Az öröktől fogva, vagyis időtlenül létező és élő legfinomabb, leglágyabb szellemi minőségű, és mégis a legfenségesebb, legnagyszerűbb, legnagyobb, legmagasabb, leghatalmasabb, legerősebb szellemi nyomatékú (leghatásosabb), egyszerre személyes és személytelen, teremtő képességű Erő az Isteni Szeretet, ami Erő önmagában az Isten. Az Isten teremtette embernek szintén a „kezében” (szintén anyagtalan szellemi minőségű tudatában) is a legnagyobb, és így azt is a teljes egészével el-, és be is töltő erő az isteni szeretet, mely szeretettel tehát maga Isten van az emberben is benne, és így hathat Isten általa is a szeretetével, éspedig már csak azért is, mivel az ember is ebből az Erőből, azaz Istenből lévén ugyanez az isteni szeretet mind az egész személyiségével, mind pedig az egész személytelen teljességével is, vagyis olyan mint Isten, merthogy Isten őt a hasonlatosságára teremtette. Az ember olyan tehát mint Isten, amennyiben ebben az előbbi eredeti tökéletességében meg nem rontja magát.

Isten szeretetét magunkba befogadva, és ugyanakkor magunkon szabadon átengedve természetszerűen magunk is mindig csak az isteni jót fogjuk tenni, Isten szerint fogunk szeretni is. Minden tettünk is tehát isteni szeretettel teljes lesz. Minden létező rossz is pedig, köztük így a mi hibás, azaz elrontott cselekedeteink is, csak ugyanezzel az isteni szeretettel „írhatók”, azaz tehetők illetve változtathatók jóvá. Istentől és szeretetétől viszont nekünk még csak nem is lehetnek rossz tetteink. Azok ugyanis mind  mindig csak Istentől és az isteni szeretettől mástól, vagy az ugyanilyen Őtőle másmilyenné lett magunktól lehetnek, vagyis ha bármiben is eltérünk Istentől és az eredeti isteni mivoltunktól, azaz, ha saját akaratra megszűnünk teljesen olyanok lenni, mint amilyen a mi Teremtő Atyánk. Ezzel azonban mindig csak bajt hozhatunk magunkra, vagyis itt a Földön élvén nem csak valóságos lelkileg, hanem mintegy áttevődve rá is, testileg is, vagyis az egész testi rendszerünket illetően egészségben hiányossá, azaz beteggé tesszük magunkat, majd aztán emiatt belefoghatunk magunk is a magunk gyógyításába, ha a továbbiakban nem akarunk akár csak testileg is még jobban, egyre jobban lerombolódni.

Csakis azonban az isteni szeretet ereje által lehet itt a mulandó valóságban (az egész zárt, mert önmagába záródott rendszerű, rezgőmozgásokból álló léttartományban, a káprázat világában) olyan rezgésfrekvenciát generálni, mely meggyógyítani (”helyrerázni”, azaz helyreigazítani) képes a fizikai testet, és ami itt minden más anyagi jellegű problémára is megoldást tud nyújtani, viszont a valóságos léleknek, a teljességgel anyagtalan és energiátlan léleknek problémáira is egyedül az isteni szeretet az egyetlen „gyógyír”. A problémái ugyanis a megtestesült léleknek is az isteni szeretet hiányából vannak, és így az ő fizikai testéé is onnét erednek.

Az emberben is tehát az a legnagyszerűbb, hogy isteni szeretet közvetíthet a lélektársai, és a többi élőlény, és szintén teremtett dolog, vagyis az egész jelen környezte felé is, ahogyan ezt Istentől látja, hogy Ő mindig is teszi. Az ember itt az isteni szeretetét a lélektársai felé a testén keresztül leginkább az őszinte és nyílt mosolyával, a tágra nyitott boldogan csillogó szemével, a kedvesen és gyengéden körülölelő, nyugtató tekintetével, őszinte szeretettel figyelő szemkontaktusával, és még egyéb más testbeszédekkel, például egészen gyengéd, azaz leheletfinom érintéssel, ugyanilyen simogatással, karokkal átöleléssel, de akár csak teljesen nyílt, egyenes testtartással, és még csak az őszinte beszéde hangjával, hangszínével is kifejezheti.

Az isteni szeretetet egy csak gyakorlatban megélhető és megérthető létállapotként lehetne tehát leginkább jellemezni, ami teljesen eltölti a lényünket, és ki is áramlik, illetve ki is áradhat belőlünk mindenki és minden felé egyaránt, és így is erőt ad, éltet, boldogít, megerősíti tudatostól a tudatos értelmüket, és így hat a testünkre is. Minden embertársunkban is Istent a Szeretetet kellene mindig elsősorban szeretnünk, már csak azért is, mert Őtőle van ez a szeretet nekünk, embereknek is, és hogy a „vezetékeinek” is lettünk létrehozva az isteni szeretetnek. Ugyanakkor pedig minden embernek Isten kinyilvánítójának, vagyis Istennek a Szeretetnek testileg megnyilvánítójának kellene lennie nem csak az előbb felsorolt szeretet cselekedetivel, hanem minden cselekedetével, vagyis minden tettének isteni szeretettel teljesnek kellene lennie.

Az előbbiekből már világosan látható, hogy az isteni szeretet egyáltalán nem mulandó érzékszervi érzelem, hanem már az elején megfogalmazott élő és elmúlhatatlan szellemi erőhatás tehát, mely korlátlan erősségű, és örökké cselekvőként, örökké tevékenykedőként létezik. Az őszinte kedvesség is ennek a cselekvő szeretetnek embernél meglétét igazolja, viszont a tettetett kedvesség, a nyájasság, meg ennek az igaz szeretetnek éppen, hogy az ellenkezőjének helyette meglétét, mely Istenétől teljesen más (hamis, képmutató) szeretetet van ez esetben az embernek az isteni szeretete helyett, mely szeretet azonban soha nem fog Isten szerinti jó tetteket eredményezni, hanem inkább csak látszatra jókat, azaz elvétett, hibás cselekedeteket, Istennek az Igaz Szeretetnek nem kedvére levő  tetteket. Az ember eredetileg tehát nem ez a szeretet volt, nem ilyennek kellene lennie, mint amilyen ma is a többségi ember. Barátom, te se ezt a többségi emberi szeretetet fogadd el igaz valóságodnak, hanem kérd hozzá az Igaz Isten, és a szintén igaz Fia segítségét, és magad is már csak azon légy, hogy csak olyan szeretet és szerető legyél, mint amilyen Isten, és az Ő Fia, aki nekünk ezt még emberfiaként is bemutatta, és amilyen szeretet vagy eredetileg te magad is. Minden erőddel arra törekedj hát, hogy már csak isteni szeretettel teljes cselekedeteid legyenek, mert ez nem is csak a magad lelki egészségére, hanem a környezetedben élő lelkeknek is, és az egész nem emberi környezetednek is csak a javára lesz.

(Azt pedig, hogy mégsem ilyen, vagy még mindig nem ilyen szeretetek vagyunk, az esetlegesen  makk egészséges fizikai testünk ellenére is, mindig a beteg és romlott valóságos lelki állapotunk teszi teljességgel egyértelművé. Az ember ugyanis a leginkább azzal rontja meg magát, hogy itt évén magát képzeli az egyetlen Istennek, még ha csak egyetlen embertársa fölött is, és ezt, vagyis a másikánál nagyobb, több, erősebb, hatalmasabb mivoltát még a testi mivoltával is kifejezésre juttatja. Barátom, netán ha ilyen szeretet lennél, az Igaz Szeretet nevében kérlek, sürgősen változtass rajta!)