Már csak Istenben az Atyádban, és az Ő Fia segítségében is bízva legyél bátor annak lenni, aki valójában vagy, és akkor még az igaz valósággal nem is létező jelen világban (a van és nincs világban) élve is már tökéletesen szabad lehetsz

Mindenféle erőfeszítés és erőszak nélkül élni a tökéletes szabadság, mely szabadságban élhetne itt a jelen világban is az ember, csakhogy sajnos még a hazafelé törekvőknek sincsen meg hozzá valamennyijüknek a bátorsága. Erőfeszítésektől is teljesen mentes tökéletes szabadságban, gondtalan, tiszta és teljes életként ugyanis csak úgy lehet élni, ha soha nem akarunk megváltoztatni semmit, és soha nem vágyunk elérni, vagy várunk el többet vagy kevesebbet, mint ami már megvan. A bátorság végül is tehát nekünk, Isten lelkeinek ahhoz kell, hogy teljességgel, azaz maradéktalanul átvegyük az uralmunkat az elménk teljes megelégedettsége elérését célzó, benne szinte szüntelenül megjelenő tárgyi vágyak és elvárások fölött, mert ezzel a teljes erővesztettséggel igazából már nem is lesz kinek megfeszülnie (és így már erősködnie, erőszakoskodnia sem) a vágyainak illetve elvárásainak teljesítése céljából. Az előbbi teljes hatalomátvétel során ugyanis már az ego, vagyis a testi avagy tárgyi éntudat is fokozatosan megszűnik létezni, mely viszont a testet készteti erőfeszítésekre a teljes megelégedettsége érzetét szolgáló vágyai és elvárásai teljesítése miatt. Valójában tehát a valóságos embernek a vágyai és elvárásai fenntartotta hamis egója megszüntetéséhez kell bátorságot vennie, lényegében azonban egyszerűen csak a részére átadott tulajdon erejét (hatalmát) kell tőle mindet visszavennie, mert azzal az már meg is szűnik létezni, azaz nyomtalanul mintegy visszaolvad az ember valóságos önmagavalójába, ahonnét származott. Lényegében azonban a „Tűz tavának” vagy „tengerének” is nevezett Tiszta Szellemi Tudatosság Teljességébe kerül vissza, akinek illetve aminek az ember valóságos önmagavalója a szerves része, vagyis vele tökéletes egységben levő élő tagja. (A jelen mulandó nézőpontunkból is való teljes és tökéletes megismerhetősége végett „ISTEN”-nek nevezhető Legfelsőbb Szellemi Hatalom, Aki Ura minden anyaginak, azaz minden mulandónak is, mondta is nekünk, hogy: „Vagyok az égető Tűz is!”)

Ha tehát nincsen jelen elmei tartalom, vagyis ha már a valódi (tiszta isteni) én helyett benne felmerülő, lényegében azonban az alapját képező „én vagyok” gondolat sincsen, akkor az elme illetve elmei én (ego) többé már nem létezik, viszont aki valóban az ember, „az” ettől még (éspedig továbbra is változatlanul!) létező, illetve ugyanúgy élő is marad, vagyis egyetlen magára utaló gondolat, és minden más tárgyi gondolat nélkül is él, ha úgy tetszik élvén él (élvén is él), azaz maga is a tiszta és teljes szellemi élet lévén önmagában is él. Ez az Isten-hasonlatosságú önvaló (elgondolhatatlan és kimondhatatlan „vagyok”, azaz innét színtiszta szellemi lét- és élettudatként felfogható) ugyanis halhatatlan, míg a tárgyi gondolatok a többi szintén tárgyi dologgal egyetemben mind halandók illetve mulandók, és ebben tehát a gondolatok közül még csak az „én vagyok” gondolat sem kivétel. Ez a gondolat ugyanis a szintén mulandó ego illetve elme alapját képezi, vagyis a jelen nézőpontból tisztán tárgyi ént, akinél tehát a valódi (örökkévaló, azaz örökké valóságos) én, a tiszta és tisztán szellemi minőségű én jóval fontosabb, merthogy ez már az isteni önazonossága az embernek, vagyis az Istenével egységben levő énje. Ez a legegyszerűbben szintén „én”-nek nevezhető önvaló tehát már egy elgondolhatatlan valami illetve valaki egymagában a tárgyi én számára, mert ellentétben vele ő örökkévaló, aminek illetve akinek mindig is csak lenni lehet, vagyis elérni „azt” még csak gondolatban, azaz még csak gondolatokkal sem lehet, mert „az” nem csak a téren és időn, hanem még a gondolatokon is túli minőség, azaz már maga is abszolút, de itt kifejezhetjük úgy is, hogy maga is az Abszolút (Isten), ámde maga mégsem azonos Istennel, hanem csak tökéletes egységben van Ővele.     

A valósággal igaz valósága is tehát Istennek egyáltalán nem látható, nem megfogható, tárgyi értelmi úton nem érezhető, és még csak el sem elgondolható, mert „az” örökké úgy van, ahogyan van, vagyis örökké változatlanul csak van, azaz örökkévaló. (Ez az egyetlen és igaz, felülmúlhatatlan szépségű és változatosságú valóság még csak nem is tud nem létezni, nemhogy elmúlni is tudna. Ezzel pedig teljesen más e valóságnak még csak a „tudása” is, mint a mulandó valóságnak, akinek viszont „nem-tudása” azaz tudatlansága is van a tudása mellett.) Az igaz valóságra még tehát az itteni „színtiszta létezés”, és „abszolút” szavak is csak rámutatni vagy utalni képesek, noha arra igazán még csak rámutatni, de így utalni sem lehet, mert „az” láthatatlanul mindenütt jelen van, vagyis még ott is „az” van, ahol mi a jelen felfogásunk szerint semmit, vagy már semmit se látunk, még csak a műszereinkkel sem. Csak tehát a nem örökkévaló dolgok gondolhatók el, mint amilyenek az anyagi elme, anyagi én, anyagi üresség, anyagi test, anyagi formák, anyagi dolgok, és anyagi történések. Az ezek fölötti örökkévalóság tehát elgondolhatatlan valóság, vagyis nincsenek benne még csak az itt használatos gondolatok sem, merthogy ezek is változó, és bizony mulandóság alá is vetett minőségek.

Az ember, amikor tehát már közvetlen isteni segítséggel meghaladja, azaz föléje emelkedik, és túl is lép ezen az egész illuzórikus valóságon, a csupa rezgőmozgásból álló egész mulandó, és ráadásul önmagába záródott, végtelen nagy egész látszatú valóságrendszeren, akkor lesz a valóságos önmaga, aminek illetve akinek tehát mindig is csak lenni lehet, vagyis amit tárgyként, tárgyiként soha nem lehet elérni semmilyen erőfeszítés árán sem. Erőszakkal meg az ember még csak nem is lehet valóságos ember, aki „valóságos ember” (Istenember), mindig is van, azaz örökké létezik, csak nem individuális személyként, mint azt most képzeli, hanem Istennel az Örökkévalóval tökéletes egységben, Akinek makulátlanul tiszta és igaz Valóságában tehát mindenki és minden benne van, vagyis még az illuzórikus valóságú valóságok és valóságrendszerek is.

A jelen világ tehát, bármennyire is hisszük egyetlen és igaz valóságnak, nem maga is a Valóság, hanem csak „valóságos világ”, azaz magától a Valóságtól, az egyetlen és örök Forrásból és Forrástól származó, ámde Ővele nem egyenértékű világ, vagyis így önmagában, illetve önmagába zártan létezvén mindig is csak illuzórikus valóság lehet, éspedig benne az igaz valóságban, azaz mindig is csak képletesen azon „kívül” létezéssel létező. Ez a jelen világ-egész tehát soha nem lehet még csak a tökéletes (korlátlan) szabadságnak forrása se, merthogy annak forrása is a Valóság, vagyis a vele is teljes és tökéletes egységben lévő Valóságos Isten. Drága barátom, bízzál te is már csak ebben a mindenek feletti Valóságos Istenben, és legyél bátor már itt, és mintegy már újra is annak lenni, aki valósággal vagy, vagyis mindig csak Őrá és Fiára hallgatva, csak Őt, és a nekünk ebben is a legkiválóbb példát szolgáltató Fiát követve is legyél megint valóságos ember a Valóságos Istenben, aki Ővele és Fiával is tökéletes egységben, és együtt is él ideiglenesen nem az örökkévalóságban tartózkodván is!