A lélek akkor „érettségizik le” ki-tűnőre („jel-esre”), ha újra olyanná lesz, mint Isten örökké van, vagyis a lélek akkor lesz maga is Istennek „jeléül” is, ha teljes egészével újra az Ő hasonlatossága lesz

Amikor a földi élete során a lélek eljut egy bizonyos érettségi szintre (amit itt „fejlettségnek” szoktunk meg nevezni), Isten szellemi értelmével megérintésére kezdetét veszi nála a felébredése folyamata, és végül pedig már teljesen is felébred. A teljes felébredése megvalósulásához azonban még meg kell hoznia a végleges döntését is azt illetően, hogy a végtelen továbbiakban Istennek már csak örökkévaló szellemeként akar élni, és nem pedig akár csak ideiglenes jelleggel is, de inkább csak mulandó szilárd testként, illetve más tárgyi testekben. Ezzel a döntésével, illetve a valódi önmaga tudatos megismerésével (ami tehát erre az igaz, azaz örökkévaló önmagára ébredése), pedig már el is kezdődik a lélek Isten keresése az Ő teljes valóságával (egész Teljességével) egyetemen, mely ez alapon történő keresés is már egy bizonyos fokú szellemi emelkedettséget eredményez nála. A léleknek azonban már az ezen emelkedett állapota is a környezetében élő emberekben ellenállást vált ki, és nem pedig elismerést, vagyis a beérése folyamatában lévő, vagy itt már be is érett lelket az emberek a többségükkel inkább tartják pszichikai esetnek, mintsem magukhoz hasonló normális embernek, mert ő már egyáltalán nem olyan, mint ők. (Aki élő hittel hisz Istenben, annak viszont törvényszerűen szembe kell kerülnie a világgal, mert a világ a világi isteneket tiszteli, és nem pedig az egyedül igaz Istent.) Mivel pedig az ilyen, nem az anyagi világ, hanem már csak Isten irányában elkötelezett lélek igaz emberi tanítót, aki külsőleg segédkezhetne és valóban is segítene a még további szellemi emelkedésében, ma már nemigen talál, természetszerűleg fordul már csak befelé, vagyis egyenesen az Istennel egyetemben magában megtalálható egy igaz isteni Mesterhez, Tanítóhoz, Közvetítőhöz, és Megszabadítóhoz fordul, vagyis közvetlenül Krisztus Jézushoz, Aki az Ő végleges befogadásával az Ő makulátlanul tiszta szellemi lelkével átveszi az ő vezetését, és teljes érettségre eljuttatva őt, mint Őhozzá hasonló tisztaságú illetve tökéletességű lelket, végül már fel is emeli Maga mellé, vagyis az Ő szellemi tudati szintjére, mely szellemi szintet mi innét kívülről nézve mennyországként vagy paradicsomként ismerünk. Külső, azaz közvetlen emberi támogatása pedig ettől kezdve a léleknek már nincsen, és nem is létezhet, vagyis már a külső látszatú utakon és módokon is (azaz még emberi „tolmácsolással” is) maga Krisztus Lelke, azaz Istennek Szentlelke vezet, tanít, oktat bennünket, azaz vezet el egyre magasabb érettségi fokra, és végül pedig Ő maga juttat is el, illetve elvisz egészen tehát arra a szellemi szintre, ahol Ő tartózkodik.

Így, az előbbiek szerint indul tehát, és folyik aztán az embernek nevezett lélek Istenkeresése, és történik meg magában Istennek a megtalálása is, éspedig az Ő országával, vagyis az Ő teljes valóságával egyetemben. A kereső lélek általános esetben mindig tehát csak lépésről lépésre jut előre a megismerésben, mert ezt az egész folyamatot is folyamatosan fel kell dolgoznia, azaz helyére kell raknia magában. Magának is kell tehát magát rendeznie, vagyis már végleges jelleggel is ki kell javítania a hibáit, bizony még az egész hibás gondolkodását is. Ha ugyanis akár csak utóbbit is nem teszi meg, akkor újra csak eltéved, és a még további tévelygésével, vagyis a változatlanul az illuzórikus valóságokban való bolyongásával a szellemével egyetemben nem emelkedni, hanem egyre jobban süllyedni kezd. Ilyenkor tehát a léleknek, azaz tudatos szellemi tudatnak a tudata nemhogy tágulni nem fog, hanem maga a lélek is a tudatával együtt egy helyben fog toporogni, vagyis az ő minden figyelme is csak a mulandó anyagi valóságra fog irányulni, rosszabb esetben pedig maga is egyre mélyebben belemerül az anyagba, és végül így már a mulandó valóságoknak is a legmélyebbjébe fog kerülni. Viszont a léleknek még e már iszonyatosan sötét helyzetéből is van valami kilátás, vagyis még a legalantasabb létállapotból is létezhet felemelkedés a tiszta létbe, csakhogy onnét a „seol”-nak nevezett igen sötét helyről a felemelkedés a rendkívüli esetek kivételével csak örökkévalóságnyi idők eltelte után valósulhat meg, és természetesen az is csak Isten akaratára és segítségével, ahogyan maguk a rendkívüli esetek is. (Ez bizony, hogy egy igen jó hír a már a seolban szenvedő lelkek számára is, merthogy Jézus e hírt, illetve magával Isten kegyelmét is, még oda is eljuttatta, a még oda is való alászállásával! Ahol tehát Ő járt, onnét még létezhet visszaút!)

A lélek alvásának, de halálalvásnak is nevezhető anyagi testtel való azonosulásból a tudatos felébredése a léleknek leginkább tehát a keresés, vagy pedig valami nagyobb megrázkódtatás hatására történik meg, mely utóbbi során viszont mintegy egyszerre valósul meg a keresés és felébredés. Felébredve pedig már világosan tudja az ember (szellemi lélek), hogy az emberi élet nem csak evésből és ivásból, vagyis a mulandó test fenntartásából, illetve a test egyéb anyagi igényeinek kielégítéséből áll, hanem sokkal több és fontosabb ezeknél, mert van valami a mulandó anyagi létezésen túl is, ami jóval inkább valóságnak nevezhető, mint ez a mulandó lét. Az igaz valósággal való találkozást (annak Isten vagy Fia révén való szellemi megpillantását, vagy már rövid ideig benne is járást tudatosan is) követően azonban lélek itt általában válságba kerül (ez egyébként a végleges döntése meghozatala ideje is), mert a vele történtek miatt a korábbi materialista élete tovább már nem működik, a szellemi, illetve először még csak lelkinek nevezhető élete pedig itt az állandó gyakorlása hiányában igazán még nincsen kialakulva, azaz teljes, és teljesen (tisztán) lelki életet még nem igazán képes a jelen körülmények között élni. (Az ez irányú erőfeszítéseihez ugyanis még egyenesen az Istentől jövő szellemi erőt kell kapnia, azaz a léleknek még erősödnie kell. Istentől pedig erőt mindenki az élő hitének, és az Istennel egy akaraton levésének megfelelően kap.) Innét pedig jelentős elmozdulás akkor és azzal, történik, amikor a lélek a válság (valójában azonban az itt is élhető teljes lelki élet sikertelensége, és a lehúzó akaratú, vagyis az őt a maguk anyagalapú gondolkodása szerinti cselekvésekben megtartani igyekvő emberek miatt nála újra fellépő bizonytalanság) miatt próbálja esetleg visszaállítani a korábbi materialista nézetét, ámde hiába igyekszik, már nem tudja, mert ilyenkor valósággal már nem létezik a visszaút. Ténylegesen és teljesen tehát erre az ez esetben csak pozitív értelembe vehető megrázkódtatásra (már végképp nem létezik a visszaút) valósul meg a lélek teljes felébredése, mert ő ezzel lényegében már el is jutott a teljes valóság megismerésére is, vagyis onnantól kezdve már világosan fogja tudni, és aztán már érzékelni is, hogy az egész avagy teljes valóság jóval tágasabb, mint ahogyan ezt a korábban még létező materialista szemléletével gondolta. Tökéletesen világos lesz tehát előtte, hogy innét nézve is már csak egy cél létezhet a számára, mely cél egy jóval nagyobb, nagyszerűbb (csodálatosabb), és már valósággal is örök és végtelen valóság. Mint magát isteni segítséggel itt is megvalósította, lényegében azonban Isten által itt is meg és felvilágosított léleknek más célja itt tehát már nem is lehet, minthogy ezt a valójában az eredete valóságát, és az egész vagy teljes valósága egyedül jogos tulajdonosát, uralóját és alkotóját innét is megismerni, és újra találkozni az Ő örök személyes valóságával is, azaz végleg megtérni közvetlenül Őhozzá, és már végérvényesen is együtt élni Ővele. Ilyenkor persze a lélek már maga is elkezd magán dolgozni a célja elérése érdekében, vagyis maga is mindent megtesz, hogy már véglegesen is kiszabaduljon a mulandó anyag fogságából, melybe egykoron önként vetette bele magát, és valósággal is megtérhessen Istenhez, akár tehát már a jelen földi élete során. Ez pedig egy többnyire hosszú és kemény küzdelemnek fog bizonyulni még a tulajdon magával is, vagyis a testi mivoltával, a benne lakozó testi emberrel is meg kell neki küzdenie, akivel korábban még azonosította magát, és azért egyezett bele annak minden döntésébe itt az anyagi világban. Ámde a lélek ezen érettségi állapotában már előtte lebeg a teljes győzelem lehetősége is, mely aztán szintén isteni segítséggel meg is valósul a testtudatának valódi magában, mint afféle tűz tavának részteljességében való feloldódásával (ami tehát a tárgyi önvaló megtagadásának, illetve Istennek való feláldozásának, avagy visszaadásának, átadásának felel meg), és noha a teste révén még a mulandó valóságban, a kettősség világában is él, már tökéletesen el van oldódva tőle, azaz már teljesen is föléje van emelkedve, és „ott” az Istennel egy Lelke szintjén majd már tökéletesen is összekapcsolódik (eggyé lesz vele) az ebben mindvégig segítőjével, Krisztussal a Megváltó Istennel, és az Ő révén pedig azzal egyszerre közvetlenül magával Istennel is. Az így megvalósuló „mindhárman egységben” révén lesz tehát az ember maga is, és tehát mintegy már újra is Isten-ember, vagyis Istennel örök egységben élő ember, aki Istennek akaratára mindörökre az Ő hasonlatosságára van.

Az Isten emberrel szemben támasztott szerető elvárása valójában tehát csak annyi, hogy az ember ismerje meg Őt ezen eredetitől „más” nézőpontból is, azaz találja meg Őt magában (mindig elsősorban Örök Szeretetként), és teljes őszinteséggel, de a lényegi teljessége egysége minden más erejével is törekedjen arra, hogy már itt újra olyanná legyen, mint Isten, Akivel ő lényegi egységben van, azaz együtt él, vagyis, hogy kifejezhesse Őt mind magában, mind pedig magával is testileg. (Az ilyen szellemi léleknek az már nem is lesz fontos, hogy ő maga egyetemben a teljes egészével akár csak embertest arányossággal is, itt is megnyilvánuljon, azaz testi szemekkel is láthatóan megjelenülhessen, természetesen ezt is mindig is csak Isten, az ő Atyja által és akaratára megvalósulással.)