Az embernek kulturáltnak lenni annyi, mint teljességgel ismerni az életének célját. A legmagasabb rendű kultúra tehát nem más, mint a magunk teljes megismerésével Istenről a Teremtőnkről szóló igaz és teljes tudás elsajátítása.

Az Istennel és Fiával itt kapcsolatba került, és az Ő segítségükkel itt nagy fejlettségre jutott léleknek az érzékelése már messzire elér.  Az ilyen léleknek szellemi ismeretei és szellemi érzelmei koncentrikus körei messzire kiterjednek, egészen a végtelenségig eljutnak. De a végtelenségnek nem is csak a határát érintik, hanem, és szintén Istennek köszönhetően, bizonyos szinten már bele is érhetnek abba.  Az ilyen fejlettségű léleknek tisztán látása  (a tiszta és tisztán szellemi, azaz isteni minőségű értelmi tudása avagy értelmes tudása) révén innen tehát már nem csak az anyagi valóság végső határáig lát el, hanem onnan már képes belepillantani (belelátni) a teljességgel anyagtalan szellemi valóságba is, és ezért onnét már tud valamennyi szellemi információt ide az anyagi valóságba is áthozni, és átadván azokat az ez esetben már általa irányított egójának (tárgyi énjének) itt az anyagi világban is egyaránt mindenki számára ismertté tudja tenni.

Az ember természetéhez egyébként hozzá is tartozik, vagyis mintegy isteni programozása van az embernek arra, hogy a tudatát minél messzebbre kiterjessze. Ha azonban a tudatunkat egészen a végső határig ki akarjuk terjeszteni, ami végül is a végtelenre kitágítása, akkor ahhoz legelőször is meg kell találnunk a létezés és élet középpontját és forrását: a Teremtő Istent, éspedig magunkban, vagyis nem valahol kívül a messzi távolban. Az Istentől való, és ezért „szellemi”-nek nevezhető tudat tehát ha maga is, éspedig már újra is teljessé és tökéletessé akar válni, annak teljesen is meg kell ismernie Istent mintegy innét a mulandó valóságából kiindulván is. Nekünk, szellemi lelkeknek a tudatunk kiterjesztésével illetve kitágításával egyben azonban a szeretetünket ki kell terjesztenünk, egészen az Isten szeretetéig. Az Istennek  tudatos szeretete nélkül ugyanis igazán soha nem valósulhat meg a szellemi tudat mivoltunk tökéletessége, de még csak a beteljesedésünk se, vagyis így „töredékesnek” is megmaradunk, míg szeretetünket illetően nem változtatunk. A tudatát viszont csak az a lélek tudhatja teljesen az isteni szeretet szintjéig kiterjeszteni, aki egészen idáig, és itt is csak gyarapította Istenről a teremtő Szeretetről, és az Őáltala teremtett egész mindenségről szóló tudását, és maga is már csak isteni szeretettel szereti mindig elsősorban Istent, Őt követően pedig mindenkit, minden mást is, amit Ő még teremtett, vagyis ami szintén az Ő teremtő ereje által lett.

Amennyiben tehát  az ember esetében is valami oknál fogba nincsen meg a biztos „Tengely”, azaz nincsen elfogadott egyetlen Középpont, vagyis, ha nem már csak Istenközpontúak vagyunk, akkor a „kerék”, a folyton egyenesen előre haladásra, azaz folyton fejlődésre létrehozott lélek az úton (jelenleg a földi, azaz szilárd anyagi élet útján) mindig csak rázkódik, zötykölődik (hol alulra, hol feljebbre kerül, ingadozik a szélsőségek, a jó és rossz között). Ez esetben az embert minduntalan csak megrázkódtatások, mindenféle kellemetlenségek érik, különösen tehát itt a jelen tárgyi, a szilárd testben való élete során, egészen addig, míg fel nem ébred (elégséges valóságos lényegi ismeretet meg nem tud Istenről  Istentől és Fiától), vagyis míg a megszerzett ismeretei hatására újra teljesen oda nem fordul, és meg nem tér Istenhez, és többé már nem az őt itt egyszerűen csak kifejezőbbé tevő (tárgyilag megnyilvánítani hivatott) mulandó anyagi testével azonosítja magát.

Az Isten által embernek elnevezett léleknek tudata működési mechanizmusa az, hogy a saját, illetve sajátjává tett gondolatait, és a már azok keltette érzéseit szüntelenül kivetíti az alapjaikban mind maga az Isten által teremtett környezetére illetve környezetébe, mely környezet viszont azonos a szellemi tudattársai környezetével. Ezért aztán bizonyos lelki fejlettségre eljutásával valamilyen (külső, belső, vagy mindkét) szinten minden adott környezetben élő szellemi tudat képes tudomást szerezni egymásnak gondolatairól, érzelmeiről is.

Az ember milyenségét is pedig a gondolatai határozzák meg, vagyis a lélek a földi élete mindennapjaiban is olyan lesz, mint amilyenné a választott és használt gondolatai teszik, amik az érzelmi és értelmi milyenségét is kifejezik. Ha tehát az ember egy adott napon arra gondol, vagy ne adj’ Isten ki is jelenti (hangot is ad neki, vagyis már maga meg is erősíti a gondolatot) hogy: „rossz napom van”, vagy: „rosszul érzem magam”, akkor nem mást tesz, minthogy a valóságos lényegi (isteni) mivoltával az egész napja során csak kellemetlenségeket teremt magának, vagy  azokra ráhangolódva ilyeneket vonz  magához, azaz másoknak, másnak őt bántását, őneki ártását szenvedi el, amit tehát maga igényel meg magának a helytelen, vagyis nem jól megválasztott gondolataival.

Az élő emberi lélek (szellemi tudat) a tudatával gondolkodik, vagyis szellemileg élő képeket alkot, és ezeket az élő képeket a jelen létállapotában a legsűrűbb szerkezetű tárgyi környezetben, vagyis a hozzá hasonlóan élő anyagi természetben, a jelen élővilágban, a mintegy direkt e céllal készített (megvalósított, azaz teremtett) „tükörben” lát viszont. (A teremtései tehát így már itt is láthatóan az őt környező élővilágból köszönnek, vagy éppen nem köszönnek vissza rá.) Egy őt az egészével mintázó részével eltárgyiasult állapotában (innét a „töredékessége”) az eredetileg szellemi tudat, itt a szellemi alkotásai tárgyi változatait ismerheti tehát meg a tárgyi tudata révén, vagyis egy teljesen más, mint az eredeti nézőpontból láthatja azt, amit teremtett.  Valójában tehát mi, isteni lelkek, magának a „tükörnek”, vagyis a tárgyi valóságnak köszönhetően látjuk homályosan az eredeti valóságunkat, az egészével tökéletesen tiszta szellemi valóságot. Ez pedig a felcserélt nézőpontunknak köszönhető, mert mi a tárgyi tudatunkkal, azaz tárgyi elménkkel azonosulván, és benne tartózkodván a tárgyi valóságban, a tárgyi valóságot látjuk éles képekben, és ezért csak homályosan, az elfelejtés távlatából dereng fel előttünk az eredetünk szellemi valósága, a már valósággal igaznak nevezhető valóságunk.

Drága barátom, fontold meg az előbbieket, és ne légy te sem kulturálatlan. Sajátítsd el magadról a teljes tudást (teljes ismeretet), mert ezzel jutsz el az Istenről szóló igaz és teljes tudásra, aminek révén már nem leszel kulturálatlan, hanem Istennek ezúttal már újra, és remélhetőleg már végérvénnyel is teljesen kiművelt embere leszel, és így pedig Istennek a nyugalmába is visszakerülhetsz, akár már a jelen földi életed során. Hidd el, nincs szebb és jobb a nyugodt teremtésnél, és az így teremtett dolgokban való gyönyörködésnél.  Isten nyugalma, a nyugalomban és békében levő teremtő szellemi léleknek is nyugalma, mely lélek a szellemi elméjével teljesen nyugodtan, és nyugodt folyamatossággal is teremt, mert csakis igaz szertetetet, békességet, harmóniát, örömet, kedvességet, jóságot, hűséget, szelídséget, ön-megtartóztatást (azaz önzésmentességet, vagyis szintén teljes önzetlenséget) hoz létre, azaz mindig csak isteni jókat teremt, csak isteni jókat hoz és állít elő Isten hasonlatosságára és példájára. Maga Isten ugyanis soha nem teremt hazugságot, gőgöt, irigységet, gyűlöletet, viszályt, ellenségeskedést és bosszúvágyat, de más rosszakat sem, hanem pontosan ezekből a tehát már a teremtményei teremtette háborgó és tajtékzó zavaros vizekből akar bennünket, lelkeit is az előbb leírt nyugalmába, vagyis az előbbi nyugodt vizeire visszavezetni. Barátom, míg még lehet, fontold meg, gondold meg, és még csak véletlenül se legyél, de ne is maradjál kulturálatlan.