A másik emberben is felismerni Istent végtelenül egyszerű lenne minden egyes embernek, vagyis Isten minden most a Földön élő lelkének is, ha az az „aluszikálása” helyett, azaz, ha nem csak a fizikai szemein és tárgyi tudatán keresztül, hanem egyenesen a tágra nyitott, fizikai anyagtól teljesen mentes szellemi lelki szemével tekintene az ugyanolyan szellemi lelki minőségből, mint maga is álló lélektársára, vagyis ha az ő Istennel szintén egységben (és együtt is) létezését és élését csak ez úton tapasztalná. Istent, azaz Isten jelenlétét azonban a másik emberben az általa megnyilvánított szellemi, azaz isteni tulajdonságok révén is felismerhetjük. Isten jelenléte így még tehát észlelhető is (tárgyi elmével, azaz anyagtudattal, testtudattal is felfogható) a másik emberben, vagyis a másik lélektársunkban. Az általam megnyilvánított isteni tulajdonságok (például az Istenéből való szeretetem, kedvességem, békességem, türelmem, stb.) alapján pedig a szellemi minőségű tudatos értelmük tudatával, lényegében azonban a tudatukban is jelenlevő tiszta értelmükkel (mert eredetileg ebből a tiszta szellemi értelemből való az is) tehát a másik emberek is láthatják a bennem is „ott „lakozó” Istent, és bennem is szerethetik Őt, és természetesen így a másik emberekben is. Magunkban azonban soha nem elsősorban magunkat szabadna szeretnünk, hanem így mindig csak a bennünk lakozó Istent, Aki tehát, ha akarja, akkor akár rajtunk keresztül is megnyilvánulhat, mint ahogyan azt Jézus esetében nem is egyszer megtette. Nos hát, Jézus példájára így kellene nekünk is a testünkben dicsőítenünk az Istent, és nem pedig a testünk külső felcicomázásával (díszes ruhákkal, különféle ékszerekkel, kristályokkal, tetoválásokkal, bőr, haj, és arcfestékekkel), örökös ékesítgetésével, díszítgetéseivel, mint ahogyan azt a helytelen emberi példákra továbbra is tesszük. (A legtöbb ember még tehát ma is csak ezekkel a cicomákkal kívánja az így azonban mindig is csak tárgyi kisugárzását, tárgyi hatókörét minél messzibbre kiterjeszteni, amivel éppen, hogy tehát nem az Igaz Istent fogja dicsőíteni, hanem Őhelyette továbbra is egy más istent, a hamis istent.) Amikor ugyanis a Jézus küldötte Pál azt mondta, hogy: „Dicsőítsétek meg tehát az Istent testetekben!”, szó sincsen benne arról, hogy akár csak a Lélek külső lakóhelyét, a fizikai testünket, a hús-vér testi magunkat, vagy azt is dicsőítsük az Igaz Isten helyett! Éspedig azért, mert ha megtanuljuk a testünkön ugyan belül (is), de személyesen mindig is csak a valóságos lelki mivoltunkban benne levő Istent dicsőíteni, és nem pedig helyette magunkat, vagy a testünket (esetleg mindkettőt), akkor az azt fogja maga után vonni, hogy attól fogva már másokban is ugyanúgy képesek leszünk szeretni és tisztelni az Istent. De tekintsünk most csak Jézusra ebben a fő dologban is. Ő a földi tevékenysége során mindig, mindenhol, és mind csak olyan isteni jellemzőket juttatott magán keresztül kifejezésre, mint például az igazság, élet, szeretet, békesség, könyörület, irgalmasság, megbocsátás, gyógyító képesség, és még egyéb más csak csupa jó (tökéletes) tulajdonságot, és ugyanilyen isteni képességet is, mivelhogy mástól való tulajdonsága és képessége még csak egyetlenegy sem volt Őneki.

Még azonban  valósággal tiszta és teljes életet is csak azáltal élhetünk itt a Földön is, ha Isten valamennyi fő tulajdonságát segítséggel, vagy már anélkül is ki tudjuk fejezni magunk is, és ugyanakkor pedig segíteni is tudunk kifejezni azokat a saját példánkkal a többi embertársunknak, azaz ha mind magunkból, mind pedig minden embertársunkból mindig csak ezeket a tökéletes isteni tulajdonságokat hozzuk elő, vagyis, ha révükön már mindig csak az isteni jót tesszük, azaz csak valósággal jót és valósággal jól (helyesen, Istennek szintén kedvére) cselekszünk, azaz magunk is mindig csak jót teremtünk itt is lépten-nyomon, vagyis itt a földi világban jártunk-keltünk során is. Mindezzel ugyanis azt érhetjük el, hogy minden tulajdonságunkban már maga az Isten nyilvánul meg. Amivel az igaz léleknek itt (is) mindenképpen bírnia kell,  az az őszinteség, igazságosság, mértékletesség, bátorság (lélek jelenlét), bölcsesség (egyetemes szellemi tudás), élő hit (nem látván is Őt meggyőződéssel lenni az igaz létezésében Istennek), remény (amire az Isten és a köztünk lévő mérhetetlen nagy különbség miatt van szükségünk a teremtményi mivoltunk végett), és természetesen még a legfontosabb isteni szeretet, amivel is bírnia kell Isten lelkének. Az Istentől kapott ezen valamennyi erőinket tehát mindenképpen kifejezésre kell juttatnunk, merthogy Isten előbb vagy utóbb, de biztosan össze fog gyűjteni bennünket, hogy a beteljesedett velünk, mint részerőivel („tagjaival”), és egyben mint erre a célra is szolgáló eszközeivel is, már a korábban megnyilvánítottnál is magasabb szinten is kifejezze, azaz kinyilvánítsa a személyes teljes egész élő Magát Élő Istennek (Élő Léleknek), éspedig ezúttal már teljes „életnagyságban”, mint ezt a mulandó tárgyi valósága egészével is teszi, csak éppen élő tárgyi testileg.

Istent magunkban is azonban nem csak felismerhetjük, hanem a tudatos szellemi lélek mivoltunknak is legbenső közepében, a „legmélyében”, mivel azzal is az Isten Lelkéből valók vagyunk, beszélhetünk is közvetlenül is Istennel. Azon szellemi „mélységnél” (ami valójában az ugyanilyen legnagyobb magasságot is jelenti) ugyanis már közvetlen „áthallás” van, és így ott már semmiféle közvetítésre nincsen szükség. Egyszerűen tehát állandó jelleggel teljesen tisztán (és teljes egésznek is) kell tartanunk a szellemi lélek mivoltunkat, és akkor a tiszta a felülmúlhatatlan Tisztával már nyíltan beszélhet, mindenféle külső és belső korlátok nélkül. Szinte valamennyi hús vér emberi közvetítő, különösen a tárgyi eszközei révén, valójában tehát inkább csak elfeledteti velünk, vagyis elrejti, elleplezi előlünk a magunkban esetleg már tudatosan is meglevő jelenlétét Istennek, mintsem közvetlen kapcsolatba hozna Ővele. Ezeknek az emberi „segítőknek” illetve „közvetítőknek” is tehát emlékezniük kellene rá, hogy Jézus világosan megmondta, hogy Isten és országa bennünk van, és, hogy bizony Ő ezt nem csak a jelen testünkre, hanem arra éppen, hogy nem értette, hanem csakis az anyagtalan szellemi minőségből való szellemi lélek mivoltunkra.  (Jézus már tehát nem a testi emberhez, hanem csak a lélekhez, a lélek-emberhez, a Léleknek emberéhez szólt.) Magán kívül, azaz akár csak a testben is, és azon kívül is, Istent és országát a léleknek soha nem kellene keresnie, és különösen nem az ilyen előbbi emberi illetve tárgyi „segítők” révén kellene keresnie, hanem egyedül csak a lelki önmagában (a valóságos önazonosságában), mert ezek a Legfőbb Értékek csak „ott” találhatók (is) meg. Isten és országa csakis tehát az anyagtalan szellemi minőségű teljesen és tökéletesen tiszta tudatos értelmünknek legmélyén lelhető fel. Mindig elsősorban tehát ezen „saját” magunkban, a közvetlen isteni magunkban lehet és kell is Istennek jelenlétét, éspedig lelkileg megtapasztalnunk, azaz soha nem tárgyi, azaz testi érzékszervileg (úgy viszont még emez is meglehet). Erre pedig még azért is szükségünk van, mert ezen lelki tapasztalás nélkül a másik emberben sem lehetünk képesek  ugyanígy lelkileg megtapasztalni  és értékelni a benne is ugyanazon szinten meglevő jelenlétét Istennek, vagyis a Léleknek jelenlétét.  Mindezt is azonban Jézus már egyértelműen közölte velünk. Esetleg már ezt is elfelejtettük, erre sem emlékszünk, olyannyira megzavartak bennünket az emberi közvetítőink???

Nos, hát ezért, mivel ezeket az előbbieket is tudatosan még változatlanul nem vagyunk hajlandóak felfogni, még mindig nem tudjuk sem a másikunkban, sem pedig magunkban felismerni az Istent, és így pedig Őt igazán megismerni, és megérteni sem.