A földi avagy anyagi lét a lélek maga szerezte hibáinak illetve rossz tulajdonságainak végleges levetése miatt adatik meg minden eredeti jóságában azaz tökéletességében megromlott lélek számára. Ameddig azonban az ide jutott embernek (is) földi ideáljai, vagy azok is vannak, addig bizony önző és érzéki marad az énje is. Ameddig viszont az ember az érzéki énjéhez ragaszkodik (ami pedig már önzőségnek számít), addig valamennyi hibájához is ragaszkodik, és nem pedig mindezek helyett már csak a tiszta és tisztán szellemi, azaz isteni énjéhez, aki Istenére hasonlító valódi önazonossága nem más, mint maga is teljességgel önzetlen szeretet, tiszta szeretet, isteni szeretet. Az örökkévaló (mert tiszta és önzetlen) szeretet, és az ugyanezen lélek itt a földön azonban önmagában láthatatlan és megfoghatatlan, különösen tehát Jézus a Krisztus Földről való távozása óta. Aki pedig mindezt felismeri, és meg is érti, az át is fogja értékelni a felfogását mindenről, és a maga részéről is a maga hibátlanná tételén lesz.

Ami viszont továbbra is csak meghidegíteni, megrontani fogja az ember valódi szeretetét, az a gőg, büszkeség, önzés, nagyravágyás, közöny, rossz szokás, lustaság, elkülönülés, rosszindulat, és a többi hasonló rossz. Ezek ugyanis mind igaz szeretet elvonó, de akár még szeretetrombolónak is nevezhető dolgok illetve tulajdonságok. Az önösség is tehát mindig csak hideg és fagyos légkört tud teremteni maga körül, míg az önzetlen szeretet változatlanul csak kellemesen meleget. Az önző embernek ugyanakkor gőze sincsen felőle, hogy minden tárgyival kapcsolatos, azaz minden érzéki elégedetlenséget a Sátán az, aki szorgalmaz. Az erre a sugalmazásra hallgatók pedig jobban bíznak az anyagi javaikban és fizikainak tudott erejükben, mint Istenben, a gonoszt pedig szintén nem hiszik. (Nevetgélnek is rajta, hogy létezik Isten és Sátán, pedig az utóbbinak már szinte teljesen is a hatalmában vannak.)

A hitetlenség, bizalmatlanság, gyűlölködés, nagyravágyás, elégedetlenség, különválás illetve elkülönülés az embertársaktól, földi tudományokkal, okossággal, gazdagsággal, ranggal, beosztással, hírnévvel való dicsekvés is pedig mind az ellenistennek sugalmazására kerül megvalósításra az ember által. Az ember ugyanakkor azonban még csak nem is tud róla, hogy ezekkel, ha még csak részleteiben is, de magát az „ellenistent”, a „sátánistent” valósítja meg magán keresztül. Pedig ugyanígy az Igaz Istent a Szeretet Istent is megvalósíthatná, ha minden sátáni részt, azaz minden negatívumot már véglegesen is kitakarítana magából.

Az embernek az alapvetően szükségesen felüli anyagi dolgok kérésére, vagy a csak földi, azaz csak tárgyi tudás kérésére is azonban mindig csak az „ellenisten” válaszol, és nem pedig az örök és igaz egyetlen Isten, Aki az alapvetően szükséges mulandó anyagi dolgok mellett már csak örök létezésű értékeket kíván adni, és ad is az azt kérőknek. Az embernek ugyanakkor azonban nem csak azokat kellene tudnia szeretnie, akik őt szeretik, hanem egyaránt, azaz mindenféle megkülönböztetés és válogatás nélkül mindenkit. Az előbbi szeretet ugyanis sátáni, míg az utóbbi pedig isteni. Az ember tehát csakis az utóbbi szeretetével lehet isteni, vagyis már mintegy újra is az Isten hibátlan teremtménye.

Sajnos az ember az anyagi világban még mindig a tárgyi eredetűnek vélt eszére (értelmes anyagi tudatára), és a szintén tárgyitól valónak tartott értelmére támaszkodva él. Ezek a mankói azonban egyben az ő bilincsei is, melyek meggátolják a valóságos lélek mivolta teljességgel szabadon szárnyalását, de igen sok esetben még az erre a tökéletes szabadságra való vágyódását is. Ezek is azonban azért vannak, mert az emberek jóval inkább elfogadják az önzőségre indíttatást, mintsem az önzetlen szeretetre indíttatást. Pedig egyedül csak az önzetlen szeretet lehet az az erő, amely életet tud adni még a megholtaknak is. Ez az erő ugyanis az, amely minden élettelent is magához vonz, hogy azokat aztán újból életre keltse magával, és szintén egyedül az önzetlen szeretet az is, ami mindent teljesen és tökéletesen átfogni, és azzal egyben pedig ugyanígy átölelni is tud.

Akik pedig Isten ellen tiltakoznak, azok mind az önzetlen szeretet-erő ellen vannak, mely legtisztább erő nélkül még azonban csak nem is létezhetnének. Ha ugyanis ennek az erőnek már semmi része nem létezne bennük a lényegi részükként, akkor felélve a maradék energiáikat végleg és totálisan elpusztítanák, megsemmisítenék magukat. Az embereknek ehelyett az önzésüket feladván az embernek végre már vissza kellene adniuk a szellemi méltóságát, vagyis az Isten szellemi embere mivoltát, mert így a szellemileg alkotott ember a magasabb rendeltetése ellenére az állat színvonala alá süllyed, amikor a szellemi énjéről megfeledkezve már csak az anyag élvezetének hódol, akár már csak egy mai vacsoraasztalnál, vagy „ünnepi asztalnál” ülvén is. Az Isten asztalán viszont mindig is csak az önzetlen és feltétel nélküli szeretet, alázat, szelídség, türelem, megbocsájtás, önfeláldozás, állhatatosság, kegyelem és irgalom kenyere tálaltatik fel. Az emberek azonban sajnos ezek helyett még ma is inkább csak az ezekkel ellentétes hajlamoknak hódolnak, vagyis már még csak a kiegyenlítettség vagy mérsékletesség elvét sem ismerik.

Az az ember viszont többé már nem ítélgeti, de nem is kritizálgatja egyik embertársát sem, akinek minden gondolatának, minden szavának, és minden tettének az alapja már csak az önzetlen szeretet. Az tehát, még ha annak is látszik, soha nem lehet „jó” azaz tökéletes ember, akinek az alapja nem ez az önzetlen szeretet. Csakis hamisan lehet állítani az ettől más alappal rendelkező emberről, hogy ő aztán már kész „jó” ember. Aki minden tettének tehát nem az önzetlen szeretet az alapja illetve indítéka, az bizony még az anyagnak és anyaginak rabja, mert az megkötözte magának. Ezért pedig az ilyen ember még mindig az anyagot szereti jobban, mintsem az önzetlen szeretetet. A tökéletes ember ugyanis az, aki már csak mások javára él. Az állati szeretet viszont csakis önmagáért él, vagyis egyszerűen csak azért, hogy mindig elsősorban vagy pedig már kizárólagosan is az önmaga minden anyagi vágyát kielégítse. Az emberek közt így azonban, nem csoda, hogy dúl a „testiség hatalma”, vagyis maga az ördög. A testiség hatalmát képviselő ördög tanácsára hallgatva újra „állattá”, sőt „fenevaddá” lett ember csakis önmagáért él, vagyis egyszerűen csak azért, hogy mindig elsősorban, vagy pedig már kizárólagosan is az önmaga minden anyagi vágyát kielégítse, meg esetleg még a „szeretteiét”, akiket is csak testi szeretettel szeret. Nem véletlenül van tehát, hogy a testiség lelkei egyáltalán nem érzik jól magukat Isten szellemi lelkei mellett, és ezért tartósan nem is tűrik meg magukat mellettük, de azok kihasználhatósága végett vonzódnak is hozzájuk, és amennyire csak tudják, ki is használják őket.

A Földön tehát a személyesen az Isten által ideküldötteken, és az esetlegesen itt küldöttjeivé tetteken kívül egyetlen jó ember, egyetlen tökéletes ember sincs, mivelhogy ide csak a magukat bűnössé tett lelkek kerülnek, akik az önzésükben és a makacs akaratosságukban (az önzésükhöz szűnni nem akaró akarattal is való ragaszkodásukban) bűnösek, mely bűnnek zsoldja itt is csak a halál lehet. Viszont az itt önakaratát teljességgel feladó, vagyis Isten felé végleg visszaforduló lélek az Istennek tetsző itteni életével visszanyerheti a „mennyei testét”, vagyis végül is az eredeti halhatatlanságát. Az önakarat minősíthető tehát „bálványnak” is, mivelhogy az önakaratában megátalkodott lélek imádója az önmagában élettelen bálványtestnek, vagyis a fizikai anyagnak, és nem pedig már csak Istennek, a Szellemnek, Akit tehát soha nem testként, hanem mindig csak szellemben és igazságban lehet, és kell is imádni már csak az Ő önzetlen és minden feltétel nélküli szeretetéért is.

Az érzéki énjét, vagyis a fizikai egóját minden embernek tehát előbb vagy utóbb, de egyszer mindenképpen meg kell feszítenie, majd pedig már le is kell tudnia magáról „vedlenie”, mint afféle „kígyóbőrt”, hogy maga is újra „meztelen (tiszta, azaz minden álságtól és másságtól mentes) igazság”, vagyis tiszta és önzetlen szeretet, igaz szeretet lehessen, ami tehát eredetileg maga is volt, míg saját akaratra meg nem romlasztotta magát. Az embernek egyszer tehát már végleg is fel kell tudnia adnia ezt az önmagába záródásra hajlamos önző énjét. A testünk hatalmát viszont csak azzal törhetjük meg, ha olyan embertársunkat is szeretni tudunk, és szeretünk is, aki mindig ellenünk van. Ehhez pedig már mennyei erő, isteni erő kell. Ilyenkor azonban igazán és elsődlegesen már nem is a test él az emberben illetve emberként, hanem inkább már csak maga az igaz szeretet, az isteni szeretet. Az emberben minden énnek meg kell tehát halnia, hogy már csak az igaz szeretet éljen benne, azaz hogy ő maga is már csak ez önzetlen szeretet legyen, mint az ő valódi Atyja a Szeretet Isten. Így lesz tehát az ember maga is tökéletes. A tökéletes ember ugyanis az, aki már csak mások javára él. Az állati szeretet viszont csakis önmagáért él, vagyis egyszerűen csak azért, hogy mindig elsősorban, vagy pedig már kizárólagosan is, az önmaga minden anyagi vágyát kielégítse. Az ilyen ember még tehát változatlanul hibás ember, aki csakis magától lett hibás. A hibátlan embernél az önzetlen szeretet viszont már az Isten „bélyege” illetve „jele” is az emberen, és a „szívnek”, a valódi lényegi önazonosságnak egyben a dísze avagy „koronája” is. A hibátlan embernek ékessége is tehát az önzetlen szeretet.

(A tiszta szellemi értelemtől elválaszthatatlan igaz szeretet egyszerre tehát világosság és erő, és ez az ékes szellemi „ruha” illetve forma is, amit minden lélek már mintegy újra is „magára vehet”, vagyis ami tulajdonképpen azonos is vele, amennyiben Isten és Fia segítségével sikeresen meg tudott válni a mulandó „öltözeteitől” a teljes és tökéletes megtisztulásával. Ezzel lesz tehát az ember már maga is a teljes egészével csak tiszta szellemi „fényt”, azaz önzetlen szeretetet sugárzó lény, vagyis maga is olyan, mint amilyen Isten a Tökéletes.)

(A „jó” teljes bűnmentességet, azaz „tökéletességet” jelent.)

Aki nem tudja az életben lezajló eseményeket mindenféle ellenkezés, és megváltoztatási törekvésnek is nélkülözésével Isten a Legfelsőbb Hatalom akarataként elfogadni, annak folyton csak szenvedésben lesz része. Aki viszont azt érzi, hogy minden, ami ővele és az egész világgal történik, az mind helyén és idejében való, annak az itteni lét- és életszükségletei is mind mindig sorra kielégíttetnek, vagyis változatlanul élvezheti az Isten róla is, és a világról is való gondoskodását. Isten ugyanis az Ő önzetlen és feltétel nélküli szeretetéért, és a kivétel nélkül mindenki számára csak jót eredményező akarata elfogadásáért megvédi őt mindentől, ami már valósággal is az ártalmára lehetne, vagyis a tudatos szellemi tudat mivoltának bármi kárára, és nem pedig a hasznára lenne. Akármi látszatra rossz vagy jó történik tehát velünk vagy a világban, annak soha nem ellenállnunk kell, vagy pedig máris még több és még jobb olyan vagy hasonló dologra kell vágynunk, hanem egyszerűen csak el kell fogadnunk mindent, ami jön, a végtelen nyugalmunkat és derünket továbbra is változatlanul megtartván.

Az igaz embernek avagy igaz szellemi léleknek Istennek tudatosan is tudása (ismerete) mellett minden tettében éreznie is kell az Isten jelenlétét is, vagyis minden tevékenységét úgy kellene végeznie, mintha azokat Istennek, a Legjobb Barátja számára az Ő részéről is teljes közreműködésével tenne meg, hogy Ő elégedett legyen. Ha tehát valaki ebben a szellemben végzi minden munkáját, és minden más tettét, akkor tulajdonképpen már nem is ő maga a cselekvő, hanem már maga az Isten cselekszik benne és általa mind a maga, mind pedig az ember legnagyobb megelégedésére. Az embernek ilyenkor tehát már minden tette lelki tettnek minősül, vagyis a tettei már nem anyagiak, noha az ember teste is használva van hozzájuk eszközként.

A tudatával is igaz emberre az is jellemző, hogy minden embertársában, minden élőlényben, de mindenhol másutt is, mindig elsősorban az Istent látja, és ugyanakkor minden élőlényt és dolgot Istenben benne lát, beleértve ebbe saját magát is. Az Isten-tudatú ember még tehát a nem hívő emberben is látja az Istent, és őt is az Istenben látja, és nem pedig Őrajta kívüle, mint az ezt tévesen hiszi, ha még nem megtagadván Őt egyáltalán valamit is képzel Istennel kapcsolatban.

Az ember igazodásában illetve igazulásában a legnagyobb gát a félelem. Az ember azért fél, vagyis a félelem azért képes őt rabul ejteni, és rajta el is hatalmasodni, mert elfelejtkezett az Istennel való szerves kapcsolatáról, vagyis az Ővele való egységéről. Amely szellemi lélek tehát még nem teljesen félelemnélküli (a haláltól még tehát mindig, éspedig különösen is fél, és még egyéb más félelmei is vannak), annak még nem állt teljesen helyre a kapcsolata Istennel, vagyis az sajnos még mindig nem Isten tudatos szellemi, azaz isteni tudat. Az Isten-tudatú ember ugyanis az, aki többé már nem elkülönülten él a halhatatlan és legyőzhetetlen Istentől, hanem Ővele már újra tökéletes egységben van, és ez az egység már folyamatosan megvan, vagyis már állandóan kapcsolatban, állandóan közösségben van Istennel, mint itt a házastársával van, ha van neki. (Itt azonban a férfi testben élő lélek is az „asszonytársa” Istennek, meg a női testben élő lélek is.)

Az igazulni törekvő, vagyis az igazulásuk útját járó lelkeknek még azonban azt is folyton a szemük előtt szükséges tartaniuk, hogy csakis azok lehetnek „igazak”, vagyis maguk is igazságok az Igazságban (Istenben), akik a világtól és világból már semmit nem kívánnak, és már akaratuk sincsen sem a világ, sem az embertársaik, sem maguk, sem pedig Isten irányában, mert már a világ, a maguk, a társaik, a többi élőlény, és Isten vonatkozásában is, mindig csak Isten akaratára hagyatkoznak, vagyis mindenféle kényszerítés nélkül önként elfogadják, hogy minden már csak Őszerinte legyen meg mennyben és földön egyaránt.

Jézus egy Isten-tudatú igaz emberként élt itt közöttünk, és ezért pedig ha mi is igaz tudatos igaz emberekké szándékozunk lenni, Isten és az Ő segítségét kérve ehhez, és igénybe is véve hozzá, olyanokká kell válnunk, amit Jézus nekünk itt nem is csak elmondott az igaz emberről, hanem tökéletesen le is példázott a cselekedeteivel. Amennyiben azonban mégiscsak úgy vagyunk jók magunknak tudatosan is, ahogyan jelenleg még igen kevés kivétellel vagyunk, akkor sajnos megmaradunk hamis tudatos maga sem igaz embereknek, vagyis tudatosan is testi embereknek, akik Isten kegyelmi hirdetése ellenére még mindig nem hajlandóak megigazulni, vagyis az Igaz Istennek újra igaz és tiszta lelkeivé lenni, vállalván így azonban minden ezzel együtt járó még a jelenleginél is rosszabb lelki halált (eredeti szabadságban már igen erős korlátozást), azaz még több szenvedést, és esetleg még a valósággal vesztünket is.

Az emberi többség sajnos még mindig úgy hiszi, hogy nem csak a teste, hanem a valóságos lelke gyógyulása, az igazi lelkének lelki egészsége vonatkozásában is, csakis emberi közreműködéssel lehet itt eredményt elérni. Erre pedig az még csak „rásegít”, hogy itt ma már eget verő számmal léteznek „mentálhigiénés”, meg egyéb más nevekkel és saját nevekkel fémjelzett, azaz csak kimondottan „lelki” és „szellemi” gyógyító doktorok, akik irgalmatlan pénzösszegeket kérnek el a lelkektől egy-egy „kezelésükért”, ezzel is bizonygatván, hogy milyen nagy is az ő „lelki” tudásuk, meg az ő elengedhetetlenül fontosságuk, a nélkülözhetetlenségük is az úgynevezett „lelki gyógyításban” illetve gyógyulásban. (A természetgyógyászokról meg itt ne is beszéljünk, akik is foglalkoznak az árucikkeikkel, meg a kezeikkel is, a testtel együtt „lelki” reparálással is, mint ezt a kézzel és szavakkal dolgozó „kineziológusok” is teszik, szintén nem kis pénzért cserébe.)

A mindennél és mindenkiénél ragyogóbb szeretete és értelme adja felülmúlhatatlan szellemi fényességű Isten Ővele egy Lelkéből (ugyanazon szellemi minőségű, Ővele egy Tudatából) közvetlenül származó, és így szintén anyagtalan minőségű lélek teljes tökéletes gyógyulása az egészségtelen állapotából viszont soha nem az előbbi, és az „atyapap”, vagy más nevű béres gyógyítók, lelkészek „áldozatos” munkájával, hanem mindig is csak az Isten Fia általi teljes megtisztulásával, és a csakis azzal egyben és révén is történő beteljesedésével valósul meg, mellyel aztán a lélek már ki is teljesedhet, vagyis itt kívül is bizonyos időre megnyilvánulhat a teljes egészével. Így lesz tehát újra meg a teljes egész és tiszta isteni lélekké, vagyis magát az Igaz Istent magával mintegy már újra is a teljes egészével ábrázoló lelkévé levése illetve tevése az Isten által embernek elnevezett léleknek. A Lét és Életnek (és a legfontosabb Szeretetnek) is nevezhető Isten „fényét” valójában a szeretete és értelme abszolút közösségének illetve egységének a tündöklése és ragyogása adja, ami tehát a Lét és Életnek az Ővele egy „Világossága”. Ez a mindeneknél előbb, és ha egy részével rejtve is, de mindenütt jelenlévő „fény” egy szikrányi részteljességével, azaz magnyi részével (esetleg még az egészét képviselő, mikro, azaz szikrányi méretűnek elképzelhető részével) jelen van még tehát a mi szintén anyagtalan szellemi minőségű lélek mivoltunkban is, vagyis mind a szellemi tudat mivoltunkban, mind pedig annak révén egy önállóság látszatával rendelkező, belőle (azaz belőlünk) származó részteljességében, az eltárgyiasult (test)tudatunkban, vagyis „az” így már tárgyi elménkben is benne „lakozik”. (Az utóbbiban azonban úgy, hogy azt a teljes megtisztulásáig közvetlenül nem érinti.) Ezzel a mindenki számára legfontosabb, legbelsőnek is tekinthető „fénnyel” kell tehát megtanulnunk újra folyamatos kapcsolatba kerülnünk, mert egyedül csak ez a szellemi minőségű „fény” lehet a valóságos lelkünknek, de a jelenlegi ideiglenes használatú testi egészünknek is igazi helyreállítója. Ha ugyanis nem vagyunk, nem élünk összhangban (esetleg még: nem „járunk”, azaz nem élünk együtt, vagy nem vagyunk egyetértésben, vagyis egy akaratban), nem vagyunk harmonikus egységben ezzel a „fénnyel”, akkor az életünk előbb vagy utóbb, de bizonyára, és mindig csak „egészségtelenségbe”, azaz szellemi lelki betegségbe, végül is azonban „romlásba” fog torkollni, mely „élet romlás” egyaránt jár valóságos lelki, pszichés (anyagi lelki), és testi fájdalmakkal, vagyis mindenféle szenvedésekkel. A szellemi lélek mivoltunkkal, a valóságos lényegiségünkkel azonos életünk (a szellemi élet személyiségünk) azonban még úgy is megromolhat, hogy a jelen testünk homlokegyenest más tünetet mutat, vagyis az ellentétben a romlott, tisztátalan, azaz beteg lélek mivoltunkkal kicsattanó egészséggel és erőnléttel bír. Ugyanakkor pedig ennek az ellenkezője is létezhet, vagyis a test (vagy esetleg csak a pszichikai én) önmagában maradhat egészségtelen állapotban, viszont olyankor az mindig a lélek gyógyulása illetve egészsége visszanyerése érdekében marad egészségtelen, azaz mindig csak a lélek javára, hogy az mihamarabb teljesen rendbe jöhessen. Maga ugyanis a töredékes test is szolgálhatja a töredékesnek (is) szintén nevezhető lélek gyógyulását, mely lélek tehát szintén a „töredékessége” végett „egész-ségtelen”. A nem „kerek”, azaz nem teljes egészsége is tehát a „betegségének” vehető a léleknek, mint a tisztátalansága is. Nos hát, ezért szorul a beteg ember (lélek) az egyetlen már igazán is „doktornak” nevezhető Krisztus Jézus gyógyító munkájára, és nem pedig a testet és az eltárgyiasult lelket, a pszichét, az „anyagi lelket” fizikai anyagokkal, és esetleg még a tárgyi szavak erejével, kezeik simogatásával gyógyító emberi doktorok elsődleges illetve kizárólagos segítségére, akik bizony maguk is csak eszközei lehetnek a Megváltó Istennek, és nem pedig ők lehetnek itt egyedüli „gyógyító istenek”, mint azt ők szinte minden hiszik. Így ugyanis még csak ők az igazi lelki betegek, és sajnos ők ezt már csak a testük halála után fogják észrevenni, pedig a valóságos Krisztus által már itt teljesen is meggyógyulhattak volna még ők is.

A tökéletesség a teljes önzetlenséggel egyenlő. Az ember tehát csakis akkor és azzal érheti el az élete tökéletességét, ha önző tettei, önző gondolatai, önző vágyai már sem szellemi, sem lelki, sem pedig fizikai (anyagi) vonatkozásban nincsenek, vagyis ha a vágyai az egyetlen igaz Istenhez való vágyódása kivételével minden létező szinten végleg megszűnnek. Az ember akarata ugyanis csakis ezen tisztaságú lét és élet állapotát elérve kerülhet abszolút azonosságba Isten, a Teremtője akaratával, Aki a legtisztább és leghatalmasabb Szeretet lévén soha senkinek nem akar, és nem is tesz semmiféle rosszat, hanem mindenkinek csak jót. A sem szándékával, sem gondolataival, sem pedig a nyelvével (szavaival) már soha többé nem vétkező ember tehát a tökéletes ember, mert az ilyen ember az, aki mindig csak jót cselekszik is. A tökéletes ember teljesen uralja tehát indulatát, gondolatait, nyelvét és cselekedeteit is, vagyis ő a földi élete során már megszelídítette, azaz a maga eredeti arculatára isteni segítséggel újra visszaformálta a teljes elméjét, és így az már semmi gonoszságtól sem fog lángra lobbanni, vagyis maga is szintén emésztő, perzselő, illetve pusztító tűzzé válni, azaz bárkiben vagy bárkinek is kárt okozni illetve tenni, még csak gondolatban, szándékban sem. Az ilyen, mindenki és minden irányában már csak jó indulattal és jó akarattal levő embernek a szíve tehát már tökéletesen tiszta, és ezért teszi az előbbieket így. A száj pedig mindig csak szívből tudhat szólni, és bizony úgy is szól. Ha tehát a szívben (az ember valóságos lényegi mivoltában, aki az „ember”) még bármennyi gonoszság is van, akkor az is folyton előjön („kifolyik”) belőle, míg az a szívből végleg ki nem lesz irtva, azaz belőle örökre el nem lesz távolítva, és általa és tőle ugyanígy el nem lesz utasítva is. Ezért az ember szavai alapján tökéletesen meg lehet állapítani, hogy ő már valóban is az Igazság és az igazulása útját járja-e, vagy még mindig csak a gonoszságban vesztegel, vagyis a szíve tökéletes megtisztulása hiányában mégiscsak az Isten ítéletét vonja magára, amikor is az Istennek nem kedvére, hanem ellenére való cselekedeteivel végül is maga ítéli magát abba a jelenleginél is alantasabb léthelyzetbe illetve létállapotba, amire ő itt érdemessé tette magát.

Krisztus vezesse el a „szívünket” (a velünk egy és azonos szellemi szeretetünk és értelmünk általunk megbonthatatlan egységét, mely isteni, azaz valóságos lényegi teljességünk központilag Istennél, azaz Istennek az Ővele egy Hatalmát is jelentő Szeretetében, és természetesen a Ővele abszolút egységben lévő Értelmében is benne van, és egylényegű is Istennel) az Isten és a felebarátaink helyes szeretetére, és a Krisztusi türelemre és békére is, hogy Őhozzá hasonlóan mi is tökéletesek lehessünk, mint amilyen tökéletes Isten a mi Atyánk.

Ember, ha tehát magad is az eredeti tökéletességed elérésére törekedsz, akkor semmit ne tegyél önzésből, dicsőségvágyból, hiúságból, érdekből, vagyis soha ne a magad, és szűkebb- bővebb érdekcsoportod hasznára gondolkozzál, szóljál és dolgozzál, hanem már mindig csak Isten dicsőségére és hasznára tegyél kivétel nélkül mindent. Hagyományokat, divatot (trendit se) ne kövess, ne a világra tekintgess, hanem már csak Krisztusra a Megváltó Istenre, minden világi dolgod közepette is. Krisztus Jézus legyen tehát a mérce („zsinórmérték”) minden világi dolgodban is, és soha ne pedig saját magad, vagy a másik emberek, vagy ezeknek akár csak elképzelése, elvárása is. Soha ne embereknek, hanem mindig csak Istennek tegyél eleget, ahogyan azt az Ő Fia szintén mindig tette az itt jártakor is.

Élj benne a világban is, míg Isten a testedet élteti, de ezt úgy tedd, hogy a valóságos magaddal többé már ne a világ vonzásában, ne a világ erőterében (ma, azaz újabban már „energiaterében”) létezzél, hanem már mindig csak az Isten hatalmát is jelentő legközvetlenebb erejében, a felülmúlhatatlan erejű, és szintén szellemi minőségű teremtő szeretete vonzásában, vagyis már mintegy újra is csak magában Istenben, azaz már soha többé kívüle, Őtőle tehát többé már nem elkülönülten, hanem Ővele, és szintén Őneki és Fiának köszönhetően, már örökösen is örök egységben és együtt is, és ugyanilyen egységben és együtt is az Ő tökéletes lelkeivel is.

Az emberiségnek nem is csak a tárgyi tudományos kiképzése (az anyagalapú gondolkodás mindenkire való, hivatalos úton történő kiterjesztése), hanem még a maga kitalálta ünnepei is mind kizárólag vagy mindig elsősorban a test és elme kielégítéséért, azaz a test és elme megelégedettségére vannak, és soha nem pedig az Isten által embernek nevezett lélek (szellemi tudat) megelégedettségére, vagyis egyáltalán nem a lélek beteljesülése illetve az egészsége (eredeti teljessége) visszaállítására vannak, hanem éppen hogy a léleknek még további lerombolására, azaz a minél jobbani megromlasztására. Az ezeket az ünnepeket kedvelő, és azokon a bűneiket változatlanul újra és újra elkövető, vagyis Krisztus és Krisztuséi helyett továbbra is pogány és eretnek nézeteket és cselekedeteket, illetve azokat is követő emberek pedig ugyanakkor azok a „jóhiszemű” emberek is, akik mind úgy hiszik, hogy ők a haláluk után máris a mennyekbe, az örök világosság birodalmába kerülnek, és ott Isten és Jézus is, majd külön-külön is pátyolgatni fogja őket, azaz egyre nagyobb kényelembe helyezi, és egyre nagyobb hatalomhoz, gazdagsághoz juttatja őket a többiekhez képest, hogy a többség majd ott is az akaratuk szerint szolgálni és dicsérgetni kényszerüljön őket, ahogyan ezt itt is elvárták, és ha kicsiben, vagy már nagyban is, de buzgón gyakorolták is az uralmukat az általuk lenézett, vagy éppen csak „lekicsinyített” (magukhoz képest gyengének tartott) embertársaik rovására. Hát kérem szépen, éppen, hogy ők azok, akik még ebben is igen nagyot tévednek. Ott a szellemi valóságban bizony, és sajnos, hogy ők nem a minden isteni jóval, és isteni hatalommal is ellátott Isten fiak lesznek, hanem ott hatalmukat vesztett, folyton csak szenvedő itt egykoron még gazdag Lázárokként ismernek majd magukra, akik a már mérhetetlen szegénységükben, gyengeségükben, illetve betegségükben Istenhez és a fiaihoz fognak rimánkodni, hogy enyhítsenek a szenvedéseiken, mely kilátástalan helyzetbe, bizony hogy maguk juttatták magukat, és nem pedig az Isten volt az, aki „kitolt ” velük, vagyis a „jótetteikért” cserébe abba a rossz helyzetbe helyezte őket. A csak szerintük isteni jókat ők a „jó” cselekedeteikért tehát már mind megkapták az ünnepnapjaikon is, ahogyan ezeket a „jókat” az életük többi napján is megadták, többnyire pedig úgy adatták másokkal meg maguknak. Csakhogy ettől az ő lelkük még romlottabb lett, és nem pedig már teljesen is meggyógyult, azaz már újra is teljes egész. Ők ugyanis nem is csak a napjaikat, hanem még magukat is ünnepelgették illetve ünnepeltették, az Isten által elrendelt ünnepnapokon is pedig hamis istent ünnepeltek és dicsőítettek, és nem pedig az egyedül igaz Istent, ahogyan ezt viszont nap mint nap is megtették, ráadásul ezt szintén a maguknak megelégedettségére és javára. Istent valamennyire ismerve is továbbra is tehát nem az Ő kedvére és hasznára, azaz a mindennapjaikban sem az Igaz Isten még nagyobb dicsőségére tettek, pedig minden tettüknek ilyennek kellett volna és kellene is lennie. Valójában tehát megmaradtak az önző felfogásuknál, az önelégültségüknél, ön- és testimádatuknál, öndicsőítésüknél és öndicsértetésüknél, vagyis a lelküket egyre csak rombolták, és bizony rombolják még ma is, bizony, még az ünnepnapjaikon is.

Az emberi ünnepek mindig csak meg-hittséget fognak mutatni illetve sugározni is magukból, azaz mindig csak tárgyi érzelembeli gazdagságot, erős anyagi érzelmi hullámzást terjesztenek az emberekről emberekre áttevődésükkel is, vagyis még csak a tárgyi érzelmi jókat, tárgyilag meghitt kellemes hangulatot váltanak ki az ezekben részt vevő emberekből. Ezek tehát ezt tapasztaltatják meg az egóikkal, és élik aztán rajtuk keresztül maguk a lelkek is meg, mert még mindig azonosulnak az egójukkal. Ha nem azonosulnának az egójukkal, akkor minden ilyen ünnepet hiábavalóságoknak tartanának, és nem vennének részt bennük, és belőlük sem. Viszont pontosan ezzel a tárgyi érzelmi gerjesztéssel van elterelve az emberi lélek akár még csak az Istentől való igaz hitnek is meglevő isteni érzelem gazdagságától, és más egyéb szintén valósággal isteni jótól, és így az Isten által ünnepnek tartottaktól is.

Annak az emberi léleknek, aki nem a halált választja végső valóságának, hanem az elmúlhatatlan életet, mindenképpen meg kell tisztulnia, azaz teljesen meg kell „mosakodnia”, még inkább azonban aktív részvételével ki kell így „mosatnia” magát azzal, aki őt így, vagyis a teljes egészével tisztába tudja tenni, teljesen helyre tudja állítani..

Az Istentől való, vagyis maga Isten teljességgel megszabta „hitvallás” (Istenbe, Isten igazságába vetett hit cselekedetekkel való nyílt vállalása), és a szintén Isten szemében jó erkölcs folyamatos gyakorlása mellett léteznek más szellemi lelki lét és élet tisztító folyamatok is, melyek is képesek lehetnek visszavezetni is az embert az igaz és tiszta tudatos Isten-tudat létállapothoz, és azzal egyben pedig már az Istenről való helyes (igaz) tudáshoz, és így már magához Istenhez is. Ilyen folyamat lehet a legalább napi vagy heti rendszerességgel végzett Istenről való elmélyült gondolkodás, vagy pedig a minden tárgyi gondolatnak szüneteltetésével végzett, és ezért itteni gondolkodás nélkülinek nevezhető létállapotba jutás (akár már a mindennapi tevékenységeink során is), de az egészen egyszerű, azaz minden vallási külsőségektől, minden vallási tárgyi gyakorlatoktól, ceremoniális dolgoktól teljesen mentes, úton, útfélen is végezhető szellemi tanítás is lét és élet tisztító, melyet is maga Jézus a Krisztus is végzett, aki Istennek Fia képes Isten után egyedül arra, hogy az embert teljesen is tisztába tegye, vagyis hogy az értelmes szellemi tudatot egyetemben a tudatával, azaz a teljes egészével teljesen megtisztítsa, hogy aztán Isten ezt az emberi lelkét így már meg is szentelhesse, azaz ezúttal már örökös szentjévé nyilváníthassa.

A teljes lelki tisztaságunk megvalósulásán a magunk részéről azonban a legegyszerűbben azzal „dolgozhatunk”, ha őszinte szándékkal és alázattal, és ennek már hangot is adva alárendeljük magunkat Istennek, és Isten velünk, emberi lelkekkel szemben támasztott minden egyes jólétünket szolgáló parancsolatának, és egyéb szerető elvárásainak, vagyis ha az Isten szeretet uralmához való meg- illetve visszatérésünket követően, már csak ezeknek az Isteni elveknek és javallatoknak megfelelően tevékenykedünk az életünk minden pillanatában, azaz ha már csak ennek szellemében, és Isten állandó jelenlétének tudatában végezzük mi magunk is a teremtő munkánkat. Így cselekedve azonban már nem is csak a szellemi lélek mivoltunk tisztul meg, hanem azzal egyben akár már mi magunk is újra az aktív résztvevői, illetve újra engedelmes szolgálói lehetünk Isten lét és élet tisztító munkájának is. Mégpedig azzal a teremtő munkával, hogy már mi magunk is egyre több magát maga, társai, vagy társai révén is beszennyezett lelket „mossunk” tudatilag újra tisztává, azaz tegyünk a miénkkel ismét, és már végérvényes jelleggel is istenivé, valamint azzal egyben pedig Istenről már újra helyesen tudóvá, azaz Istent tökéletesen ismerővé, és ugyanígy értővé is. Minden Istentől eltévelyedett, eltávolodott és ezért „befeketedett” („sötétséggé”, valójában azonban Istenről egyszerűen csak tudatlanná lett), azaz ezzel magát beszennyezett lelket ugyanakkor pedig ezzel ébreszthetünk rá annak kétségkívüli igazára is, hogy ha valaki teljesen és tökéletesen megismeri az Istent, az azzal egyben már nem is hogy csak Őt érti meg, hanem szintén egyértelműen már azt is, hogy minden egyéb más tudás is csakis az Istenről való tudásnak a része lehet, ahogyan az egyéni lélek is egyszerűen csak része az Isten Ővele egy Lelkének, mind tehát a tiszta állapotában, mind pedig jelen, anyaggal (is) „beszennyezett” állapotában is, mely „tisztátalanságából” tehát minden egyes léleknek meg kell tisztulnia, hogy mindenki és minden „szent”, azaz „szeplőtelenül tiszta” már ne is, hogy csak lehessen, hanem már mindörökre legyen is. Természetesen azonban és mindig elsősorban az Istennek, és Őt követően pedig már minden egyes lelkének örömére, és ugyanígy mindenki és minden más létezőnek és élőnek együttes örök örömére is.

Isten teljes és tökéletes ismerete magával az Abszolút Igazsággal, a Szeretettől elválaszthatatlan abszolút minőségű Tudatos Értelemmel avagy Értelmes Tudattal, valamint a színtiszta Léttel és Élettel egyenlő, Aki és Ami tehát nem csak az örök forrása minden erejének és energiájának, hanem azzal egyben a maga Teljességébe bele is foglalja azokat. Minden tehát Őáltala, Őbelőle, és Őbenne nyilvánul is meg, mely belső erejéből élőlények is származnak, melyek két csoportra oszthatók fel. Ez a két csoport pedig az örökké és valósággal szabad lelkei csoportjainak összessége, és az ideiglenesen, örökösen, illetve örökre feltételekhez kötött, azaz különféle korlátozások alá helyezett lelkek csoportjai összessége, mely mindösszes lélek száma végtelen. Isten, a legtisztább Szeretet és Értelem, Aki tehát az ugyanilyen tiszta Élet is, viszont ennek a tagozódásnak ellenére is minden egyes lelkéről mindent tud, vagyis mindent lát és ismer, mert azok kivétel nélkül minden a részei Őneki. Istennel, az Abszolúttal való szerves, azaz élő kapcsolatát éppen ezért még maga az egyéni lélek, de a lelkek csoportja is képtelen, és még csak nem is lehet képes megszakítani, viszont a rendelkezésére álló értelmével a lélek képes lehet elkülönülni, illetve el is távolodni Istentől. Ugyan tehát tűnhet úgy, hogy az egyéni lélek, vagy az ilyen lelkek csoportjai a kapcsolatukat ideiglenesen, vagy már véglegesen is megszakították Istennel, ám mindez is igaz valósággal csakis az Isten által és akaratából történhet meg, vagyis a „szakadás” mindig csak Őáltala, és nem pedig a teremtményei által hajtható végre, azaz vezethető el a végkifejletéhez.

Ezzel az előbbi „végzéssel” azonban már nem csak a lélek ideiglenes vagy egykoron volt örök, és vele egy és azonos formája szűnik végleges jelleggel meg, hanem az önazonossága elvesztésével már a számára is legfontosabb tudatos értelme is az „ízeire” (a szeretettel együtt legfinomabb szellemi lévén legfinomabb alkotórészeire) bomlik szét, és úgy olvad vissza Isten legfőbb erőibe. Isten eme legfontosabb erői azonban soha semmilyen módon nem veszhetnek el végleges jelleggel, és nem is semmisülhetnek meg, hacsak valami már igazán rendkívüli oknál fogva nem Ő maga akarja, hogy az így legyen. Isten halálra ítélt szellemi és lelki egysége lényegében a tehát még így a formájához hasonló halálát jelentő „kettévágásával” (kettő egymástól különállóra széthasításával) is fenn fog maradni, szemben az Isten eleve mulandónak tervezett anyagi energiáival, melyeknek nincsen még csak hasonló fennmaradási lehetőségük sem. Legalábbis eddig még nem tudunk róla, hogy lenne ilyen tárgyi minőség.

Minden egyéni emberi lélek Isten köztes (szellem és anyag közötti) erejét alkotja, ugyanis valamennyien az Istennek az Ővele egy szeretetével egy szellemi értelme, és eme legtisztább értelmi és szeretet mivoltának képét magán hordozó, miáltal Őt nem csak magán illetve magával hordozó, hanem magával, és így már maga is megnyilvánító tudata (azaz szintén szellemi minőségű tudat-„matériája”) örökre egybeforrt, és ezért megbonthatatlan egységét képviselni hivatottak szellemi testileg. Az Isten képét magán viselő (hordozó) emberi tudatos értelem mintegy tehát szemléltetésül is van a mindenség összes élőlénye számára. Mivel pedig ezek az élőlények, vagyis emberi lelkek, mint értelmes tudat-„matériák”, avagy tudati erők, közöttük helyezkednek el, mind a szellemi és lelki erőkkel, mind pedig az anyagiakkal, köztük tehát a mulandó fizikai energiákkal is való kapcsolatra egyaránt hajlani képesek. Hajlamosak még tehát mind a finom fizikai, mind pedig a durva fizikai energiákkal is kapcsolatba lépni, noha eredetileg náluk magasabb rendűek, mert Isten felsőbbrendű erőihez, a tisztán értelmi (szellemi) és a tisztán tudati (lelki), együtt („szent frigyben”) tehát „szellemi és lelki” erejéhez tartoznak. Eredetileg pedig ezek a szellemi lelkek még az Istenéhez szintén hasonló függetlenséggel is rendelkeznek, természetesen azonban a jelenlegi parányi méretüknek megfelelően, ami itt Isten anyagi valósága illetve anyagi energiái világában is a szabad akaratukban kerül a leglátványosabban megnyilvánulásra illetve kifejezésre, ami is tehát Isten hasonlóságára szintén megadatott nekik, azaz nekünk, emberi lelkeknek is.

Azért tehát, hogy az eredeti lét és élet helyzetünkbe (lényegében azonban tiszta tudatállapotunkba, isteni tudatállapotunkba) visszakerülhessünk, egyszerűen csak meg kell tudnunk szabadulnunk egy ránk nézve mindig csak károsan hatható hajlamunktól, ami végül is nem más, mint a finom és durva fizikai anyagokkal illetve energiákkal való hasonulás hajlama. Mi, emberi lelkek ugyanis Istent, a valóságos eredetünket mintegy már teljességgel is mellőzve, illetve magunktól már el is utasítva, az Ő fizikai energiáival hasonultunk meg, azaz velük azonosítjuk magunkat ahelyett, hogy az Istenéhez hasonló valóságos lényegi mivoltunkat (a tiszta isteni értelmünk és tudatunk szintén szent frigybe összeforrtságát, azaz egységét) tettük volna a létező összes élőlénye számára nyilvánvalóvá, még tehát ebben a jelenleg Őhozzá képest miniatűr arányunkban is.

Mivel pedig a „hibát”, azaz a „meghasonlást” mi emberi lelkek követtük el a szabad akaratunk révén, azt nekünk is illene kijavítanunk, és nem pedig még ezért is a mindig csak az egyedül jó Istent kellene hibáztatnunk, mint valamiféle elvetemült bűnözőt vagy gonosztevőt. Egyedül ugyanis Ő az, aki a Fia által bennünket is teljesen hibátlanokká, azaz újra tökéletes lelkeivé tud tenni, ami a teljes tisztaságunkat is jelenti.

(Azután pedig nekiállhatnánk már az eredeti feladatunknak is, vagyis ép és tiszta köztes erőkként Isten és Krisztus Jézus vezetésével megkezdhetnénk a Menny és Föld teljes és tökéletes egyesítését is, amit is éppen, hogy a tisztátalanságunk, a magunktól való személyiség hibáink, és az anyaggal és energiákkal is való „összekenődöttségünk” végett képtelenek voltunk végezni.)

A léleknek az már a diadalához, azaz célja eléréséhez tartozik, ha elviekben már itt a földön megtörténik az újjászületése, ami újonnan születés esetében egyáltalán nem hús-vér születésről, hanem szellemi újjászületésről van szó, vagyis a szellemi léleknek a teljes egészével (is) való Krisztus általi megtisztítása során Jézusnak a Krisztusnak valamennyi isteni tulajdonságával és képességével ellátott új emberré teremtéséről. (A már itt helyben újra meg is „szült” lélek hús-vér, azaz „víz és vér” testben élvén is bír tehát Krisztusnak valamennyi isteni jellemvonásával, és szintén isteni, azaz szellemi képességével is. Azt pedig mindenki beláthatja, hogy a jelen korban még nemigen szaladgál ilyen Isten a Lélek által meg is „szült” ember a Földön, noha a szájukkal magukat „már újjászületetteknek” vallókkal nem csak a Dunát, hanem a nálánál jóval nagyobb folyamokat is mind el lehetne rekeszteni, és át lehetne azokon is száraz lábbal gázolni.)

A diadalmenet valójában ott és azzal kezdődik el, hogy a teljes és tökéletes szabadsághoz szokott lélek az Istentől való elfordulásának, és Istent el is hagyásnak köszönhetően belekerül a mulandó fennmaradású anyagnak valójában csak képletes fogságába. A lélek ezt a korábban tehát már létező korlátlan szabadságához képest korlátolt életkörülményeit pedig „Egyiptomban”, vagyis az alsó (tárgyi) és felső (szellemi) világot együttesen ábrázoló illetve jelképező anyagi világban avagy anyagi valóságban éli meg, mely „Egyiptom” kifejezés egyben az egész kettős, azaz két lényegű (itt dipólusúnak vagy dimenziónak nevezett) földi létrendszernek is jelképe, ahová is eljut végül a lélek. Ebben a behatárolt (itt szilárd látszatú anyaggal körülhatárolt) állapotában válik ugyanis tudatossá benne az eredeti hazája, az igaz szellemi világa, és szintén valóságos szabadsága emléke, és az oda visszajutásra való törekvés, ahol sokkal jobb, sőt nagyon is „jó” (tökéletes) volt a lét és élet helyzete illetve állapota. Először azonban csak sejtés szinten merül fel a lélekben az igazi hazába történő visszajutás lehetősége, amely aztán a róla való hallás révén tovább erősödve már tántoríthatatlan oda való törekvéssé változik át. Kezdetben azonban a lélek e célból még az okkult tájékozódást is igénybe veszi. Ennek révén fogja ugyanis fel, hogy a helytelen viselkedésével saját maga is okká vált, aki okozatot okoz. Ezzel együtt azonban humanisztikus-etikus megnyilatkozásra is jut, melyekkel is viszont már eljuthat az abszolút valóság határába, azonban ezzel együtt áthatolhatatlan „falakba” is ütközik, mert itt a „kettősség világában” az őseredeti rendet, az abszolút rendet, a rendelkezésére álló emberi erővel nem lehet megteremtenie. A saját magát felmagasztaló, önző és éncentrikus ember ugyanis hiába látja a maga korlátait és minden hiányosságát, lényegében azonban a teljes és tökéletes szabadsága hiányát, ezeket soha nem tudja, különösen tehát pusztán csak a tárgyi műveltségével leküzdeni. (Vajmi kevés az hozzá, hiába csak azt fejleszti.) A figyelmét éppen ezért az is mindig elkerüli, hogy éppen ez a tehetetlensége illetve hiányossága hívja és hozza létre, és erősíti is meg az ellentéteket, illetve magát az ellentétekre alapozott, és ezért a maga lényegi vonatkozásában jelentősebb minőségbeli változásra, átalakulásra képtelen életét. Innentől fogva lesz tehát a lélek filozófiája az, hogy az élethelyzete fenntartása érdekében mindig az ellentétessel kell szembekerülnie, vagyis az ellentétessel mindig is harcolnia kell, és mindig is csak harcolnia lehet. Ha tehát bármiben illetve bármivel (pl. fehér mágiával) is csúcspontra jut, akkor máris annak az ellenkezőjével (fekete mágia) kerül szembe, vagyis hogy az elért pozíciójában fennmaradhasson folyton harcolnia, küzdenie kell. Nos hát, ilyenkor szánja el magát az ember a fogságból való már végérvényes jelleggel is való kivonulásba, mely szintén egy folyamat révén valósul meg. A „kivonulás” avagy „kimenetel” (exodus) első fázisa éppen ezért az előbbieknek, vagyis

a régi életfelfogásnak végleges megtagadása, ami azt jelenti, hogy az ember fokozatosan visszavonul az előbbi harcos illetve ellenséges magatartásától, és végül már teljesen is elhagyja, és el is utasítja azt magától, mert már világosan megértette, hogy az eredeti hazája nem ebben a világban illetve valóságban, azaz nem a kettősségnek eme számára most éppen a legismertebb birodalmában (itt a Földön) van (ami a kettősség világának teljes egészét reprezentálja magával), hanem a soha el nem múló szellemi lelki valóságban, vagyis a teljességgel anyagtalan minőségben, mint amilyen ő maga is. Ekkor következik el a „pusztában” való vándorlása a léleknek, vagyis mintegy a nullpontból kiinduló hosszú és fáradtságos, nélkülözésekkel és szenvedéssel teli (általános esetben úgy negyven évig tartó) keresgélése az igazi hazájának. E vándorlás közben jön ugyanis a lélek rá, hogy lényegi vonatkozásban a számára semmi új nem történik a nap alatt, vagyis hogy itt egyszerűen csak hasonlóan telnek el a napjai, mint akár az évezredekkel korábban itt élő embereknek is teltek, míg meg nem haltak. Ezzel pedig már arra a belátásra is eljut, hogy úgy, illetve hasonlóan eltöltve semmi jelentősebb értelme nincsen a tulajdon életének se, és ezért ebbe már mintegy bele is nyugodván a lélek, a testével egyetemben, és mintegy már a példájára is, maga is széthullásba illetve szétfolyásba kezd, viszont csak ideiglenesen, míg el nem jut a mélypontjára, mely állapotának köszönhetően aztán az emberi lélek megnyílik, és végül teljesen nyitott lesz egy számára kezdetben újnak tűnő „világosság”, vagyis egy újszerűnek csak látszó, azaz minden tárgyitól teljesen más, egy egész teljességével valósággal végtelen valóság számára. Ekkor jut ugyanis el a lélek a „halál” állapotából újra az „élő lélek” állapotba, vagyis ezzel már nem is csak ébredezik, hanem fel is ébred (és aztán majd „fel is kel”) a lélek, és innentől kezdve fokozatosan éri el az Isten-gyermekség illetve Isten-fiaság állapotát, és a már mindig csak erősödő vágyódásának köszönhetően találja is meg az elvesztett valóságos hazáját is, így már annak is egyetlen igaz Urával egyetemben. Ezt a folyamatot viszont már az okkult nézetei végleges elvetése jellemzi, vagyis az újszerű világosság elfogadásával lényegében már át is jut a tárgyi élet folyamának a „túlpartjára”, és örömmel engedi, hogy már csak ez a lényegében mindig is fennálló világosság „árnyékozza be” (vonja föléje és köréje a „fény”-sátorát illetve „sátorpalástját”), vagyis ez a fázis ezt a világosságot már maga fölött tudó, és ezért „azt” már maga is csak magasztalni tudó emberré teszi a korábban még nem ebben a felfogásban élő embert. E fel- és megismerések révén jut tehát el a lélek a „mindentudat” avagy „össztudat”, lényegében azonban Istennek Ővele egy Tudatának már végtelen nagy „folyamához”, illetve azt követően, vagy azzal egyben már annak Forrásához, az egyetlen igaz Istenhez is, ami Isten színe előtt való megjelenhetésével már meg is fog valósulni a lélek részéről elvesztett, ámde ezzel újra érvényessé váló Istengyermeksége, illetve a szintén megvalósulható Istenfiasága is. Az ebben is nélkülözhetetlen isteni segítséggel átjutva illetve túljutva tehát a lélek a „Jordánon” (a „vörös tenger” illetve „vörös föld” jelképezte tárgyi világot a „nagy folyamtól” elválasztó folyamon is, azaz a Földre alázuhanást követően Földön történő tárgyi élet folyamán) lényegében már benne is van, azaz „ott” van az „új” hazájában, az „ígéret földjén” (ami tehát az örök, azaz valóságos hazája). Lényegében azonban az itteni születése „sötét barlangja” fölé kerülve (egyszerűen tehát felülemelkedve a tárgyi valóság egészén) ott áll az őt mindig is hívogató és magához vonzó Világosság előtt, ami viszont már csak arra készteti a lelket, hogy maga is már csak ezt a valóságot (a Világosság valóságát) növessze, vagyis hogy az egész korábbi emberi környezetét is elvezesse ehhez a valójában tehát csak átalakuláshoz illetve átváltozáshoz, miáltal is csak egyre több lélek újjászületése (Isten a Lélek által új embernek „megszülése”, azaz megteremtése) fog majd megtörténni. Ehhez kell tehát az embernek a létező Legnagyobb Átalakítóhoz hasonlóan, és már Őbenne, azaz magában Krisztus Jézusban magának is tárgyilag (azaz még életében testi emberként) meghalnia, hogy azt követően szintén Őbenne valósulhasson már tehát (szellemi) gyakorlatban is meg az újjászületése. Ezzel, és az isteni teljes helyreállítással győz ugyanis a lélek már minden ellenállást le, vagyis lesz végül már maga is újra tökéletes, és tökéletesen szabad, azaz már valóban mindenben hasonló az Atyjához, Istenhez, még tehát az Ő korlátlan szabadságában is. Erről a szellemi lelki fejlődésről és diadalról szól tehát az egész „Könyv”, a „Teljes Írás”, vagyis valamennyi Isten ihlette szentírás, és nem pedig kimondottan csak a zsidó emberek történelméről, és az Istennel való kapcsolatáról. (Ők ennek a szellemi lelki fejlődésnek egyszerűen csak a „példánykép népe Istennek” tisztre helyeztettek Isten által, és ezért kellett Jézusnak a Krisztusnak, a halálon is diadalt vett „Keresztes Győzőnek” közéjük leszületne.) Mindezt persze a szellemileg még vak szem, és a süket fül teljesen másképpen látja, míg maga is végleg meg nem tér Istenhez, vagyis míg a lélek saját akaratból maga is meg nem kezdi, és járja is a maga diadalútját. Ez az Istenével egyező akarat eredményezi tehát a lélek igazi diadalát, igazi győzelmét, melyet az csakis Krisztus Jézus, a Megváltó Isten segítségével tudhat megvalósítani, vagyis az anyagtalan lélek csakis a közvetlen isteni segítség igénybevételével juthat már tehát mintegy újra is, és ezúttal pedig már „hivatalosan” (hitelesen, Isten szerint valóan) is el az Istengyermeksége illetve Istenfiasága gyönyörűséges, mindig örömteli, soha el nem múló, és a létező legszabadabb lét és élet állapotára, ami így tehát már örökösen is örök jelleggel lesz meg őneki is, mint az Jézusnak a Krisztusnak, az őneki így már „örököstársának” mindig is megvolt, megvan, és meg is lesz.

Amit Jézus az Isten országa látásával kapcsolatban mondott a tanítványainak, az ma is éppen úgy érvényben van. Ahogyan tehát az ott és akkoriban jelenlévők között voltak (mint például István vértanú is), úgy az itt és most jelenlévő emberek között is vannak és lesznek, akik még a testi haláluk előtt a szellemi minőségű lelki szemeikkel bele fognak látni Isten hatalommal bíró országának „eljövetelébe”. Ennek az így most még „csodás látomásnak” is nevezhető történésnek a meglátására azonban ezeknek az embereknek soha nem egy testükön kívüli helyen (pl. pusztában délibáb látványa szerűen) volt meg, vagy lesz meg a lehetőségük, hanem a tulajdon szellemi tudatukban, illetve azon is mintegy keresztüljövően, amit aztán így már nem csak ezzel a csak tárgyszerű szellemi elméjükkel, hanem átadván neki a tárgyi tudatukkal is képesek lesznek felfogni. Vele is felfogják tehát egy rövid időintervallum elteltéig, és ezért tárgyi gyakorlatilag is le tudják majd bármikor írni, vagyis ezt az „eljövetelt” elképzelhetővé fogják tudni tenni még azon testi emberek számára is, akik azt valóban is meg akarják érteni, és nem pedig ezt is csak kigúnyolni akarják, mint a „képmutató farizeusok”, a minden tisztán szelleminek a létezésében még mindig makacsul kételkedő, és ezért csak „testi”-nek nevezhető emberek teszik.

Isten országa ide ténylegesen is eljövetele, vagyis annak ide (is) kiterjedése azonban Krisztus egész földön, és a rajta élő élőlényeken való teljes szellemi uralmának bekövetkeztével valósulhat csak meg, vagyis amikor Krisztus Isten dicsőségével eljőve a Sátán szellemi uralmát csupán már a puszta megjelenésével zéró szintre letöri, vagyis amikor a hazug és erőszakos uralmat Isten a Krisztusa által, mint az Ővele tökéletes egységben élő Lélekzetével lesepri a föld színéről, azaz teljességgel megsemmisíti, a fő gonoszt pedig oda és arra fogja helyezni illetve juttatni, ahová (a legalantasabb léttartományba) és amire (tevékenységeiben teljes lekorlátozottságra, az egész teljességével „lekötözésre”) az való, és az egész bagázsa (söpredék serege) sem számíthat ettől akár csak valamivel is jobbra a második halálig, ami viszont már valóban örök halál lesz a csak arra érdemeseknek.

Isten országa itt a földön tehát mindenképpen meg fog valósulni, éspedig ez két módon is történhet, azaz kétféleképpen lehet nyilvánvaló a jelenléte, ami tehát az itt is megvalósulása. Az egyik módozat szerint ez úgy valósulhat meg, hogy az előtte még csak közöttünk láthatatlanul jelen levőségét Isten a maga teljességével együtt belénk, földön élő szellemi lelkekbe mintegy „belehelyezi” már világítani is, és ettől az így a földnek már egész területén nyilván is megmutatkozó tiszta és tisztán szellemi ragyogástól nem is csak a testünk, hanem az egész föld is átszellemül, azaz az itt anyaginak nevezett sűrű szellemi mivoltából az maga is tiszta és tisztán szellemi minőségűvé lesz, egyetemben a még magán hordozott élőlényekkel. Ezzel és így lesz tehát Isten országának tagja maga a szintén élő föld is. Valószínűleg tehát ez volt Isten első megvalósítási változata, de mivel ez még ma sem látszik megvalósulni, egy talán jobban is ismert másképpen fog Isten országa ide eljönni. Ez pedig nem innét alulról kezdeményezett megvalósulás lesz, hanem Isten az „egész ország-házát” (egész országát, egész szent teljességét) mintázó házával, és benne a házban Maga világolva fog az emberek és világ megmaradásáért magát feláldozó Fiával együtt ide a földre leszállni, és úgy az előbbit itt végül mégiscsak megvalósítani azzal, hogy Fia, és a már Őáltala megszentelt, és ezért házába, a „szent templomának” is nevezhetőbe ki-be járást is kapott emberei a nyilvános jelenlétük által nyerjék ehhez meg az embereket. Természetesen létezhet azonban egy rendkívüli harmadik változat is, miszerint Isten a jelen földet a folyton csak bűnöző miattunk teljesen megsemmisíti a rajta élőkkel együtt, és új, országa egészéhez közvetlenül hozzácsatlakoztatott, teljességgel anyagtalan és energiátlan földet teremt, és rá szintén vadonatúj élőlényeket, köztük embereket is helyez lakóiként, csakhogy ez esetben már csak pár Őáltala megszentelt ember, vagyis azokon kívül még csak egy ember sem menekedhetne meg a valóságos és totális halálától, azaz a teljes megsemmisülésétől. Ez esetben tehát az új földet új emberekkel népesítené be.

Az Isten országa eljövetele létezhet tehát emberi közreműködéssel kétféle módon is, de Isten országa földre „eljövetele” megtörténhet csak maga Isten által, vagyis az embereknek ebből akár még teljesen kihagyásával is. Éppen ezért talán sokkal jobb lenne minden egyes embernek, ha az ebben aktív közreműködést választaná a maga részéről is, vagyis maga is annak érdekében fáradozna, azzal foglalkozna legtöbbet, hogy újra Istenhez, és Isten örök fennmaradású országához tartozó legyen ő maga is, és hát az egész föld is, a rajta élő többi élőlénnyel egyetemben. Mi emberek, akkor teszünk tehát akár csak magunkkal is jót, ha magunk is azt akarjuk, hogy ne emberek, vagy valaki Istentől és Fiától mások uralkodjanak fölöttünk, hanem már mindig csak az Igaz Isten és az Ő Felkentje Jézus a Krisztus, vagyis Isten után már csak az Ő Fia, akinek Ő az egész földet is a fejedelemsége alá kívánja helyezni, és bizony, szintén oda is adja neki. Az Ő teljes uralmával már tehát itt is lesz, azaz már el is jött Isten országa, vagyis az egész föld is Isten végtelen nagy országához tartozó lesz, mely ország is tehát soha nem múlik el.

Remélhetőleg az előbbiből már az is kiderül, hogy Isten országa egyáltalán nem szembetűnő módon fog eljönni. Szembetűnő módon csakis tehát valaki másnak, mintsem Istennek országa fog ide a földre eljönni, ami ugyan tetszetős, de gyilkos hazugságbirodalomnak megvalósulását jobb volna nekünk már nem itt megérni, mert akkor mi már remélhetőleg az Isten házában lakoznánk.  

Az Antikrisztus szelleme Krisztust utánozva gyógyítóként is közeledik az emberekhez, és a testi gyógyításaival az Igaz Isten helyett magát fogja Istenként imádtatni az emberekkel, de a csodatevésben nem hívő világi emberek elismerését is ki fogja vívni, még tehát őket is meg fogja téveszteni. Minden érzékszervekkel és műszerekkel nem érzékelhető szellemi és lelki ellen azonban radikálisan fel fog lépni, így is harcolván szellemi ellenfele, a valóságos Jézus a Krisztus ellen. Aki ember viszont mindennek bedől, az maga is antikrisztus lesz, magát így végül már a teljességével is átadván neki.

Aki viszont igazán ismeri és szereti az igaz Urat, az soha nem dől be a gonosznak még csak antikrisztusi terveinek sem, hanem az igaz Úrért odaadja nem is csak minden vagyonát, hanem a földi életét is.  A gonosz is azonban azért tudja az elébb írt antikrisztusi terveit is már itt helyben megvalósítani, mert a földön most él a legtöbb ember isteni megváltásban való hit nélkül. Aki ember viszont inkább félti a testi életét, mintsem már csak a tiszta és tisztán szellemi minőségű lelki életét féltené, az sajnos nem méltó a valódi Krisztushoz, Isten igaz Fiához, és így pedig nem méltó a Valóságos Istenhez sem. Igen elkeserítő tehát, hogy Jézus a Krisztusnak földi élete nemhogy csak igen kevésnek, hanem egyre kevesebb embernek szolgál zsinórmértékül. Pedig a magát igazságnak, életnek, és Istenhez vezető útnak is nevező Jézus isteni szavai nyilvánosan is közvetítették, azaz ki is nyilatkoztatták a Teljes Igazságot, vagyis a Mindenható Atya teljes ismeretét, és ráadásul  Jézusban a Krisztusban értelemmel ma is változatlanul látni is lehet az Atyát, az egyetlenegy Igaz Istent az Ővele szintén egy Teljes (és makulátlanul tiszta) Élet  mivoltával is. Aki tehát az igaz Jézust a Krisztust nem hordozza a „szívében”, vagyis az Istenéből való valóságos lényegi mivoltában (azaz a valódi szellem és lélek önazonosságában), és így nem is Őt követi minden cselekedetében, az nem a Valóságos Istenhez fog fordulni segítségért a nehézségeiben, és így pedig ezt fogja majd tenni a gonosz uralma végekor bekövetkező nagy nyomorúság idején is, ámde így majd maga is a vesztesek közé, és nem pedig a még a halált is legyőzők közé, mint esetleg azt még így is remélni meri, fog tartozni, mert ez esetben bizony, hogy egy hamis istenben és hamis krisztusban hisz, sajnos tehát a vesztére.

Drága barátom, felhívom azonban még a figyelmedet a manapság létező igen sok hamis igehirdetőre is, akik is az antikrisztusi sereget gyarapítják.  A legtöbb igehirdető ember ugyanis nem csak Isten és Krisztus szavait vallja, hanem az Ő szavaikhoz hozzátesz, vagy elvesz belőlük, és ezt a csak maga által valamennyi részével Isten és Fia teljes beszédének minősített szavakat cselekszi is meg, vagyis nem minden isteni igazságnak tesz eleget, vagy a maga kreálta igazságoknak, azaz a saját igazságainak is eleget tesz, melyekről tehát gondolhatni, hogy valójában kitől is vannak. A legtöbb igehirdető rendre átformálja tehát a Krisztus által kinyilatkoztatott teljes igazságot Istenről, de még csak magáról Isten Fiáról is, ami is bizony eredetileg a gonosztól van. Drága testvérem, még tehát csak ezúton se dőljél be a gonosznak, azaz ne cselekedjed meg annak így terjesztett még csak egyetlen szavát se, azaz ne tedd egyetlenegy hirdetői által le is példázott cselekedetét, de neki még csak gondolatát se gondold! A cselekedeteid, azaz a jelen életed, a mulandó valóságban eltöltött életed alapján leszel ugyanis magad is megítélve. Ezért pedig ha valósággal élni akarsz, akkor soha többé ne hidd a halálnak hitét, a halott hitet, hanem hidd már csak, és mindig tartsad (is) meg az Életnek, azaz Istennek szintén élő élet-hitét, és általa már csak a tehát Életnek is nevezhető Élő Istenben és Fiában hívén, mint azt az Ő Fia (az Életből való, Őt Magát és az Ő Egész Teljességét is magával ábrázoló élet) is teszi, soha ne az Őtőle másokét, hanem mindig csak a neked is mennyei Atyád, az egyedül igaz Atya akaratát cselekedd (is) meg. Jézus az Isten élő Fia is tehát ezt tette. Őt hallgasd, Őt kövesd mindenben, mert így már csak Isten szerint teszel te is mindent, azaz magad is már csak igazat fogsz cselekedni, gonoszat pedig végül már még csak egyet sem, és így már te is mindig (örökké) csak élni fogsz, vagyis magad is az örök élet várományosa leszel, és meg is kapod azt, ámde soha nem magadnak, hanem csakis Istennek és az Ő Fiának köszönhetően. Az örök élete ugyanis az embernek Isten szintén végtelen nagy kegyelméből, és így pedig ingyen-ajándékaként is van, és bizony mindenkinek csak az esetben, ha már csak Istenre és Fiára hallgatva soha többé nem dől be a gonosznak és hazugságainak.

Az Ádám és Éva nevek nem csak a Föld egy adott területén megjelenült testi ősszülőket jelentenek, hanem más szimbolikus értelmezéssel is bírnak. Ez a más értelmezés az, hogy amikor Ádámban még benne volt Éva, a halál nem létezett, egyáltalán nem volt ismert. A halál tehát akkor, és valójában azzal keletkezett, amikor Éva, azaz egy „oldalbordányi” része Ádámnak, Ádámtól elkülönült, vagyis amikor az egyből kettő lett. Amikor viszont Éva visszakerül Ádámba, akkor újra nem lesz halál, de legalábbis elveszíti majd a "fullánkját", mely „fullánk” – mint tudjuk- mérhetetlen lelki és testi szenvedés okozására is képes.

Ha tehát az „asszony”(-i részteljessége) nem különült volna el Ádámtól, sem ő, sem pedig Ádám nem halt volna meg. A szellemi, és így pedig már fizikai értelemben is létezhető halálnak kezdete mindig is tehát az elkülönülés, a kettő egymástól teljesen különállóra szét- illetve elválás. Jézus a Krisztus pedig azért (is) jött, és remélhetőleg még jönni is fog, hogy a tulajdon szellemi teste „forrasztóanyagával” szent frigyben egyesítse az egymástól elkülönülteket, vagyis lényegében a Mennyet, és Föld jelképezte egész fizikai szférát. Ádámnak tehát újra egyesülnie kell Évával, hogy attól fogva már soha többé ne válhassanak el egymástól, vagyis hogy örökre egyek legyenek.

Ádám Istennek Ővele egy, és így szintén legtisztább Tudatából, és az Isten által frissen megteremtett, a tehát még maga is szűziesen tiszta Földből származott. (Az Ádám név vörös színű földből való embert is jelent.) Jézusnak a Krisztusnak éppen ezért szűziesen tiszta emberből kellett életre jönnie, hogy helyrehozhassa a szétválás vétkét, mely tehát már a fizikai kezdetekkor megtörtént. Isten ugyanis egyszerűen csak azt akarta, hogy a szellemi Ádámnak a fizikai földön való látogatásai során legyen egy társa Éva személyében. Isten azonban Évát Ádámtól elválaszthatatlan társaként szándékozta létrehozni, nem pedig tőle akár a teljességével elkülönülni is képes társaként. Az embert Isten ugyanis azért teremtette, hogy az Őneki társául legyen, merthogy Istennek se jó egyedül élnie. Erre tekintettel adott (teremtett) tehát magának az embernek is társat a földi életben.

Hogy mi földi emberek képesek vagyunk Istennek Őtőle elválaszthatatlan társai lenni (Ővele mindig együtt járni, azaz együtt élni), azt itt a földön legegyszerűbben a férfi és nő között köthető házasság szövetsége révén gyakorolhatjuk, mert Isten ezt így alkotta meg. A földi házasságnak, mint szent frigynek tehát ilyen (szellemi) értelemben inkább van jelentősége, mintsem az általunk még ma is használt tárgyi értelemben.

Istennek az emberekkel kötött szövetségei is mind ugyanezen szent cél érdekében kötődtek, ha esetleg még mindig nem lenne világos a „nyakas” számunkra. Mi, emberi faj, avagy emberi nem, lényegében tehát Istennek hűtlen „asszonyai” vagyunk (akár férfi, akár női testben élünk itt), akiknek örök szövetségben, illetve örök „házasságban” kellene együtt élnünk, együtt kellene járnunk Istennel, nem pedig Őtőle egyre jobban elkülönülnünk illetve eltávolodnunk kellene, mint ahogyan azt még mindig tesszük a saját indíttatásunkra, vagy pedig a félrevezetőinknek köszönhetően, ami mind Istennek egy hamissá lett szellemi hatalmassága, egy hűtlen teremtménye megvezetésére történik, aki Isten helyébe kíván lépni.

Isten tehát megalkotta az embert, mint („hason-)féleségét” vagy szimbolikus „feleségét” (közel egyforma személyi jellemzőkkel rendelkező fele-mását”, azaz testileg mását, képét). Az emberek pedig ahelyett, hogy egyre jobban ragaszkodnának Istenhez a Teremtőjükhöz, a létük és életük adójához, egyre inkább elkülönülnek Őtőle, holott részei Őneki, mivel Őbelőle származnak. Mi emberek tehát hűtlenek lettünk Istenhez, hűtlen és parázna „asszonyai” („asszonyi magvai”) lettünk Istennek, akik Őtőle elkülönülten csak az anyagi és finom anyagi világában, éspedig teljesen önállóan kívánunk élni és alkotni, azaz teremteni is.

Isten és a köztünk lévő szoros köteléket tehát már a kezdettől fogva egyre inkább csak elszakítani igyekszünk, és az egyesülés, azaz az örök frigy helyett, inkább már csak magunkból akarunk istent farigcsálni, azaz istent alkotni. Mára tehát már inkább csak magunkat akarjuk dicsőíteni, vagyis dicsőnek, legnagyobb ragyogású csillagnak, azaz legkiválóbb „sztárnak” illetve „méltóságnak” (vagy „kiválóságnak”), legnagyobb hatalomnak, „nagyúrnak”, és nagy „úrhölgynek” látni.

A jelen korszakban sem történik tehát semmi új, semmi más, mint az előző korszakokban is történt, mely korszakok mind az ember csúfos és gyászos elbukásával végződtek. Az ember ma tehát megint csak egyre jobban isteníteni, dicsőíteni akarja önmagát az Isten helyett, a Teremtője helyett, de újra meg újra elbukik, mivel Isten dicsőségét soha senkinek nem lehet felülmúlni.

Az emberek igazán és mindig elsősorban tehát már sohasem az Istent tisztelik, hanem önmagukat és a másik embert vagy embereket, illetve a maguk vagy a másik emberek teremtéseit, alkotásait. Mindezért pedig azt várják el Istentől, hogy még Ő is egyre csak tisztelje őket e nagy tetteikért, és így is fogadja el őket Őhozzá mindig hűséges társának. Ez pedig egyáltalán nem helyes hozzáállás Istenhez, mert szinte már ordítóan hiányzik belőle a kölcsönösség, és nem utolsósorban Isten mindenben való szuverenitásának (első illetve legfelső helyének) minden körülmények közötti megőrzése illetve megtartása.

Isten „babérjaira” (privilégiumaira, azaz dicsőségére, hatalmára) pedig, és valószínűleg ezt hamarosan majd minden ember be is fogja látni, senkinek nem lehet törni, és még csak pályázni sem, még csak egyetlen egy embernek, de egyetlenegy szellemi lénynek sem. Az ilyesfajta törekvés ugyanis a teremtményre nézve mindig csak gyászos véggel végződhet.

Mi, önnön nagyságunkkal már eltelt, gőgös emberek, Istennek így csak egykori lelkei azonban mindent csak akkor vagyunk hajlandók elhinni, ha azt látjuk is. Hát akkor legyünk csak nyugodtak, majd meg is fogjuk hamarosan látni, még talán a közös végünket, az örök és visszafordíthatatlan tetszhalott létállapotunkat, de a lelki személyiségünknek még akár majd a valóságos halálát is.