A korlátolt emberi tudatunkra hallgatva mindig csak a halálba juthatunk, és nem pedig a valóságos életbe, a szellemi életbe

A földi emberi tudat mindent képes befogadni magába, önmagában viszont nem mindent képes felfogni is, hanem csak a magához hasonlóan végeset tudja teljességgel felfogni (megismerni, megérteni) is, mint például amilyen a tulajdon és szintén véges formája, és a többi szintén mulandó test is. A tárgyilag látó, gondolkodó, és tapasztaló „anyagtudat” avagy testtudat minden véges dolgot képes tehát magába befogadni, és minden ilyet külön-külön, azaz egyedileg is meg tud ragadni illetve (körbe tud) fogni magával, vagyis meg tud vizsgálni és érteni, valamint érezni illetve érzékelni is tud minden végeset, lényegében tehát a véges egészet az egészében és a részleteiben is teljes körűen meg tudja ismerni. A véges teljes tudása jelenti neki tehát a „mindentudását”, amennyiben persze valaha is képes lesz az egészét is látni, és róla a teljes tudást is megszerezni. Ezt a tudatot, mivel tehát maga is véges, pontosan a végesre lekorlátozottság, vagyis a korlátozottságából adódó tökéletlenség, valamint az ezért a tudása mellett nagyon is létező tudatlansága, és tehát a mulandóhoz avagy végeshez való lekötődöttsége illetve hozzákötődöttsége is jellemzi. Aki viszont még ezt a korlátozott tudatát illetve tudatot is tökéletesen meg tudja figyelni, ismerni, és érteni, arra viszont már egyáltalán nem a korlátozottság és tökéletlenség a jellemző, hanem jóval inkább a korlátlanság, vagyis a valóságos lényegi tökéletesség, és az azzal együtt járó tökéletes szabadság is, és ugyanakkor pedig az örök-állandóság is, vagyis a végtelenségében is változatlanság, és tehát az egyedüli Igazságnak is nevezhető Teljes Lét és Életről való, semmiben és semmivel nem korlátozott, azaz szintén teljes és tökéletes tudás, az Ővele való örök egységének tudatos tudásával egyetemben.  Jézus tehát ismervén a valóságos magát és az itt használatos véges tudatát is, nevezte magát a véges tudatát eszközéül használva hozzá igazságnak, és örök életnek, azaz teljes és elmúlhatatlan, korlátlan, még tehát a halállal sem korlátozható, vele sem végessé tehető, azaz tökéletesen szabad és végtelen életnek, a makulátlanul tiszta és teljes életnek is. Jézus, ellentétben tehát a mulandó tárgyi elménkkel, mindig is a valóságos életbe, az Isten-azonos örök és teljes szellemi életbe hív bennünket, a valóságos önmagával nem is csak ezt az elmúlhatatlan életet, hanem az odavezető utat is mutatva, ámde mi ennek a közvetlen isteni invitálásnak, sőt szakadatlan vonzásnak ellenére is, még egyre csak a folyton a tárgyi valóságra fókuszáló mulandó elménkre hallgatunk, mely önmagában rendületlenül csak a halál irányába tart (tudja, hogy, ahogyan a világ, úgy maga is el fog múlni) merthogy mulandónak levén nem is igen tehet másképpen. Ha tehát erre a tudatunkra hallgatunk, és nem pedig az övéi közé Jézusban és Jézusként is eljött Isten Tudatra, azaz Istennek az Ővele egy és szintén Szent (Tiszta) Lelkére, akkor majd ne csodálkozzunk azon, hogy a testi halálunk után magunk is nem a korlátlan szabadság világába, az örök hazába, az örök „házba”, vagyis a valóban valóságosnak nevezhető örök életbe, az örök szellemi minőségű életbe jutunk, hanem továbbra is bolyongani fogunk a mulandó valóságokban, míg majd egyszer már valósággal is meg nem térünk az Igaz Istenhez, az örök és halhatatlan, semmiben és semmivel nem korlátozható Istenhez, Akinek semmi se lehetetlen, és Aki maga a korlátlan szabadság teljessége is.

(Most még, ha eddig együtt tiltakoznak ez ellen is, végre már a szellemi léleknek és a testtudatának, az anyagtudatnak, és még magának az energiatestének is majd be kell látnia, hogy a földi élete a léleknek az anyagtól és anyagitól, és így az energiáktól is, vagyis a mulandó formáitól való végleges el- és megválása érdekében is történik. Az előbbi tárgyi, azaz mulandó formái használata nélkül is élhet ugyanis majd a szellemi lélek ezen, vagy egy másik Földön megnyilvánultan is.)