A jelen emberi társadalom is nem isteni szeretetre, hanem félelemre nevelt. Ennek nem így kellene lennie, hanem minden értelmes lénynek az ártatlan isteni szeretet által vezéreltnek (irányítottnak) kellene lennie, ami szeretetben nincsen semmi félelem, és semmi más rossz sem. Sajnos a legtöbb ember az isteni szeretetet elfeledkezve róla még mindig nem is ismeri,
és így a pedig itt létező számos gyakorlati példáját látván sem tudhatja, hogy hogyan kellene neki is isteni szeretetben isteni szeretettel élnie megtestesülten is, és ezért továbbra is rendületlenül a nem örök testi szeretettel él, abban hisz, ami valójában testi ragaszkodás, a mulandó formának mulandó szeretet érzelme. Ezzel azonban az ember meg is maradt a többi tévhiténél, és a többi hibájánál is.
Az a legnagyobb tévhitünk, hogy meghalunk, és ezért a legnagyobb félelmünk a halálfélelmünk. Mindig félve pedig valamitől, ha tehát mástól nem, akkor a haláltól, viszont csak „halott cselekedeteink”, vagyis a meghaló testünk érdekei szerinti cselekedeteink lesznek, és így nem fogunk az örökkévaló lényegi mivoltunkkal Isten irányította cselekedeteket végezni, vagyis itt is csak az isteni jót tenni.
Az az ember, aki még sokat szenved, az elfeledvén azt (is) még nem ismeri az élet boldogan élésének tudományát, amit Isten neki el is mondott, és mondja ma is folyamatosan az egész emberiségnek, csak sajnos, még igen kevesen vannak, akik hallják is Őt. Pedig Ő evégett még emberi testet is öltött, és ölt még ma is Magára az itt megtestesülten élő szent fiai révén, hogy általuk elmondja, és le is példázza nekünk, hogy itt ideiglenesen élvén is állandóan boldogan hogyan is éljünk, vagyis, hogy többet már semennyit ne szenvedjünk, mindig, és minden körülmények között már csak boldogok legyünk.
Aki megtestesült szellemi lélek elveszti a közvetlen kapcsolatát Istennel, az szükségszerűen szenvedni, vagyis szenvedni is fog. Amennyiben tehát itt élvén még sokat szenvedünk, még nem állt helyre Istennel a közvetlen kapcsolatunk, még elkülönülten élünk Őtőle. Ahhoz, hogy teljesen helyreálljon az Istennel való kapcsolatunk, úgy kellene élnünk, hogy Isten szeretete váljon örökké uralkodóvá a szellemi lélek mivoltunkban (azaz az Istennel egy isteni szeretettel legyünk a teljes lényünkkel eltelve). Így ugyanis már képesek leszünk a már újra élő, avagy „égő” szeretet-„lángunkkal” felébreszteni, avagy feléleszteni az isteni szeretetet a lélektársaink „szívében”, vagyis azoknak teljes lényegi mivoltában is. Leginkább ugyanis az isteni szeretet hiányunktól szenvedünk.
Az ilyen előbbi, és valami más végett is szinte folyton szenvedő emberek, vagyis testet öltött szellemi lelkek testi emberként (ember fiaként) élvén még tehát teljesen nem ismerik az Örök Szeretetet és Életet, azaz Istent , és így az élés tudományát sem ismerik, vagyis nem tudják, hogy hogyan is kell itt is élni, és ezt azért sem tudják, mert az „okos emberek”, a magas tárgyi műveltségű emberek itt létrehozta iskolákban, a tárgyi tudás „fellegváraiban”, avagy „erődítményeiben” erről nem tanítanak semmit sem, hanem csak az anyagi élet a múló élet tudományát tanítják meg nekik, ami élet tele van szenvedésekkel is.
Pedig mi, isteni lelkek eredetileg nem szenvedésre öltöttünk anyagi testet magunkra, hanem állandó boldogságra és állandó gyönyörködésre. Most azonban már ott tartunk, hogy alig találni itt a Földön állandóan boldog embert, azaz szellemi lelket. Azonban a szenvedés is Istentől való áldás, ami erősíti, növeszti, és tisztítja a szellemi lelket. Csakhogy mi már erről is elfeledkeztünk, és inkább már ott tartunk, hogy a szenvedést is testi szeretettel szeretni, és nem pedig magunktól távol tartani fogjuk.
Amennyiben azonban itt a Földön már csak Isten törvényei, főleg az itt Jézus által nem csak kijelentett, hanem meg is valósított, azaz be is teljesített szeretet törvényei szerint élünk, Isten vissza fog bennünket vezetni Magához, meg fog bennünket szabadítani minden szenvedéstől, és minden egyéb más rossztól is. Viszont ameddig az Ő törvényeit nem tartjuk be, a magunk részéről Őtőle elkülönülten fogunk élni, és továbbra is szenvedni fogunk, és más rosszak is fognak érni bennünket.
Ilyen előzményekkel (azaz tévhitekkel, és nem igaz szeretettel éléssel) pedig az ember mára már odáig jutott, hogy még csak azt sem tudja, hogy mindkét világban, az örök szellemi valóságban, és a mulandó anyagi valóságban, az anyagi világhoz való kötődés nélkül egyszerre benne élni az igazi életművészet, amivel az állandó (azaz örök) boldogságunk is mindkét világban létezik. Ugyanakkor pedig azt sem tudja, hogy ez esetben már az illúzió világát is a szellemi tudat, azaz Isten-tudat mivoltunkkal látjuk, vagyis az igaz lényegi mivoltunkkal érzékeljük, és nem pedig csak a testi énünkön, a nem igaz anyagi lényegünkön keresztül, és így azt is gyönyörű szépnek, káprázatosan szépnek fogjuk találni, és már nem fogunk többé „beleveszekedni”, azaz benne elveszni. Ilyenkor pedig már mindenkiben mintegy már újra is benne van az egész Teljesség, és a Teljességnek (Istennek) minden tudása is, éspedig nem csak elméleti, hanem tapasztalati tudásként is. Már csak ezért is kivétel nélkül minden embert egyaránt értékesnek kellene tartanunk, ha ez itt testi szemekkel nézve nem úgy látszik is. A valóságos szellemiről tudatlan ember azonban az előbbiektől még igen messzire van, továbbra is meg- és elítéli a többi embert, és különösen az előbbi igazi életművészeket (a már csak Isten szerint élőket) ítéli el, őket különösen is gyengéknek, gyáváknak, az anyagi élettől félőknek, ostoba, hiszékeny embereknek tartván.
Az előítélet is azonban valójában tudatlanság, sötétség, nem nyitottságra, hanem beszűkültségre vall. Teljesen nyitott lényegiség esetében ugyanis nem létezik előítélet, és ítélkezés sem, mások, és még csak magunk vonatkozásában sem, hanem mindenkit és mindent, ahogyan azok vannak, csak elfogadás, és feltétlen szeretés, semmit cserébe érte nem elváró szeretés van. Ez a nem anyagi szeretet azonban valójában egy tudatállapot és életszemlélet is, vagyis nem azonos a mulandó testnek szeretet érzelmével, mert az csak torz megnyilvánítására van az örök isteni szeretetnek. A tudatlan ember, a testi ember csak tehát hiszi, hogy az ő testi szeretete azonos az isteni szeretettel.
A tökéletlen ember, a mulandó testével azonosult szellemi lélek viszont azt is elhiszi, hogy ő tökéletes, azaz, hogy ő jó ember, jó lélek, és ez az alapja az előítéleteinek, a rosszindulatú pletykálkodásának, és más rosszindulatainak, rossz, azaz ártó, kárt okozó tevékenységeinek is. Az ilyen ember mond a másik emberekről folyton véleményt, kritikát, bírálatot, vagyis szól le, néz le, gyaláz le szinte mindenkit, még a hozzá sok mindenben hasonlókat is. A hamis magasabb rendűség érzete azonban az ilyen emberre keményen vissza fog ütni igen súlyos betegségek formájában is, és így csak még mélyebbre kerül a tökéletlenségében. Az ilyen, tudatlanságuk végett a másikaikat folyton kritizáló emberek csak tehát hiszik, hogy ők a kritizáltaknak fölötte állnak, mert nem ez az igazság, ez is csak egy vélt igazság a részükről. Ezek a szinte mindenkit, csak magukat, és a magukhoz teljesen hasonlót nem leszóló emberek nem tudják ugyanis, hogy minden ilyen esetben magukat szólják le, magukat ítélik el, azaz helyezik még alább minden egyes ilyen tettükkel. (Hibátlanul elvégzik velük a maguk lealacsonyítását.)
Nekünk, isteni lelkeknek szilárd látszatú testet, azaz hús-vér emberi testet magunkra öltötten azonban nem az előbbi a feladatunk, hanem elkerülhetetlen feladatunk, hogy innét az illúzió, avagy káprázat világából visszatérjünk a magunkban megtalálható Istenhez, és újra az Övével teljesen egyező lét és élet állapotban és állapottal éljünk. Amíg azonban bármi illúzióról azt hisszük, hogy az igaz valóság, addig nem Istennel, hanem az illúzió világával, az anyagi valósággal élünk egységben. Az Istentől kapható megkülönböztető képesség nélkül viszont senki sem tudhat újra különállónak lenni az illúzió világától.
Ide az illúzió világába önakaratból kerültünk bele, és nem hallgattunk abban sem Istenre, hogy megtestesülten is az eredeti létállapotunkban kellett volna megmaradnunk, mert az a valóságos, azaz igaz (örök) elmeállapotunk is. Istentől a magunk részéről elválván, és Őt elhagyván azonosulván az egész mulandó testi rendszerünkkel helyette élünk tehát itt anyagi létállapotban, vagyis anyagi elme, testi elme, mulandó elme szerint. Pedig élhetnénk itt is az Istenével teljesen egyező szellemi elménk teljes és igaz tudása szerint is, a helyes döntésünknek megfelelően.
A helyes elméleti tudását, vagyis az igaz tudását itt azonban mindenkinek mindet megvalósítania is kellene, vagyis azt gyakorlatba is át kellene tennie, azaz valamennyit gyakorlatban alkalmazni is kellene, a helytelen tudását, a nem igaz tudását, és annak gyakorlati alkalmazását pedig mind elvetnie, elhagynia kellene, mert különben nem fog megigazulni, vagyis Isten nem fogja teljesen is helyreállítani, nem fogja teljesen is megtisztítani. Az Istentől az isteni bölcsességüket, és vele egyben a helyes megkülönböztetési képességüket fokozatosan meg-, illetve visszakapott, esetleg nagy hirtelenséggel visszanyert emberi lelkek viszont mind az előbbiek szerint, azaz újra már csak Isten szerint cselekednek.
Itt élvén azonban mindig csak a külvilágtól elválva tudhatjuk egyre jobban megismerni és megérteni a valóságos magunkat, és így már másokat is, és csak így lehet magunkban, és másokban is megismernünk és megértenünk (az isteni értelmünkkel meglátnunk és felfognunk), vagyis már megtapasztalnunk is Istent a Teremtőnket. Ezután pedig már a külvilágban, és annak minden dolgában is már csak Istent fogjuk látni, Aki tehát a teljes egész Mindenség, avagy egész Teljesség, és a (jelen nézetből) „Semmi” is. Az igazi intuícióink, végül is azonban Maga az Igazság (ha úgy jobban érthető: a Lélek) fog bennünket majd ehhez, illetve erre is elvezetni.
A valóságos intuícióban nincsen semmi világi, azaz tárgyi logika, és semmi testi érzet sem, a szellemi megérzés ugyanis teljességgel anyagtalan tapasztalás, vagyis igaz tapasztalat, Istent az Igazságot közvetlenül tapasztalhatjuk a révén meg. Csakis tehát az az igazi intuíció, amikor közvetlenül magunk, vagyis a közvetlenül az Igazságból (Magából Istenből) való mivoltunkkal (a valóságos lényegi mivoltunkkal) közvetlenül érzékeljük az Igazságot (Istent), és nem pedig a mulandó testi rendszerünkön keresztül, azaz a testi érzékeink által, amikkel csak hamis tapasztalatunk lehet Istenről.
Az egészével mozdulatlan, azaz nem gondolkodó testi elme szükséges ahhoz, hogy a szellemi „megérzéseinket”, az intuícióinkat”, vagyis végül is az Igazság (Isten) bennünk jelenlétét, és velünk kapcsolatba lépését tudatosan észlelhessük. A mozdulatlan Isten, Aki mindennek éltetője (mozgatója) is, ugyanis az, aki egyszerre mindent lát, megfigyel, megért, és megtapasztal, és Ő az is, Aki mindig vezet, irányít, véd, inspirál, és segít, támogat is bennünket, hogy el ne vesszünk itt a szintén Őtőle való anyagi élet labirintusában.
Amikor meg tudjuk figyelni a testi elménket, hogy az hogyan gondolkodik, és miket gondol, akkor nem vagyunk benne, hanem kívüle, és fölöttes helyzetben is vagyunk, amivel végül is, ha még csak időlegesen is, már az eredeti létállapotunkban élünk, és így már tapasztalhatjuk a valóságos magunkat is. Csakhogy ebben az eredeti létállapotunkban állandóan meg kellene tudnunk maradnunk, vagyis nem szabadna újra meg újra visszakerülnünk a testi elménkbe, mert akkor az fog uralni és irányítani bennünket, vagyis szerinte fogunk cselekedni, ami azt jelenti, hogy inkább csak anyagi gondolataink és anyagi cselekedeteink lesznek, és nem pedig Isten irányította szellemi lelkiek, ami lenne a helyes gondolkodás, és helyes cselekvés itt ideiglenesen élvén is.
A valóságos magunk időtlenségének állandó tudatában, és állandó érzékelésével tudhatunk tehát itt is mindent, vagyis minden mulandó lényt és dolgot megfigyelni, ahogyan azok valósággal vannak. Ha ugyanis a mulandó testünkkel azonosulva rajta keresztül figyelünk itt meg mindent, akkor nem úgy fogjuk azokat látni, ahogyan azok valósággal vannak.
A valódi látó, a valódi érzékelő ugyanis a szellemi tudat, a valóságos lényegi mivoltunk, és nem pedig a testi szemeink, és a többi testi érzékeink, mint azt a legtöbben még mindig tévesen hisszük. Ezért amikor az egész jelen világot már egészen másképpen tapasztaljuk, mint korábban még csak a testi érzékeinken keresztül (azaz még csak közvetve) tapasztaltuk, akkor már újra az eredeti létállapotunkban élve tapasztalunk. Ilyenkor már teljesen tisztában vagyunk azzal is, azaz már úgy éljük is meg, hogy minden látható, és megnyilvánulatlan lény és dolog mögött és benne a szellem és lélek megbonthatatlan egysége, a finom fizikai testen és minőségen is túli, teljességgel anyagtalan, időtlen, teretlen örök isteni minőség az, aki és ami élteti a fizikai testet, az anyagi szellemet és anyagi lelket, és a testi ént, a hamis egót is.
Isten hasonlatosságára pedig nekünk, tökéletes szellemi embereknek is megvan a képességünk arra is, hogy az itt létező valamennyi energiát tisztán szellemi erővé visszaalakítsuk, illetve átváltoztassuk. Az Abszolútnak (Istennek) tisztaságával teljesen egyező tisztaságú, teljességgel anyagtalan szellem és lélek egységünk i s az előbbit tehát szintén meg tudja tenni, és itt bárhol és bármikor megteheti azt is, hogy az itt létező finom anyagi energiákat testi szemekkel látható bármilyen képi formákká préselje össze. Az ilyen szellemi lény ez esetben örökösen, vagy mintegy már újra is Isten legfelsőbb létszintjén létezik és él, és így itt is élve is már csak „tiszta teste” van, ami teljességgel anyagtalan test (anyagszerűnek csak látszik), a finom fizikai testünknél (és még a félanyagi, az itt „asztrálnak” nevezett testünknél) is finomabb tisztán szellemi erőből (tisztán szellemi „fényből”) álló test, vagyis nem az itteni fényenergiából, azaz nem sugárzó fotonokból (vagy azokból is álló), nem mulandó, hanem örök test.
Az előbbiekből az is egyértelműen kiderül, hogy mi, most földi emberi testet magunkra öltött lelkei is Isten megjelenései vagyunk itt a Földön, és az Ő ránk kirótta szerepünket kell itt mindŐnknek eljátszanunk. Ez tehát a feladatunk, ezt kell Őszerinte, vagyis az Ő akarata szerint elvégeznünk, avagy megtennünk a fejlődésünk érdekében, aminek célja most a teljesen megvilágosodásunk, vagyis a képletesen elvesztett eredeti tisztaságunknak visszanyerése Istentől. Erről szól tehát ez az egész életjáték, a mulandó életet élésnek játéka.
A teljesen megvilágosodott embert arról lehet felismerni, hogy mindig örömmel él, állandóan örül az örök életének, örömével, szeretetével is ártatlan, semmi harcot, és háborúságot nem kezd és nem folytat sem kívül, sem belül, mindig, és minden körülmények között csak boldogan és örömmel létezik és él. Itt ugyanis feladatunk a belső örök örömünket és boldogságunkat is megnyilvánítanunk. Az isteni szeretetünkkel és a többi csupa tökéletes isteni tulajdonságainkkal egyetemben ezeket is ki kellene tudnunk nyilvánítanunk itt a külső világban, mivel csak ezzel lehetünk igazán jó hatással az egész jelen környezetünkre is. (A Bibliából ismerhető Dávid királynak frigyláda körüli örömtánca is erről szólt, az is az Istenével teljesen egyező belő örömének és boldogságának nyilvánvalóvá tétele volt.)
Az előbbihez pedig annyira tisztáknak kell lennünk az egész lényünkkel, hogy már csak a legfontosabb, avagy leglényegesebb isteni szeretet adódjon elő belőlünk, mind a szándékainkon, azaz indulatainkon, akaratunkon, gondolatainkon, szavainkon, beszédeinken, és a tetteinken keresztül is. Ilyen, és ez ugyanis az önzetlen és boldog szeretet szolgálat, avagy önzetlen szeretet szolgáltatás, ami mindenkire és mindenre mindig csak jó, azaz előrevivő, fejlesztő hatással van. Mindehhez pedig semmi máson nem kellene változtatnunk, mint csak a valóságos magunk gondolati és érzelmi világán, melyet megrontottunk (beszennyeztünk, megfertőztünk, megmérgeztünk, zavarodottá tettünk) a mulandó testünk gondolataival és érzelmeivel, amikkel is azonosultunk.
A téves azonosulásunkkal pedig elfelejtettük, hogy nekünk, tudatos szellemi lelkeknek is az isteni szeretet a legmagasabb megnyilvánulásunk, vagyis az itt legkiválóbban Jézus által bemutatott isteni szeretetként megnyilvánulásunknál nincsen magasabb szintű kifejeződésünk. Isten után Jézus is kijelentette, hogy a szeretetnél nincsen fontosabb, és természetesen az isteni szeretetet értette alatta, és nem pedig a testi szeretetet, mellyel éltek az akkor itt élt emberek is az örök isteni szeretet helyett.
Sajnálatos módon a legtöbb mai korban itt élő ember sem tudja igaz tapasztalati tudással, hogy a közvetlenül Istenből az Örök Szeretetből teremtett, és ezért isteninek nevezhető értelmes lénynek az így Istenével egyező igaz önazonossága valójában tudatos értelmű igaz, azaz örök isteni szeretetből, és szintén örök isteni életerőből, vagyis tisztán szellemi életerőből áll, ami szellemi, avagy isteni önazonosságával az is mindenütt jelen is van, és így Isten hasonlatosságára maga is mindenkit és mindent szeretni tudhat az isteni szeretetével.
A szellemi lélek „fejlődését” pedig az isteni szeretetben, valamint az isteni tudásban (isteni bölcsességben) növekedése jelenti, ami utóbbi a meggyőződéses hitben növekedése is, ami meggyőződéses hitet, azaz Isten szellemileg megérzésén (igaz megtapasztalásán, vagyis Isten-élményen) alapuló hitet Isten az ember által először észlelt közvetlenül megérintésével adja az embernek. (A további észlelt közvetlenül megérintésekkel pedig csak nő ez az élő és igaz hite az embernek, és így lesz meg az ember teljes bizalma is Istenben.)
Csakis azonban, ha teljesen tiszta, azaz, ha teljesen kiüresített az eltárgyiasult elménk az anyagból és anyagiból, fog Isten bennünket megérinteni a teljes egész Magával (azaz fogja nekünk teljesen is feltárni Magát), amitől lesz mintegy már újra is meg a tiszta és teljes boldogságunk, és a teljes igaz tudásunk is, és leszünk megint teljesen szabadok is, és ezúttal pedig már örökös jelleggel, vagyis többé már nem fogunk elveszni Isten anyagi valóságában.
A testi elmét a magunk részéről is teljes és mélységes csenddé kell tehát tennünk a teljes kiürítésével ahhoz, hogy az így, azaz teljesen zajtalanítva és megtisztítva visszaolvadjon a közvetlenül Istenéből való, és ezért vele teljesen egyező, teljes csendben létező, azaz végtelenül nyugodt, békés, és végtelen tágasságú szellemi elménkbe.
A tiszta avagy igaz tapasztalásunkat valójában tehát a testi elménk homályosítja el a maga hamis tapasztalásával, vagyis a mulandó érzékeivel megélésével az adott valaminek, amire éppen figyel. Ezt pedig azért tudja tenni, mert azonosulunk annak figyelmével, és így már a tapasztalásával is.
A testi elme viszont az anyagi valóságban való ténykedésünkhöz, a jelen életben is helytállásunkhoz szükséges. A szerepünk ugyanis a földi életünk során is a végtelen és határtalan Szeretet és Intelligencia társalkotóinak is lenni, vagyis az általunk szellemi lelkileg megalkotottakat anyagilag is megvalósítani.
A helyes tudásunkhoz, és helyes előrehaladásunkhoz segítőként pedig itt a Földön léteznek közöttünk Isten igazságait szóló, avagy beszélő (kijelentő), és az Isten igazságait (szavait) leíró emberek, vagyis igazság „írnoknak” testet öltött szellemi lelkek is. Az előbbiek tehát Isten „szószólói”, az utóbbiak pedig írásban lerögzítve őrzik és közlik, és esetleg élőszóban is közölnek belőle isteni tudást. Sajnos azonban, még ma, a „tudás korának” nevezett korban is a legtöbben a testi emberek szavait szólók, és azoknak szavait írásban lerögzítők vannak, akik nem csak a szavaikkal, hanem a tevékenységükkel is ellenzik Isten, és az Isten előbbi embereinek is létét. Az ilyen valójában igazságtalan (istentelen) emberek kerülik az „Isten” nevet még csak a szájukra venni, és leírni is, és sajnálatos módon így van ezzel még a sok önjelölt „spirituális tanító” is, akik is ugyanígy kerülik használni az „Isten” nevet, és mást találnak ki helyette, és inkább azt használják, viszont ők ezzel nem az Igaz Istent ismertetik meg a hallgatóságukkal, vagy olvasóikkal, hanem egy idegen istent, egy még csak elképzelt, azaz igaz tapasztalattal általuk soha nem tapasztalt, ténylegesen még nem ismert Igaz Istent. Aki „spirituális tanító” számára pedig az is fontos, hogy ő ismert, azaz nagy hírnevű legyen, és ezért még reklámozza is magát, az bizony nem igaz tanító, hanem a hamis egójával azonosultan élő, vagyis nem az Igaz Istennel, hanem az egójával egységben élvén tanítja a „spirituális ismereteket”, és „spirituális technikákat”, „spirituális gyakorlatokat” is. Közülük igen sokan még odáig is elmennek, hogy felhívják a tanítványaik figyelmét a „spirituális egónak” veszélyességére is. Ezek a még maguk sem teljesen tiszta, azaz még egósan is élő szellemi lelkek ezzel is azonban nem mást tesznek, minthogy magukat csak még jobban befeketítik, és sajnos ezt teszik az őket követőkkel is, ők ugyanis az ő gyakorlati példájukat is követik. Így azonban minden megmaradnak tévhitekkel, azaz nem igaz tudással, és téves azonosulással is élésnél, és tehát a teljesen megvilágosodásuk helyett sötétek, vagyis tudatlanok, tisztátalanok is maradnak, Isten tudja, hogy még mennyi ideig.
