Élj már mindig csak Istenben a Szeretetben a valóságos „Fény”-ben, az Őtőle való szintén világosságnak is nevezhető mivoltoddal, mert a világ nem igaz. Ha csak a világban élsz, könnyen el is, de akár még oda is veszhetsz

Az ember valódi lényege Isten hasonlatosságára szintén szellemi (isteni) „fény” (ragyogó „világosság”), azaz szellemi szeretet és értelem abszolút egysége, mely szellemi élettel is egyazon „fény” az ember tárgyszerű, és még az itt létezhető tárgyi elméjén is túlra ragyog, vagyis annak is mintegy a háttérből árasztja az isteni teljes önmagát önmagából kifelé végtelenül, ahogyan azt Istentől látja, és tehát Istennel egységben teszi is. A valódi emberi isteni lényeg valójában tehát még csak tárgyszerűnek sem igen nevezhető, vagyis „az” fizikai anyag vagy energia semmilyen szinten még csak nem is lehet.  Az emberre itt jellemzővé lett tárgyi gondolat és gondolkodás is viszont, ahogyan a tárgyi elme illetve ego is, tulajdonképpen egy csak ideiglenesen használható, életben tartható elképzelés (önfényben és önfényből a vele egy teremtő erővel alkotott tárgyi képzet illetve képződmény), vagyis egy már nem is csak színekkel (tört fénnyel) körülhatárolt, hanem szintén szellemi minőségű hangokkal is megformázott, majd pedig már pusztán szóval is, azaz tárgyi gyakorlatilag is kifejezhető elképzelés.  Szintén szellemi eredetű képalkotás tehát, vagyis szintén „teremtés” illetve „teremtmény”. Istennek köszönhetően az ember valódi lényege tehát nem ez az előbbi, hanem a fentebb leírt kezdet és vég nélküli (örökkévaló) szellemi „fény”, ami illetve aki képes magában („fényében” azaz a „fény”-erejében) egót illetve elmét, a révükön pedig már további gondolatokat, képeket, és tehát szavakat is alkotni. Ez a korlátlan szellemi „fény”, az Istenéből kapottan önmagától ragyogó szellemi szeretet és értelem abszolút egysége azonban az ember esetében most még mintegy maga elől (is) elrejtett léthelyzetben van a magába teremtett elméjével (tárgyi, vagy inkább csak újabb tárgyszerű tudatával) való meghasonlásának köszönhetően. Ameddig tehát az emberi szellemi „fény” ezt a maga elé állított elméjét, azaz a magából mintegy kivetített tárgyi önvalóját a testével egyetemben Istennek köszönhetően élteti, addig a teljes pompájában csak azokon túl ragyoghat, vagyis az Isten hasonlatosságára teljes és végtelen ragyogása rajtuk keresztül nem érvényesülhet, hacsak azokat szintén Isten segítségével nem éppen olyan átlátszó tisztaságúvá tudja tenni, hogy már rajtuk keresztül is akadálytalanul áthaladhat az Istenével tehát egységben lévő ragyogása. Ez esetben azonban a teremtett elme végül már önmagától olvad vissza a forrásába. (A Bibliában a tárgyi elme illetve ego azonban nem csak gáttal és akadállyal, hanem a csak homályos látást lehetővé tevő fátyollal is van szimbolizálva, melyet mindenképpen el kell távolítania az isteni önvalónak az Istenével egységben történő korlátlan ragyogása útjából, vagy pedig azt maga az Isten fogja majd elvenni a valójában tehát Őhozzá visszavezető útból.)

„HA VALAKI ÉNUTÁNAM AKAR JÖNNI, TAGADJA MEG MAGÁT, VEGYE FEL AZ Ő KERESZTJÉT, ÉS ÚGY KÖVESSEN ENGEM. MERT AKI MEG AKARJA TARTANI AZ Ő ÉLETÉT, ELVESZÍTI AZT; AKI PEDIG ELVESZÍTI AZ Ő ÉLETÉT ÉNÉRETTEM ÉS AZ EVANGÉLIUMÉRT, MEGTALÁLJA AZT.” Az előbbi Jézustól való idézet azt jelenti, hogy az ember az anyagi léte avagy élete megszüntetését az egójával azonosítható elméje elveszítésével (annak mintegy „megfeszítésével”, azaz egóként örökre mozdulatlanná tételével) érheti csak el, és bizony akár még itt az anyagi valóságban élvén is. (Az egója illetve az egész tárgyi elméje jelen életében saját akaratára történő totális megszüntetésével már tehát itt teljesen, és végül még a testével is lelkivé visszaváltozott ember azonban általános esetben már csak negyven napot élhet az anyagi világban. Mindennek ugyanis Isten által kiszabott, és szintén csak Isten által módosítható ideje van.) Az egós elme elveszítése illetve megszüntetése pedig lényegében már azzal is megtörténik, ha azt szintén Isten és Fia segítségével átlátszó tisztaságúra megtisztítjuk, és szintén az Ő segítségükkel ugyanolyan csendessé illetve nyugodttá tesszük, mint amilyen eredetileg a mi igazi (örökkévaló) önvalónk, akinek a jelen elme tehát csak képzelt tárgyszerű és tárgyi itteni megjelenítője. Ha tehát az egyedül helyes isteni nézőpontból nézzük, akkor a jelen elme igaz valósággal még csak nem is létezik, ahogyan maga az egész, elmében is benne levő, testekből álló anyagi világ, azaz a tárgyi formák végtelen látszatú világa sem. Így tehát, és csakis ebben az értelemben (vagyis a tiszta tudatosságunkban, és annak szintén tisztán szellemi, azaz isteni értelmében, az örökké „égő”, azaz élő „tűz tavában”) lehet tehát az elmét és világát akár tehát már teljesen is megszüntetnünk, az abba való teljes és tökéletes visszaolvasztása által. Ezek a tudatos isteni értelmünkből kivetült dolgok (mint például az elme illetve ego, de az alapjai kivételével az egész világ is) éppen úgy kerülnek tehát vissza a forrásukba, mint a végtelen nagy óceánba annak belőle képződött tajtékos hullámai, melyek is tehát megszűnnek tajtékok és hullámok lenni (még csak az emlékezetükben is), amikor végül már teljesen is belesimulnak a végtelen nagy víztükörbe, azaz már tökéletesen is hozzá igazodnak. Ahogyan pedig ezek a tőle „más”-nak tűnők a végtelen nagy víz(„test”)be olvadnak rendre bele illetve vissza, úgy az elme és a világ sem az anyagi értelembe vett semmibe olvad vissza, hanem a Tiszta Tudatosság Teljességébe, vagyis a minden és mindenki egyetlen Forrásába. Istenen belül ugyanis nincsen semmi „üresség” sem, mert Isten minden, vagyis Isten még tehát az innét nézve üresség látszatút (annak is minden pontját) is teljesen kitölti Magával. (Az üresség is ugyanis a „testrésze” Őneki, ahogyan az Ő „teste” példájára az emberi testben is találhatók annak részeként ürességek, azaz jóval nagyobb felületet, mint amekkora a test, kitevő üres helyek illetve terek, melyek is tehát a test, és nem pedig valami tőle „más”-ok.) Bármilyen kiemelkedően nagy „koponya” („ragyogó értelműnek” és „lángelmének” is nevezett tudós testi ember a mérhetetlen nagy tárgyi tudásával) bármi mást is állít tehát, csak a még „Lét és Élet”-nek is nevezhető Isten van (igaz valósággal), és (így) nincsen (nem létezik) senki és semmi „más”! Ha tehát helyesen nézzük és vesszük, akkor kétségkívül beláthatjuk, hogy még csak ez az elménk sem létezik igaz (örök) valósággal, nemhogy az alapjai kivételével az elme által teremtett anyagi világ is igaz lenne. Nos hát, ezért lenne jobb minden most a Földön élő ember (lélek) számára is, megbékélve Ővele, inkább már csak a valóságos „Fényben” és „Fénnyel”, és az Ő bennünket innét megmenteni küldött Fiával is együtt élni, mintsem csak és kizárólag itt a mulandó fennmaradású az anyag és energia világban.