyisége, a valódi lényegi mivoltával tehát Isten szellemi emberévé, azaz szellem-fiává lesz, akin keresztül Isten az akarata szerint nyilván is tud lenni, és aki Isten szellemi-lelki minőségű képét magán viselvén („hordozván”) szintén az Isten akarata szerint képviselni is hivatott Istent, vagy Istennek akár csak nevét is magával az Isten örökkévalóságától „más” isteni valóságokban, vagyis akár még itt a mulandó anyagi valóság egészének bármelyik léttartományában is. Ahhoz viszont, hogy itt a teljességgel anyagtalan szellemi lelkünket kívülről láthatóan is megnyilváníthassuk, plusz és közvetlen isteni erő, vagyis Isten legközvetlenebb, azaz személyes és legtisztább szellemi minőségű erői, a szellemi és lelki ereje, a teremtő ereje, és az Ő ezekből adódó dicsősége ereje is kell hozzá, mely itt rendkívülinek bizonyuló szellemi („fény”-)erőt, illetve szellemi („fény”-) sugárzást, ami az Ö „forrongó” szeretetével is egyazon, csakis tehát egyenesen Istentől, vagy pedig az Ő dicsőségével megdicsőített Fiától kaphatunk meg. (Nos hát, ettől az istentelenek és az Istenhez valósággal még nem megtértek számára viszont iszonyatot, rettenetet is keltő, nem anyagi, hanem tisztán szellemi Erőtől („forrongó Fénytől”) fog majd az ő kőszív mivoltuk meglágyulni, és fognak bizony még a kőhalmok, a nagy és legszilárdabb hegyek, a legnagyobb „kősziklák” is sorra megolvadni illetve elolvadni, és akár még elpárologni is.)

Az Istent itt magán keresztül minden pillanatban tudatosan és tökéletesen kinyilvánítani képes lélek (ember) él tehát az Isten kedve szerint, és természetesen ő él Istennek dicsőségére is, vagyis ő az, aki minden gondolatával, szavával és tettével is már csak Istent dicsőíti, és soha nem pedig magát, vagy a másik embereket. Ez ugyanis az Isten akaratának megfelelő örök és megbonthatatlan egysége az embernek Istennel. Az ilyen, azaz itt is csak az isteni természete szerint élő lélekre már tehát befolyásolással egyáltalán nem tudhat hatni a világ, és a világnak egész tudatlansága se, viszont ő Isten hasonlatosságára és az Ő akaratának megfelelően magából folyóvízszerűen önteni, de akár még árasztani is tudhatja az Istentől való világosságát az egész világra is, vagyis nem csak az Igaz Élet világosságával világító fáklyaként élhet itt az anyagvilágban, hanem már itt is annál jóval többre is juthat („… élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből.”, a Valóságos Istenéből való valóságos szellemi-lelki mivoltából).

Az Istennel való örök és megbonthatatlan egységhez vezető helyes úton tehát az a lélek jár, aki tudja, és szintén szellemileg érzi is, hogy minden nélkül, azaz gondolatok, szavak, tettek, látható és nem látható dolgok nélkül is képes létezni, viszont Isten nélkül egyáltalán nem. A számára ezért Isten az egyetlen Szükség, mert világosan tudja, hogy, ha Isten megvan neki, akkor mindene megvan, merthogy Isten az egész mindenség is, és ha ő Istennel újra tökéletes egységbe kerül, akkor ő is megint egy lesz mindennel is, ami tehát van, és bizony még azzal is, ami lenni fog, mert Isten akarja, hogy még „az” is legyen. Nos hát, valahol itt illetve ezzel kezdődik el az ember Istennel való tökéletes egysége megvalósulása. Innentől pedig már csak a törekvés van erre a tehát még a minden létező és létezhető dolognál is többet érő egységre. Isten tehát egyetlen Szükség, és az egyetlen igazi Kincs is az ember számára, Akit, és Akivel való egységét a „szántóföldjében”, azaz a testében és testével itt élve kell mintegy már újra is megtalálnia, és a maga részéről is helyreállítania az embernek, és aztán pedig a legdrágább Kincsért el kell adnia az egész „szántóföldjét” is, vagyis végleg le kell mondania a mulandó anyaggal és világával való meghasonulásnak, és a velük való azonosulásnak még csak a lehetőségéről, azaz annak még csak puszta gondolatáról is, hogy ezek számára továbbra is lehetségesek. A tökéletes egység megvalósulását követően pedig ebbe a valóságba a lélek még csak belépni is akkor fog, ha Isten őt személyesen küldi, hogy például járja be a földet, vagy, hogy ott éppen tegyen is meg valamit, esetleg képviselje az Ő személyes magát, ha Jézus meggyilkolása után itt egyáltalán még akarná ez utóbbit is azelőtt, míg újra rendet nem teremt ezen az ideiglenes lakóhelyünkön, melynek isteni rendjét rossz tanácsosra hallgatva mi bomlasztottuk meg, magunkat pedig szintén mi romlasztottuk meg.

Amikor tehát már csak az isteni természetünk létezik, hátrahagyott nyom illetve maradék nélkül, azaz tökéletesen visszaolvadva a lelki teljességünkbe (mint tajtékos hullám a teljesen nyugodt és csendes, azaz tökéletesen sima és tiszta víztükörbe) többé már nem létezik a jóra és rosszra kettéágazni képes elménkkel egy tárgyi énünk, mellyel korábban még meghasonulásban voltunk. (A kettős elmével avagy kettős tudattal élésbe „kissé” elhamarkodottan ugrottunk bele, Isten friss gyermekeiként, még további nevelésre szoruló „sarjaiként” nem voltunk hozzá még elég fejlettek.) Nem törvényszerű azonban, hogy ezzel egyben a testünknek is meg kell szűnnie élnie. Ezzel a tárgyi ego nem létezéssel (a teljes megtagadásával) ugyanis nem történik más, minthogy újra mi leszünk az „urak”, azaz megint az eszközünkké lesz tehát az egészével a testünk, melyen keresztül cselekedhetünk itt a mulandó valóságban, míg azt Isten élteti. (Isten Jézust így is „Úr”-rá tette tehát, és még olyan teljes hatalma is volt a hús-vér teste fölött, mellyel azt egy pillanat alatt le tudta magáról vetni, és azt a láthatatlan magára ugyanígy bármikor fel tudta ölteni.) Mivel pedig a tárgyi énünk megszűnésével, és persze szintén csakis Istennek köszönhetően, az Istennel való egységünk is helyreáll, az igazi cselekvő itt is már maga a Legfelsőbb Úr: Isten lesz, vagyis ez esetben mi lelkek már mindig csak azt cselekedjük a testünkkel vagy testünk nélkül is, amit látunk Istentől a Szellemtől, legismertebb nevén: Szeretettől, hogy Ő tesz. 

Amikor tehát teljességgel megszűnik az ember (lélek) testi érzékszervein keresztül gyakorolt én érzelme, vagyis a tárgyi ego érzete, és a lélek ennek a tárgyi gondolatoknak keltésétől és hatásától teljesen mentes helyzete ellenére is (minden tárgyi gondolattal való foglalkozás, vagyis anyagi gondolatok nélkül is) változatlanul élőnek, és személyesnek is, és mintegy ráadásul pedig teljesen és tökéletesen szabadnak is tudja magát, akkor jön létre, és már tehát mintegy újra is, az Istennel való tökéletes egysége. Ilyenkor a lélek már tudatosan is érzékeli magában Istent, és e valóságos magát jelentő, Istennel egységben élő lelki mivoltát, vagyis már mintegy újra is megéli a beteljesedett, azaz teljes lelki magát, és ezen teljes lélekként az Isten jelenlétében létező korlátlan szabadságát is, valamint itt kifejezhetetlenül nagy boldogsággal, békével, és nyugalommal is bír, mely isteni tulajdonságokkal is egynek érzékeli magát. Ez esetben ugyanis a szellemi tudat már folyamatosan az „üdvösség”, vagyis az örök öröm, örök és korlátlan boldogság állapotában van még akkor is, ha a teste miatt még létező külső (anyagi) életét illetően egymás után érik a nagyobbnál nagyobb csapások is. Ezen itt csak leggyönyörűségesebb és végtelen létállapotként felfoghatóban ugyanis az embernek (léleknek) már nincsen meg az előtte magával együtt szintén szeplőtelen tisztaságúra megtisztított elméje se, melynek feladata volt az is, hogy a testi szervi működést az ereje szerint zökkenőmentesen fenntartsa illetve biztosítsa. A lélek anyagi testében azonban már az elméből, és egyben annak uralma alól is való kivonulásakor, vagyis a hatalmi illetve alárendeltségi viszonyok helyreállítódásakor is jelentkezhetnek rendellenességek, vagyis az emberi test szervi és működési egészségtelenségei ekkor is megalapozódhatnak, és többnyire már meg is valósulhatnak, amik aztán majd a test meghalását fogják eredményezni az Isten által előre meghatározott időpontban. (Isten ugyanis mindent már előre is tud.) Onnantól fogva már tehát csak a szellemi ember, az Isten fia van az ő eredeti természetében illetve természetével, vagyis már újra is tökéletes egységben Istennel, és természetesen vannak a „lába” alá helyezettek is, amennyiben Isten még mindig akarja, hogy ilyenek is legyenek.