A földi élet célja az ember szó szerinti igaz boldogulása, vagyis az üdvös létállapotába eljutása, ami teljes gond és probléma menetességet is jelent. Ennek az örök boldogságnak, és a vele együtt járó örök örömnek is viszont egyetlen Forrása és alapja a Lélek, vagyis a Szeretet Isten a Boldog Isten, és azért, hogy valósággal boldogok legyünk, Őhozzá, a mi Atyánkhoz kell visszakerülnünk illetve visszatérnünk, éspedig legalább olyan lét és élet állapotban, mint amilyennel voltunk, amikor Őtőle ide a mulandó valóságába elkerültünk. A földi élet célja tehát, hogy mintegy már újra is örök boldogsággal és örök örömmel teli örök életünk legyen nekünk, eredeti tökéletességünket Isten a Fia által helyreállított lelkeknek is. Sajnos azonban a magunk részéről nem ezen, hanem még mindig inkább csak a földi boldogulásunkon, az anyagi boldogságunk és örömeink meglétéért dolgozunk, és ezért pedig az életünk nem lehet mindig és valósággal boldog, hanem inkább csak gondokkal és problémákkal teli, melyek között azért vannak boldogság és örömteli pillanataink is, de ezek is mind múló boldogságok és örömök, vagyis csak ideig-óráig léteznek, és a test halálával pedig végleg megszűnnek lenni.
Ok és cél nélkül azonban még csak az embert sem éri semmi, és ez így van a gondjainkat és problémáinkat illetően is. Itt élvén is ugyanis mindenféle történésnek oka és célja a végtelen szellemi fejlődés, ami az újra valósággal boldoggá lett emberre is vonatkozik.
Az emberek ugyan nem veszik észre, de a mindenkori gondolkodásukkal maguk határozzák meg az őket ért minden „bal-jó-s”, azaz bajos és jajos történést, sőt még az esemény módját, a szenvedés fokát, és idejét, de még az időtartamát is. Ha tehát az ember az embertársainak mindig csak jót, éspedig valósággal jót (Isten szerinti jót) kívánna már a gondolataiban is, mindig csak legalább ugyanolyan jók érnék őt magát is, és nem pedig bármiféle rossz is. Egyébként csakis ilyenkor igazságos is az ember gondolkodása, illetve maga az ember is. Ha tehát az ember nem ilyen, akkor már csak mondani tudhatja magát igazságosnak, merthogy ő már csak ezzel is igazságtalan lesz. Ha pedig igazságtalan lesz, akkor azzal már valósággal boldog sem lehet, még ha itt boldognak látszik sem.
Amit az ember Istentől a földi élete során nem kap meg, arra nincs is semmi szüksége a szellemi lélek mivolta érlelődéséhez, vagyis a szellemi lelki önazonossága itt a Földön elérhető nagyságúra illetve magasságúra fejlődéséhez, mint ahogyan arra sem, amit nem Istentől kap meg az ember, mivel az meg mind inkább a visszafejlődésére fog lenni, mintsem az előbbi fejlődésére. (Még esetleg az állati szintre lesüllyedésére is lehet.)
Minden pedig, ami jó és rossz az embert itt a földön éri, az mind a lélek mivolta örökléte, és örök boldogsága célját szolgálja.
Isten a Szeretet azonban minden olyan földi gondot is elfordít tőlünk, ami nekünk, lelkeinek nem a hasznunkra, hanem a kárunkra lenne. Isten azonban azt is jól tudja, hogy melyik lelkének mi szolgál a javára, hogy az eredeti tökéletességére jusson akár tehát már itt a földi életében is. Nos hát, pontosan ezért nem lehet teljességgel gondtalan a földi életünk. (A látszatra rossz is szolgálhatja a lelki előbbre jutásunkat. Isten jól tudja tehát, hogy mit és mennyire enged, hogy érjen bennünket.)
Az ember a maga legtöbb gondját, baját valójában az érzéki élvezetek, a testi gyönyörök hajhászásával, vagyis mindig is a szenvedélyeinek köszönhetően szerzi. Azokat „szereti”, azoktól van boldogság érzelme ugyanis mindenekelőtt, holott az igazi életét nem is ezek képezik, és igazán még csak nem is ezek jelentik. Az igaz élet, a valósággal boldog élet még ezeknél is jóval több, és jóval finomabb is. (Erre azonban az emberek a közös nagy „jajj”-bajukat követően minden saját maguk fognak majd rájönni.) Minden ember tehát, amikor boldogsága helyett szenved, tulajdonképpen soha nem mással, hanem egyszerűen csak a legelső, és az attól fogva, mondhatni, hogy sorozatosan elkövetett vétkeinek következményeivel szembesül, vagyis mindig is csak azokat kell elviselnie, ha az adott anyagi látszat nem is ezt mutatja, még tehát akkor is. Ez ugyanis mind a maga „vetése” és „aratása”, vagyis a maga gondolatinak, illetve a már belőlük származó cselekedeteinek eredménye, mely, ha úgy teszik: „végeredmény” itt ebben a szférában még kézzelfoghatóan, és szemekkel láthatóan is megnyilvánul. A szenvedés valójában azért van, mert mindenki magát, és legfeljebb még a „szeretteit”, és nem pedig a többi, vagyis minden embertársát, minden lélektársát akarja boldognak, illetve mindig boldognak látni.
Krisztus Jézus azért szenvedett a kereszten, hogy az embernek egyre kevesebb, és végül már szenvedése se legyen. Aki tehát kéri az Ő isteni kegyelmét, és erejét, annak Jézus segít, és akár már teljesen is leveszi a válláról a terheket, végül pedig már minden szenvedését is meg fogja szüntetni, a valóságos boldogsága és öröme lesz neki azok helyében is. Jézusban a Krisztusban magát tehát az Istent kapjuk minden gondunk, minden problémánk megoldójaként. Jézusban ugyanis magát a Boldog Istent tudjuk megszólítani, Aki a Szeretet Isten is.
A ránk itt szintén jellemző, és szintén inkább csak gondokat okozható aggódás is pedig nem csak mentális fájdalom az itt boldognak még tehát csak vélt életünkben, hanem az elkövetkezhető rosszra várásnak, vagyis a rossznak mintegy a megidézésének is megfelel. A hitünket ugyanis ilyenkor a jó helyett a lehetséges rosszba helyezzük, és ha kitartóan aggodalmaskodunk az esetleges megvalósulhatóságával kapcsolatban, akkor az ezzel már intenzíven is vágyott rossz meg is fog valósulni az ezzel csak még boldogtalanabbá lett életünkben. Ha viszont örömmel telten mindig csak a legjobbaknak megtörténtét hisszük és várjuk, akkor annak megfelelően mindig csak csupa jó és örömteli dolog fog történni velünk, és így már haladunk is a valóságos boldogságra jutásunk felé.
Drága barátaim, meg kell tanulnunk újra úgy cselekedni, ahogyan Isten cselekszik, csakhogy azt megint látnunk is kellene, hogy Ő mit és hogyan tesz. Ehhez pedig nekünk is Ővele kellene lennünk, vagyis az nem elég, hogy Ő mindig velünk van. A léleknek ugyanis mindig a Boldog Isten mellett van a helye, éspedig szintén boldogként (is), és Őtőle elválaszthatatlanul, hacsak a jelen életével is már nem inkább csak arra szolgál rá, hogy Isten elszakítsa őt magától, ami még az egész földi életében való anyagi boldogtalanságánál is sokkalta rosszabban érné őt. (Az ugyanis már a valóságos halálát jelentené, és nem pedig az eredeti szabadságában esetleg a jelenleginél még jobban lekorlátozását.)
A valódi boldogság, és valódi szabadság is (ami utóbbi is boldogságra van a léleknek) tehát egyáltalán nem testi dolog, hanem egy szellemi lelki tudatállapot, mely egy felülmúlhatatlan és legyőzhetetlen teljesen szabad és tiszta lét és élet állapotot jelent, ami egyben, és itt már megelőlegezetten is létezhető üdvös, vagyis az örökké boldog létállapotunknak is megfelel. Nos hát, éppen ilyennek képzelhető el a valósággal és teljesen gondtalan életünk, az Istentől az Ő Fia által kapható örök életünk, az üdvös életünk is.
