Eredetileg „forrasztóanyagként” is funkcionálásra létrehozott lelkek

Mi, emberek (isteni lelkek) eredetileg arra is létrehívottak vagyunk, hogy a szellemi valóságot a velünk egy, és szintén teljesen tiszta szellemi tudatunkkal egybeforrasszuk a látszatra fizikai valósággal. Az előbbinek megvalósítása végett a szelleminek és lelkinek maga az ember vonatkozásában is szükségszerűvé lett végleges (örökösen örökre) egybeforrasztása azonban itt az élő emberi fizikai testben történhetne meg, és meg is kellene, hogy történjen minden egyes ember esetében

Mivel az emberi lélek önakaratából elhagyta az Istenből, mint Szellemből való, Istenével tökéletes egységben levő szellemét, vagyis így lényegében magát Istent, és helyette a fizikai testhez (a mulandó formához) fordult, és vele társult, vele  szövetkezve vele lett eggyé, Isten esetleges más akarata kivételével csakis az önzetlen szeretetben való élés eredményeként, avagy következményeként történik, azaz csak ennek révén valósulhat meg a szellem és lélek végérvényes egyesülése a jelen emberi testben. Ez az emberi „szilárd” anyagi (éspedig kehely- vagy pohárszerű, esetleg még „edény”-szerű) formában már megvalósulható „szent frigy” (a tiszta léleknek a tiszta szellemmel való örök társulása) azonban a jelen fizikai testnek mindebben való aktív és elősegítő közreműködésével lehet csak meg, és akár még magának az egész testnek az átszellemítésével, azaz annak is tisztán szellemi lelkivé való átalakulásával is együtt járhat. Természetesen azonban ez utóbbi is mindig csak Isten akaratára történhet meg, ahogyan a léleknek a szellemével, azaz végül is magával Istennel való abszolút és örök egységbe avagy egybe kelése is. Az Istentől való élő hit az, ami előkészíti a szellem és lélek eggyé válását. A szellemnek és léleknek az ember fizikai testében kell tehát eggyé válnia, vagyis e kettőnek benne teljesen mintegy össze- illetve egybeforrasztódnia kell az ugyanazon minőségüknél fogva, és a szintén ugyanazon szeretetük hevében. (A lélek eredetileg kapocs azonban a jelen fizikai test és szellem között is, amíg a tökéletes egység létre nem jön.) A léleknek viszont először is minden erőfeszítés, és akaratosság nélkül kell újra tudatos figyelővé, vagyis újra szellemi tudatos szellemi tudattá lennie, hogy egyesülhessen a szellemével.

Valójában csak mi, embernek nevezett lelkek vagyunk tárgyi személyiséggel is megáldva, vagyis mi vagyunk ilyen kézzelfogható személyes formátummal, illetve személyes formátumban is megjelenítve. Az igazság tehát egyáltalán nem az, hogy mint tárgyi személyiségek (testi emberek) vagyunk a szellemünk mellett lélekkel is megáldva, hanem mi, szellemi lelki személyiségek élhetünk itt fizikai személyként, azaz testi személyként is.

Amennyiben azonban kért, és igénybe is vett isteni irányítással és támogatással képesek leszünk a szellemi értelmi és tudati erőnk révén a szellemi lelki önazonosságunkat eltávolítani a jelen tárgyi személyünktől (vagyis az Isten helyett a vele szövetkezésünket, a vele egységünket megbontani illetve eloldozni), akkor azzal már teljességgel is szabadok lehetünk, és általa olyan szellemi értelmi illetve szellemi tudati hatalommal is fogunk majd rendelkezni, melyek révén már szabadon dönthetünk felőle, hogy egy adott élethelyzetben meghasonulunk, vagy éppen már azonosulunk-e a valós személyiségünket itt képviselhető személyes formátumunk (e síkon és most tehát a fizikai testünk) bizonyos nem helyén való cselekedetével, vagy inkább elhatárolódunk és eltávolodunk tőle, azaz ez esetben már csak megfigyeljük a saját akarata szerint végzett tevékenységét, és tanulságot levonván azokból is magunknak, többé azokat már esetlegesen sem engedjük neki, hogy tegye, mivel azon tettei Istennek, és így nekünk sem tetszőek, és ezzel már csak itteni cselekvő eszközünknek fogjuk tekinteni, és használni is azt.

A jelen külső személyiségünkkel való kiegyensúlyozott kapcsolatuk viszont azért lenne szükséges, és azért van annak igen nagy jelentősége is, mert csakis a révén tehetjük itt a fizikai világban is jelenvalóvá a szellemi minőségűnek mindig is megmaradó, és Isten azt is tulajdonlása után már igazán is „tulajdon”-nak nevezhető szellem és lélek mivoltunkat, vagyis a tárgyi formátumunknál jóval fontosabb és értékesebb, és nem utolsósorban az ellentétben vele örök fennmaradási lehetősséggel is rendelkező egyszerre tehát szellemi és lelki, azaz szellemi lelki önmagavalónkat, az igazi vagy „igaz” lényegünket, az igaz szellemi lelki személyiségünket teljes itteni életnagyságban.

A fizikai világban történő szellemi lelki jelenvalóságunknak pedig már az az isteni célja, hogy a szellemi és lelki együttes valóságot összekapcsoljuk a fizikai valósággal. A szellemi valóságnak ugyanis az eredeti állapotoknak megfelelően együtt, és egységben, e nézetből egyidejűleg is (valójában mindig egyszerre) kellene jelen lennie az általunk, most még inkább „testi emberek” által „fizikai”-nak elnevezett valósággal, vagyis a két eredetileg szellemi minőségű erőnek tökéletes egységben kellene az ugyanazon Forrásából szabadon előre irányban áramolnia örök folyamatossággal. Transzcendens, azaz a jelen természetnek fölötti minőségű egységet kellene képezniük tehát, amelyben is már egyáltalán nincsen jelentősége, hogy melyik milyen is volt korábban. A korábbi még tehát lényegi vonatkozásban is „kettősség”-ként ismert ugyanis ezzel már végképpen egy örökre megbonthatatlan örök egységgé változna vissza. Olyanná tehát, mint amilyen az eredeti állapotában volt ez az egység, csak ezúttal már valahogyan újszerűbben, mivel a szellemi tudati fejlődés a „kettő” (szellemi és fizikai) szétválása, lényegében azonban egymástól még csak elkülönülése ideje közben is rendületlenül haladt (folyt) tovább. (Nekünk, lelkeknek végre már meg kellene értenünk, hogy az itt „fizikainak” nevezett is valójában lelki minőség, ami csak a jelen nézetből tűnik a lelkitől másnak.)

 Nekünk, Isten gyermekeinek legelőször is tehát a saját „házunk” táján, azaz a szellemi minőségű teljes lelki önazonosságunk, és a szintén mindenkori illetve mindenholi teljes formai személyiségünk között kellene Isten és Fia nélkülözhetetlen segítségével ezt a transzcendens egységet létrehoznunk, avagy megvalósítanunk (ezúttal egyszerűen csak a visszaállításával, és teljesen tisztába tételével megteremtenünk), hogy azzal a szellemi formájával egy és azonos, vagyis az ugyanazon szellemi minőségű lelki mivoltunkkal aztán már az eredeti célunkat is teljesíthessük, mely tehát Isten terve szerint nem más volt, és még remélhetőleg ma sem más, mint a Mennynek, és a jelenleg még csak ideiglenes lakóhelyünknek használt Földnek egyesítése!

 Az előbbiekből pedig már világosan látható az is, hogy az eredeti célunk semmiképpen sem a „szakadás” megteremtése volt (ami felé most éppen haladunk), még tehát a tulajdon szellemi lelkünk és testi formánk esetében sem, hanem éppen hogy a végérvényes egyesítés!

Igen sajnálatos azonban hogy mi, szellemi lelkek ezektől az eredetileg isteni céloktól is szinte valamennyien eltévelyedtünk, és tudatlanul az előbbiekről is, még ma is egyre inkább csak a „szakadás” (egymástól teljesen is elválás) megvalósulásán dolgozunk, ott végezzük a jónak (tökéletesnek) így tehát már egyáltalán nem nevezhető teremtő munkánkat, Isten ellen továbbra is lázadva, ahelyett, hogy az eredeti, Istennel még tehát közös akaratra a végérvényes transzcendens egységet, az abszolút egységet, a szellemi és lelki abszolút egységét valósítanánk meg mind a jelen emberi test, azaz mind az itt „sátornak” is nevezhető testi lakó-forma, mind pedig a Föld („sátornál” nagyobb lakó-„ház”, vagyis lakóhelyi) vonatkozásban is.