Tőlünk külön élő Isten csak a világnak, a hamis vallásoknak, és a hamis tanítóknak (hamis mestereknek) hívő elmékben létezik, és ezek ezt próbálják minden minden emberbe bele is sulykolni. A világ még azzal is, hogy az ember ez az Isten…

Az emberi elmék és a velük meghasonlott lelkek azzal is távol tartják magukat a Valóságos Istentől és az Ő Fiától, hogy az embertársaikat megválogatják, vagyis egyes embereket semmibe vesznek, másokat pedig magukkal egyetemben az Igaz Isten elé helyeznek, és, hogy továbbra is a nem szellemi természetük öntudatosságát, azaz változatlanul csak a tárgyi öntudatukat (mulandó „vagyokságukat”) hajlandóak megélni. Ezek az igaz lelkiségüket megélni elfelejtett lelkek hiába látogatják tehát a testükhöz hasonlóan szintén felcicomázott templomaikat, és az ő maga is a testtudata szerint élő pásztoraikat, lelkészeiket, szellemi vezetőiket, még mindig mind az anyagtudati mivoltuk kiélésébe („kiteljesedésébe”) vannak belemerülve, vagyis igazán még nem hajlandóak foglalkozni a valódi (eredeti isteni) önmagukkal, és ennek hiányában pedig már az egyedül igaz Istennel sem. Továbbra is tehát mindig elsősorban a testi magukat, és a világi isteneket imádják, vagyis az Igaz Istent változatlanul a hátuk mögé utasítják, és bizony ezt teszik a szintén testi emberként élő „lelkipásztoraik”, „szellemi vezetőik”, és „mestereik” is, ma pedig már a tudatosságra, tudatos teremtésre tanító, már tudatos teremtő „spirituális” specialistáik, mint szintén szaktekintélyeik is, a ma is létező szintén sok önjelölt „írástudóval” egyetemben, akik a betűk mögé utasítják az Istent, és az Ő Fiát is.  

A tiszta és tisztán szellemiről tudatlan ember nem akarja tehát elengedni azokat a dolgokat, melyeket az emberi gondolkodás teremtett a valósággal avagy valóságosan létező helyett, és ezért nem tud kapcsolatba lépni azzal, ami igaz valósággal van, azaz ami valóban örök. Az ember meghasonulván tehát a tárgyi tudatával egyszerűen félretolta mindazt, ami örök, és már csak a mulandóval és folyton változóval, és persze még az elmúlással illetve halállal foglalkozik, és nem pedig inkább, vagy minden idejében már csak a tiszta és halhatatlan szellemi minőségű élettel, aki eredetileg ő is volt, csak ezt már elfelejtette, a minden figyelmével már csak a mulandóra fókuszálásának, és a benne már el is merülésének köszönhetően, mely mulandó anyagba ezért viszont egyre jobban bele is süllyed. Az ember pedig az ez irányban kialakult makacs akaratának köszönhetően még teljesen is azonosulna az anyaggal, ha ettől a végzetes ballépésétől maga Isten nem mentené végül meg. Ami tehát a tárgyi, azaz mulandó létezést megelőzően, éspedig örök fennmaradással van, abban kellene az embernek elmerülnie, és nem pedig az anyagban egyre jobban, amit csakis a vesztére tehet. A kárt mindig is tehát az ember maga hozza bizony, még magára is, vagyis az örök, és örökké csak gyönyörűséges, azaz minden kártól és ártalomtól, és minden mulandótól is mentes szellemi (közvetlen isteni) életből mindig is maga helyezi magát bele a kárhozat világába, és ahelyett, hogy maga is az onnét való megmenekülésén dolgozna, egyre mélyebbre süllyed el benne.

Az Igaz Istentől a saját akaratára „elpártolt”, vagyis az Isten-hasonlatosságát feladva inkább az anyaggal meghasonlott lélek még tehát mindig nem akarja megérteni, hogy az Istenre hasonlító ember soha nem önközpontú, nem önérdekű, nem önző, de még csak nem is önmagába zárkózott, hanem mindig, és minden körülmények között is, a teljes isteni magát adja Isten minden egyes világos értelmű, de világos értelemmel még semmilyen szinten sem rendelkező teremtménye számára is, ahogyan ezt maga az Isten mindörökké teszi. Az Istenre hasonlító ember ugyanakkor pedig ártóan vagy bántóan, és akár csak magának kedvezőleg is, senki és semmi irányában nem lép fel, hanem mindenki és minden felé válogatás nélkül a teljes és teljesen önzetlen szeretetével fordul, és e legfontosabbat is szüntelenül csak adja, ahogyan azt a teljes lényegével teszi, mely teljes lényeg is tehát nem más, mint maga ez a tökéletesen tiszta szeretet.

Aki viszont azt beszéli, hogy ő meg fog halni, az még nem az előbbi örök szeretetben, hanem még folyamatosan és változatlanul a bűnben és bűnnek él, mely örök szeretettől és élettől őt távol tartó bűnös életnek viszont nincs is, de nem is lehet más zsoldja, mint a halál. Az így gondolkodó ember tehát még változatlanul a bűn embere, és nem pedig az Isten embere, mely Isten-embernek az Isten adománya az örök élet, mely életet az ember mintegy már újra is Krisztus révén kap meg, illetve kap vissza az Atyától. A Krisztus név ugyanis az Istentől nem elválasztott, azaz Őtőle nem elkülönülten élő embert is jelenti, mely Isten-embert minden ember megvalósíthat, azaz kinyilatkoztathat a Krisztus Jézuséhoz teljesen hasonló életével illetve életvitelével. Ezzel lesz tehát az ő élete is krisztusi, vagyis maga Krisztus a Megváltó Isten által éltetetten újra isteni, azaz örök. Az igazán krisztusi embernek pedig példának kellene lennie a többi hívő és nem hívő ember számára beszédben, magaviseletben, szeretetben, lényegében tehát teljes lélekben, az élő hitben, és lelki tisztaságban. A számunkra egyben magát az Istent is jelentő Jézus a Krisztus a Megváltó Isten szellemileg van tehát benne a már nem a bűnben, és nem a testért élő lélekben, vagyis Ő a tárgyi szemekkel is láthatott, azaz a látszólagos „eltávozása” ellenére is jelen van az élő hitű emberben a világ végéig, aki érzékeli is Krisztusnak jelenlétét magában, és a másik emberekben is, akikben Krisztus szintén állandó lakozást tudott venni. Ilyenkor pedig az ember már a Krisztussal való tökéletes egysége megvalósulásának, és azzal egyben viszont már az Istennel is való ugyanezen egysége megvalósulása folyamatában is van. Így leszünk tehát „mindhárman”, és mi élő hitű emberek is egymással is egyek.

Az emberek azonban az előbbiekben mára szinte már mind megtévesztettek, vagyis az igazságtól eltévelyítettek lettek. Inkább szeretik és hiszik ugyanis a hazugságokat és igazságtalanságokat, mintsem már csak magát az Igazságot és az Ő igazságait. Pedig Isten azt akarja, hogy minden ember újra örökké és valóban boldog legyen („üdvözüljön”), és az Igazság (aki is tehát Ő) teljes ismeretére eljusson ebből a jelen tárgyi (mulandó) nézőpontból is. Az emberek sajnos azonban még mindig nem ezeket akarják, hanem azt teszik, amit Isten az itteni viselkedésüket jól ismervén előre megmondott, hogy most az utolsó időben tenni fognak. Feladják tehát az élő hitüket, vagyis hitető és gonosz lelkek tanításaira inkább fognak figyelni, mintsem az egyedül helyes isteni tanításra.

Ember, ha tehát kárt már egyáltalán nem, hanem már mindig csak az igazán jót akarod akár csak magadnak is, akkor semmit ne tegyél önzésből, dicsőségvágyból, hiúságból, érdekből, vagyis soha ne a magad, és a szűkebb-bővebb érdekcsoportod hasznára gondolkozzál, szóljál és dolgozzál, hanem már mindig csak Isten dicsőségére és hasznára tegyél kivétel nélkül mindent.

Hagyományokat, divatot se kövess, ne a mulandó világra tekintgess, hanem már csak Krisztusra a Megváltó Istenre figyelj, minden világi dolgod közepette is. Krisztus Jézus legyen tehát a mérce minden világi dolgodban is, és soha ne pedig saját magad, vagy a másik emberek, vagy ezeknek akár csak elképzelése is. (Bizony, egyedül Krisztus a te Mestered, és bizony a megmentőd is!)

Élj benne a világban is, míg Isten a testedet is élteti, de ezt úgy tedd, hogy a valódi magaddal többé már ne a világ vonzásában, ne a világ erőterében létezzél, hanem már mindig csak Isten legközvetlenebb erejében, a felülmúlhatatlan erejű szellemi vonzásában, vagyis már mintegy újra is csak magában Istenben a Szeretetben, azaz már soha többé kívüle, Tőle tehát többé már nem elkülönülten, hanem Ővele örökre egységben. Ez esetben ugyanis már nem is csak hinni, hanem bizonyossággal tudni, és valósággal is megélni fogod, hogy Isten és ember Jézusnak köszönhetően örökké egy az örök életben. Ember végre már találd meg magadban az Örök Szeretetet!