A tudatos mivolta egészével is Istennek lelke, vagyis a teljes elméjével is isteni, azaz szellemi tudat

Az Istennel már újra tökéletes egységbe került embert (szellemi, azaz isteni lelket), bár még az anyagvilágban él, igazán már nem köti korlátokhoz még csak a minden anyagit elpusztítani képes idő sem. A nap minden órájában ugyanis már csak Isten akarata illetve útmutatása szerint végzi minden tettét.  Az Isten embere (lelke) tehát mindent Isten akaratának megfelelően tesz, magával és mindenével már csak Őt szolgálja, az Ő kedvére tesz, hogy örömet szerezzen Istennek, mert neki is ez a legnagyobb öröme. Az ilyen ember a számtalan itteni megpróbáltatása után már biztosan eléri, pontosabban Isten a Fia révén megadja neki ajándékba az üdvösségét, vagyis a tiszta és teljes lelki valóságát az Isten által „jobbja”-ként is nevezett legközvetlenebb lelki valóságában, az örökkévaló gyönyörűséges világban, ahol már nem létezik szenvedés, és mely világ elpusztíthatatlan, örömmel és tudással pedig teljesen teli.

Az Isten-tudatú ember valójában maga tehát már nem is igen törődik az itteni léte illetve élete fenntartását szolgáló kötelességei teljesítésével, vagyis lényegében már teljesen aggodalommentes szabadságban él itt a Földön is. Róla már tehát maga Isten gondoskodik, mint jó barátjáról, mert ő már teljesen átadta magát Őneki. Az Isten-tudatú emberen már tehát nem uralkodik a testi felfogás, a test szerint élés hamis egója. Nem mentes azonban még ő sem az anyagi törvények alól, ámde, mivel már csak Isten-tudatként cselekszik, felszabadultnak minősül, és ezzel már meg is szűnik számára minden anyagi zavarodottság. Nem tudja ugyanis többé már lehúzni magához az anyag, mert ő már fölötte áll, vagyis a szellemi lelkével már semmilyen szinten nem merül el benne, és természetesen már az energiáknak sem rabja. Mivel pedig nincsen anyagi életfelfogása, és nincsen tárgyi gondolkodása sem, az ilyen lélek végtelenül békéssé is válik, mely valóságos békéjét is tehát már semmi nem zavarhatja meg. Ezt a zavartalan és elmúlhatatlan békét viszont az nem érheti el, és még csak meg sem értheti, aki folyton csak az anyagi vágyait igyekszik beteljesíteni, hanem mindig csak az előbb leírt lelki ember, akit már nem zavar még csak az anyagi kívánságok szakadatlan áradata sem, mert már egy sincsen neki az anyagba és energiákba zártságától (a „tömlöcéből”) való végleges megszabadulása kivételével. A lelki ember felszabadulása tehát az, amikor megszabadul a téves életfelfogásától, megszabadulása pedig az, amikor többé már nem kerülhet az anyag és energia uralma alá, vagyis mikor az már nem bírja maga alá gyűrni. (Ö gyűri maga alá ezeket a szellemi erejével, vagyis azok így a „lába zsámolyává” lehetnek legfeljebb is.)

Az Isten-tudatú ember jellemzője még azonban az is, hogy nem vágyik semmi anyagira, és soha semmi miatt nem bánkódik, noha testileg maga is szinte folyton szenved valamitől, viszont mégis állandóan boldog. Ez a tehát szelleminek és lelkinek is nevezhető ember ugyanakkor pedig egyenlő minden élőlénnyel szemben, mert mindegyikben ugyanazt az örök életerőt illetve életet látja, mint ami magában is van, vagyis aki maga is, és pusztán már ettől is boldog. Teljes meggyőződéssel tudja ugyanis, hogy önmaga ez az élet soha nem hal meg, és még csak nem is halhat meg, nem is múlhat el. Csak tehát az anyag és energia minőségű test az, ami valósággal is meghalhat, és meg is hal, ha azt ez az örökkévaló szellemi élet az itteni egészséges (teljes) megnyilvánulásához többé már nem tudja, illetve nem tudhatja használni. Maga ez az élet egyébként valósággal nem is születik, hanem csak a test az, ami születik is, és hal is. Soha nem tehát a test, hanem a teljesen tiszta élet, a tiszta „tudatosság” (a tiszta tudatos tiszta Lét és Élet-tudat), a valóság (igaz valóság), az igazság az, ami mindig, azaz örökké van, és még csak el sem pusztítható, nemhogy ezek egysége, vagy ezek közül bármelyik is akár csak elmúlhatna vagy változhatna is, ahogyan ez utóbbiakat is csak a jelen test (lét-illetve életforma) teszi. A testben élő szellemi élet (élő lélek) is tehát örökkévaló, és örökké örül is az életének, merthogy önmagában is lehet élete, mivel Isten ez az élet is, Akinek léte és élete is Önmagától való. Az elmúlhatatlan élet anyagi értelemben soha nem született tehát, és mindig is halhatatlan marad. Az Élet egészében, és részeiben is ugyanis maga az Isten. Egyáltalán nem a véletlennek műve még tehát csak az sem, hogy a test halála után az élet megelevenedik, azaz jóval elevenebb lesz, mint a testben volt, merthogy a test éppen, hogy korlátozta az elevenségét, vagyis a korábban még bírt teljes és tökéletes szabadságát. A tiszta tudatosságnak, lényegében azonban a vele egy szellemi életnek, viszont szüksége van egy hordozóra és eszközre a megnyilvánulásához. Ilyen hordózó illetve eszköz tehát maga a jelen anyagi test, az anyagi forma is. Ennek a hordozóeszköznek pedig nem is véletlenül lett test a neve. Ha ugyanis önmagában a test lenne az élet, vagy maga az élet is, akkor nem is test, hanem a nála jóval fontosabb élet miatt egyszerűen csak élet lenne a neve. Jóval inkább nevezhető tehát a test halálnak, mintsem életnek. Önmagában, azaz élet nélkül a test ugyanis halott, vagyis anyagi értelemben csak annak vehető, éspedig még annak ellenére is, hogy továbbra is benne marad az élet egészében, az élet teljességében, éspedig mind az egészében (egységében) megmaradva, mind pedig a legkisebb részeire szétbomolva is.

Szellemi értelemben viszont minden létező dolognak is van élete már pusztán csak azért is, mert minden létező dolog az életből és élettől van, és az életben van benne, és nem pedig rajta kívül helyezkedik el, mint valamiféle külön létező, merthogy az élet is létező. (Még tehát a „tér” és az „idő” is az életben van benne, melyekben mi a dolgokat a szemeinkkel látjuk, illetve az elménkkel gondoljuk.) Ha ugyanis nem így lenne, akkor egyetlenegy dolgot, azaz még csak a testi magunkat, a jelen megnyilvánulásunkat sem láthatnánk, és azt még csak nem is tapasztalhatnánk a tapasztalónkkal az ő érzékszerveivel, azaz még csak nem is tudhatnánk róla, ahogyan ez esetben viszont már a puszta avagy meztelen önmagunkról sem, vagyis még csak nem is létezhetnénk. Az Isten-tudatú ember mindezen előbbieket pedig már nem is csak hiszi, hanem bizonyosan tudja is, merthogy már ismeri a Teljest avagy Teljességet, vagyis magát az ISTENT, míg az anyagi elme illetve anyagi ember a részek miatt nem látja ezt az egyetlen végtelen nagy EGÉSZet, vagyis a mindennél és mindenkinél hatalmasabb ISTENT (mint még csak Égi Észt sem). A magát teljességgel anyagból valónak tartó, és ezért „anyagember” (és így az „energiaember” sem) tehát soha sem láthatja meg az Istent az Ő teljességében, és teljességével sem. Az ilyen ember még tehát az Istennel tökéletes egységben élő Krisztus Jézus újra és teljes dicsőségében történő eljövetelekor is csakis anyagot és energiát, azaz mérhetetlen nagy, és részéről pusztán fizikainak tartott fényt fog látni, és a számára ugyanilyen látszatú tűzet illetve hőt fog érezni is, ámde ő ellentétben az Isten-tudatú emberrel ezt rendkívüli testi kínok közepette éli majd meg. Merthogy ő újra el fog bukni, azaz megint csak alá fog merülni, vagy éppen már zuhanni is (elért szellemi tudati fejlettségében jelentősen visszaesik), míg az itt újra Isten-tudattá lett ember fel fog emelkedni Krisztus Jézus által ennek a Megváltó Istennek szellemi tudati szintjére, az időközben Isten és Fia által még pompázatosabbá tett örök „lakozó helyére”. Még inkább azonban egy olyan különlegesen jó (tökéletes) tudatállapotba fog jutni, mely viszont már még csak nem is állapot, csak itt az „abszolúton” kívül nincsen rá szó illetve fogalom, mellyel azt kifejezhetnénk. Nos hát, ez a kifejezhetetlenül boldog és örök élet, az elmondhatatlanul gyönyörűséges élet vár az Isten-tudatú emberre (ezzel az élettel lesz teljes és tökéletes egységben), amikor az már véglegesen is megszabadul a bilincseitől, vagyis az anyagi világtól és szintén az egész anyagi testi rendszerétől, melyek őt mintegy tehát a fogságukban tartották, míg Istennek és Fiának köszönhetően fel nem tudott szabadulni e kényszerű fogság alól, mely mulandó anyagvilágba viszont önkényesen (szabad akaratából) vetette bele magát (mert ő akart itt a legfelsőbb hatalom lenni), de már megbánta, és ezért Isten ki nem érdemelt kedvességéből illetve kegyelméből, és segítségével teljességgel visszaváltozott az Istent magával testileg ábrázolni hivatott szellemi lelkévé, vagyis a mulandó anyaggal való meghasonulásából újra az Isten örök hasonlatossága („fia”) lett, aki már csak Őt szolgálja, azaz már csak szerinte tesz mindent, bárhová is küldené el őt Isten hazulról.