Ha tökéletlenül másképp hisszük is, akkor sem vittük semmire, mert még csak megközelítőleg sem sikerült Isten szemében tökéleteseknek lennünk. Istent és Fiát még ugyanis ebben is csak mellőzni akarja szinte az emberiség, mintsem inkább az Ő segítségüket kérné e mindenki számára legfontosabban

Az emberek ma már csak azt nézik és azt értékelik, hogy ők tárgyilag illetve anyagilag, újabban meg „energetikailag” mennyire jutottak, mire vitték, mit értek el, és hogy mennyire jutott, mire vitte, mit ért ugyanígy el a másik ember, holott itt ezzel valós szellemi értelemben valójában senki nem jutott, nem vitte, és sajnos nem is viszi semmire, és még csak el sem ért semmit, merthogy eredetileg minden ember tökéletes, és éppen, hogy nem kellene neki valami ettől mássá lenni, vagy valami ettől mást is elérnie, ne adj’ Isten azzal azonosulnia is. (Éppen, hogy az utóbbival veszíti ugyanis el az eredeti tökéletességét.) A vitel vagy vivés vonatkozásában is pedig az embernek mindig csak azt kellene tennie, minthogy Istent mindig és mindenhová magával hordozza (és oda vigye, ahová persze az Isten, és nem pedig ő akar menni!), és cselekedni is pedig mindig és mindenhol csak azt kellene neki, amit az Isten akar tenni, vagyis mindig csak azt, illetve olyat kellene tennie is, amit Istentől lát, hogy Ő tesz.

Isteni szeretettel és értelemmel kellene tehát már lehetőleg itt, és mintegy újra is beteljesednie a valóságos lényegi, avagy isteni énünknek, hogy aztán már csak ezek a legfőbb isteni értékek motiváljanak bennünket cselekvésre itt is. Csakis ekkor vagyunk ugyanis tökéletesek itt is, és nem pedig, ha helyette ezek vagy azok, ilyen meg olyan tárgyi valamik vagyunk, akik szintén anyagi úton ezt vagy azt elérnek, erre vagy arra viszik, netán anyagi úton „mindent” meg is teremtenek maguknak, és ettől ráadásul még boldogok is lesznek, és így még lubickolnak is a tárgyi a dolgokban amiket „elértek”, meg a szintén „elért” boldogságukban is.

Istentől való szeretetteljességeknek, és isteni szeretet mellett isteni értelemmel (ami isteni „bölcsességet”, azaz a mindenki számára csak hasznos lehetőségű isteni értelmi tudást illetve értelmi tudatot is jelent) ugyanígy (teljesen) ellátottaknak (ha úgy tetszik: teljesen „feltöltötteknek” illetve „feltöltődötteknek”) kell tehát lennünk ahhoz, hogy újra tökéletesek legyünk, miképpen tökéletes Isten a mi Atyánk. 

A tárgyi ego istensége, vagyis a valóságos lényegi mivoltunkkal együtt az ego teljes feladása halogatása, azaz a szellemi lelki mivoltunk mellett a tárgyi énünknek is nem teljesen is történő megtagadása tehát az, ami végül is elbuktatja, és akár még igen alacsony létsíkokban illetve létrendszerekben való lakozásra juttatja az embert (lelket). Az ilyen mélységekben, avagy egyre nagyobb sötétségben mindig tehát az olyan lelkek kerülnek és élnek, akik szándékosan mellőzik, tagadják, megvetik, és még ki is gúnyolják Istent, mert ha mást is mondanak felőle, akkor is magukat vagy a magukhoz hasonló egókat tartják egyetlen és igaz Istennek, vagy valaki szintén más istent. Ha viszont ezeket a rosszakat már így, azaz tudatosan is készakarva teszik, akkor már véglegesen is elzárják a hozzáférésüket a magasabb, vagyis a közvetlenül Isten melletti valóságos szellemi tudatszintekhez. (Hogy tévedés a vonatkozásban se essék, akár még testi szemekkel is jól láthatóan is végül már egyedül maguk ítélik magukat egy még a jelenleginél is alantasabb, ámde már időtlen időkig is eltartható, jónak azonban már végképpen nem nevezhető sorsra.)

Az embert viszont a földinél is alacsonyabb illetve sötétebb tudatszintekre került szellemi lények azért nem szeretik, mert az embernek nevezett lélek Isten által adottan rendelkezik azzal a képességgel, hogy innét nekirugaszkodván, vagyis mintegy innét elindulván is az Ő közvetlen tudatszintjére (Isten „mennyországnak” nevezett, jelen nézetből hét főbb személyes létrendszere egyikébe), és azáltal pedig már az Ő színe elé is jusson. Ez azt jelenti, hogy az ember, mint szellemi lelki személyiség a szintén szellemi tudatával (a teljes egész isteni mivoltával) Isten segítő támogatásával lehetőséget kapott Istentől arra, hogy mintegy innét kiindulván is odáig fejlődjön (növekedjen isteni szeretetben és értelemben), hogy Ővele személyes kapcsolatba is kerülhessen az Ő akarata szerint, akár tehát már itt is és újra, azaz így és ezzel is megújítottan, vagyis mintegy már megújultan is. Ezek az embernél is alacsonyabb szellemi szintre süllyedt lények emiatt gyűlölik tehát az embert, és ezért akadályozzák, hogy a maga is elbukott ember ebben az egyetlen helyes irányban illetve céllal fejlődhessen, valójában azonban a valóságos lényegi mivolta eredeti tökéletességét Isten és Fia nélkülözhetetlen segítségével először is helyreállítsa. Azért gáncsolják, csapják be, tévesztik meg, vezetik folyton csak félre tehát az embert, hogy végül aztán már teljesen is tőrbe csalhassák, azaz hogy már véglegesen is a maguk és az ő vezetőjük, az Isten egykor még legfényességesebb teremtményéből lett „ellenisten” oldalára állíthassák át őt is. Pedig Jézus a halálát követően közöttük (az örökké holtak birodalmában) is járt, amivel Isten nem is csak az embereknek, hanem ezzel még nekik is lehetőséget adott arra, hogy az Ő kedvelt Fia nyomában járva végül majd már ők is visszakerülhessenek az eredetük igaz valóságába, a közvetlenül Isten melletti örök valóságba, a tökéletesség elmondhatatlanul gyönyörűséges világába.

A kérdés tehát az, hogy a tökéletesség valóságában tökéletesként éléshez képest ugyan mire vitte vagy viheti, mit érhet el az ember itt a mulandó valóságban a maga köré és az elméjébe is gyűjtögetett anyagival, ami is tehát mind mulandó, és még el is lopható. Bizony, még az egész anyagi világot, és hozzá még az anyagi mindentudást is, és még az anyagi teremtő képességet is magának megszerző ember sem viheti másra, minthogy azzal csakis a valóságos lélek mivoltát teszi még a jelenleginél is jobban, azaz végül már totálisan is tönkre. Így pedig, már csak azt lehet rá mondani, hogy nem is csak semmire, hanem már semmire se vitte az anyagi életében, azaz mint az egész itteni anyag és energia gyűjteménye, úgy az egész itteni élete is hiábavalóság, azaz teljesen elfecsérelt élet volt. Egyáltalán nem az örök életre, a jelen mulandóhoz képest elmondhatatlanul gyönyörűségesebb, változatosabb, és elmúlhatatlan életre „vitte” tehát (magát a hibás magaviseletével), hanem nyílegyenesen az örök halálba, vagyis már újra is elbukott lélek lett.