Az emberi lélek ugyan az Élet „ábrázatára” (és ábrázolatára is!) lett létrehozva, viszont ő magát saját akaratából a halál arculatára formálta át. Az Élet képére teremtett ember a halál képe lett.

Az emberen azzal ábrázolódhat ki újra az anyagtalan szellemi minőségű Élet-azonos Isten képe (azaz lesznek meg az emberi lélekben Isten és Fia örök és csak jó, azaz csak tökéletes tulajdonságai hiánytalanul), ha Istent, Krisztust, és Isten országát már nem magán kívül keresi, és találja is meg, hanem csakis és kizárólag magában. Amikor ugyanis a magát szintén életnek nevező Krisztus már az emberben benne él, akkor Krisztussal tökéletes egységbe kerülvén az emberi lélek már maga is halálból feltámadt Krisztus Jézushoz lesz hasonló, azaz már maga is az Istennek „fia” lesz. Ez az „út” tehát az egyedüli, mely révén e pokolból illetve pokol létállapottól, melyet is a Földdel együtt a halál ural, már véglegesen is meg lehet szabadulni. Krisztus tehát a teste halála óta már nem fizikailag van itt vagy ott jelen a Földön, de nem is a fizikai űrben illetve térben, a kozmoszban vagy univerzumban valahol messzi távol található meg, vagy onnét még csak üzenget nekünk. Ő ugyanis már csak lelkileg van jelen (ott is itt is), vagyis a szellemével együtt az Istenéből lévén Istenével azonos szent lelkével van Maga is benne az olyan emberben, aki már maga is csakis isteni tulajdonságokkal bír, mert az Ő isteni segítségével már végleg megszabadult minden Istenével nem azonos tulajdonságától, melyekkel mind maga ruházta fel magát, nem hallgatván az isteni figyelmeztetésekre. Helyettük már tehát mind csak Krisztustól való isteni tulajdonságai vannak. Csakis az ilyen megtisztult „hajlékban” tud ugyanis nyugalomra lelni Istennek Szent Lelke, aki tehát Istennel, és Krisztus Jézussal, az Isten Fiával is egy.

Isten, és a Ővele tökéletes egységben levő Krisztus Jézus viszont nem lehet benne az emberben, ha az helyettük, és elsőként is az anyag és az anyagiak, meg ma már az energiák felé is fordul a szeretetével. Isten, az Élet helyett az anyagi világ szeretete lényegében tehát egyenlő a halállal, és nem pedig az igazi Élettel, a tiszta és tisztán szellemi minőségű Élettel. Az ember ezzel a hibás hozzáállásával ugyanis soha nem lesz, és még csak nem is lehet az Élet „fia”, hanem továbbra is a halál „fia” marad, akár már mindörökre is, mivelhogy az Igaz Élet által így már halálra (és a halál is halálra) van ítélve, mivel az ember a hibás választásával, és hibás szeretetével halálos ítéletet hozott magára. Aki azonban az Örök Élet akaratában van, Akitől a maga örökségét várja és reméli, az többé már nem a világ urának illetve a halálnak akaratában van, mivelhogy az ilyen ember nem a világot szereti annak jelenlegi urával és hatalmasaival egyetemben, hanem a legtisztább és végtelen, elmúlhatatlan Életet az egész teljességében, illetve így és mindig elsősorban az életet is adó „Atyát”, Aki tehát a szintén soha meg nem halható, és el sem pusztítható, de még csak el sem múlható Élet Teljességével is egy.

Mindig is pedig az önzés és eltúlzott önszeretet hangja az emberben az, ami ellenállni képes, ellene is áll, szembe szegül, sőt szembe is száll az Élet szavával, lényegében azonban magával az Istent jelentő Élettel. Aki viszont az Élet Teljessége helyett a világot, azaz csak, vagy mindig elsősorban a mulandót, illetve a mulandó e világi életet szereti, az a vele való hasonulása által maga is mulandó lesz, és nem fog tovább látni a földnél, vagyis az anyagnál és anyagiasságnál. Annak tehát még a szeretete is önző és csak anyagi lesz, vagyis legfeljebb is csak „szeretetenergiával” fog bírni egy „energiatestben”.

Felül és túl is kell tehát jutnunk az anyag szeretetén és az anyagi szereteten, hogy újra eljuthassunk az igazi Élet, a legtisztább Élet szeretetéhez, Akinek szeretetét a sűrű anyag szeretetünkkel, újabban meg az energia szeretetünkkel cseréltük fel. Ha ugyanis valaki bármit is jobban szeret, mint az „igazi” avagy „valóságos” (azaz lényegében soha el nem múló) Életet, az nem méltó ehhez az Élet Teljességéhez, azaz egyáltalán nem méltó rá, hogy ennek az Élet Teljességének (szintén Istennek) tagja legyen. Az ilyen ember (lélek) nem méltó tehát a teljes és valóságos életre, a teljes és valóságos boldogságra, és különben is maga ítéli magát mulandó életre és mulandó boldogságra.

Ha most jól belegondolunk, beláthatjuk, hogy minden bűn (ártalmas cselekedet) és szenvedés is az önzésből, illetve az önző szeretetből származik, és soha nem a tiszta és teljességgel önzetlen Szeretetből, az Igaz Istenből, az egyedül és igazán „Szent”-től. Az igazság ugyanis az, hogy az emberre minden szenvedését a tulajdon önzése rakja rá, akár még a földi élete előtt is meglevő életéből eredően is.

Csakis azonban az Istennel egynek ismerhető igaz szeretet tud minden bűnt megemészteni az emberben, mert fizikai és valós lelki értelemben is a legnagyobb ereje a Szeretet tűzének avagy hevének van. Ettől a „Tűztől” ugyanis minden fagy és kő is egyszerűen csak felolvadni tud, ellenállni Neki viszont csak egészen rövid ideig képes, ha egyáltalán képes. A legtöbb emberből azonban nem a szeretet tüze világlik ki, hanem sajnos még mindig az önszeretete, önzése, önteltsége, és a maga nagyrabecsülése illetve túlértékelése, büszkesége, és szintén sajnos mások lekicsinylése, lenézése is. Inkább világlik tehát ki belőlük, vagyis látható jól még fizikailag is rajtuk a lelki rútságuk, a lelki otrombaságuk, és annak is kész ténye, hogy szinte már teljességgel is a „negatív szellemiség”, az „emberölő” a „lélekölő” foglyai, és egyben annak engedelmes szolgálói, és a dicsőítői is. Pedig az ember eredetileg a romlatlan és romolhatatlan Élet, a Szent Élet, az átlátszóan tiszta Élet, a valóságos szellemi Élet, az Igaz Élet képére lett teremtve. Egyedül tehát csak maga az emberi lélek tehet róla, hogy a romolhatatlan képét romlandóra cserélte fel, és már csak ehhez az arculatához ragaszkodik, valamint, hogy csakis a romlandó életet hajlandó tisztelni, dicsérni, dicsőíteni is.