A léleknek az már a diadalához, azaz célja eléréséhez tartozik, ha elviekben már itt a földön megtörténik az újjászületése, ami újonnan születés esetében egyáltalán nem hús-vér születésről, hanem szellemi újjászületésről van szó, vagyis a szellemi léleknek a teljes egészével (is) való Krisztus általi megtisztítása során Jézusnak a Krisztusnak valamennyi isteni tulajdonságával és képességével ellátott új emberré teremtéséről. (A már itt helyben újra meg is „szült” lélek hús-vér, azaz „víz és vér” testben élvén is bír tehát Krisztusnak valamennyi isteni jellemvonásával, és szintén isteni, azaz szellemi képességével is. Azt pedig mindenki beláthatja, hogy a jelen korban még nemigen szaladgál ilyen Isten a Lélek által meg is „szült” ember a Földön, noha a szájukkal magukat „már újjászületetteknek” vallókkal nem csak a Dunát, hanem a nálánál jóval nagyobb folyamokat is mind el lehetne rekeszteni, és át lehetne azokon is száraz lábbal gázolni.)
A diadalmenet valójában ott és azzal kezdődik el, hogy a teljes és tökéletes szabadsághoz szokott lélek az Istentől való elfordulásának, és Istent el is hagyásnak köszönhetően belekerül a mulandó fennmaradású anyagnak valójában csak képletes fogságába. A lélek ezt a korábban tehát már létező korlátlan szabadságához képest korlátolt életkörülményeit pedig „Egyiptomban”, vagyis az alsó (tárgyi) és felső (szellemi) világot együttesen ábrázoló illetve jelképező anyagi világban avagy anyagi valóságban éli meg, mely „Egyiptom” kifejezés egyben az egész kettős, azaz két lényegű (itt dipólusúnak vagy dimenziónak nevezett) földi létrendszernek is jelképe, ahová is eljut végül a lélek. Ebben a behatárolt (itt szilárd látszatú anyaggal körülhatárolt) állapotában válik ugyanis tudatossá benne az eredeti hazája, az igaz szellemi világa, és szintén valóságos szabadsága emléke, és az oda visszajutásra való törekvés, ahol sokkal jobb, sőt nagyon is „jó” (tökéletes) volt a lét és élet helyzete illetve állapota. Először azonban csak sejtés szinten merül fel a lélekben az igazi hazába történő visszajutás lehetősége, amely aztán a róla való hallás révén tovább erősödve már tántoríthatatlan oda való törekvéssé változik át. Kezdetben azonban a lélek e célból még az okkult tájékozódást is igénybe veszi. Ennek révén fogja ugyanis fel, hogy a helytelen viselkedésével saját maga is okká vált, aki okozatot okoz. Ezzel együtt azonban humanisztikus-etikus megnyilatkozásra is jut, melyekkel is viszont már eljuthat az abszolút valóság határába, azonban ezzel együtt áthatolhatatlan „falakba” is ütközik, mert itt a „kettősség világában” az őseredeti rendet, az abszolút rendet, a rendelkezésére álló emberi erővel nem lehet megteremtenie. A saját magát felmagasztaló, önző és éncentrikus ember ugyanis hiába látja a maga korlátait és minden hiányosságát, lényegében azonban a teljes és tökéletes szabadsága hiányát, ezeket soha nem tudja, különösen tehát pusztán csak a tárgyi műveltségével leküzdeni. (Vajmi kevés az hozzá, hiába csak azt fejleszti.) A figyelmét éppen ezért az is mindig elkerüli, hogy éppen ez a tehetetlensége illetve hiányossága hívja és hozza létre, és erősíti is meg az ellentéteket, illetve magát az ellentétekre alapozott, és ezért a maga lényegi vonatkozásában jelentősebb minőségbeli változásra, átalakulásra képtelen életét. Innentől fogva lesz tehát a lélek filozófiája az, hogy az élethelyzete fenntartása érdekében mindig az ellentétessel kell szembekerülnie, vagyis az ellentétessel mindig is harcolnia kell, és mindig is csak harcolnia lehet. Ha tehát bármiben illetve bármivel (pl. fehér mágiával) is csúcspontra jut, akkor máris annak az ellenkezőjével (fekete mágia) kerül szembe, vagyis hogy az elért pozíciójában fennmaradhasson folyton harcolnia, küzdenie kell. Nos hát, ilyenkor szánja el magát az ember a fogságból való már végérvényes jelleggel is való kivonulásba, mely szintén egy folyamat révén valósul meg. A „kivonulás” avagy „kimenetel” (exodus) első fázisa éppen ezért az előbbieknek, vagyis
a régi életfelfogásnak végleges megtagadása, ami azt jelenti, hogy az ember fokozatosan visszavonul az előbbi harcos illetve ellenséges magatartásától, és végül már teljesen is elhagyja, és el is utasítja azt magától, mert már világosan megértette, hogy az eredeti hazája nem ebben a világban illetve valóságban, azaz nem a kettősségnek eme számára most éppen a legismertebb birodalmában (itt a Földön) van (ami a kettősség világának teljes egészét reprezentálja magával), hanem a soha el nem múló szellemi lelki valóságban, vagyis a teljességgel anyagtalan minőségben, mint amilyen ő maga is. Ekkor következik el a „pusztában” való vándorlása a léleknek, vagyis mintegy a nullpontból kiinduló hosszú és fáradtságos, nélkülözésekkel és szenvedéssel teli (általános esetben úgy negyven évig tartó) keresgélése az igazi hazájának. E vándorlás közben jön ugyanis a lélek rá, hogy lényegi vonatkozásban a számára semmi új nem történik a nap alatt, vagyis hogy itt egyszerűen csak hasonlóan telnek el a napjai, mint akár az évezredekkel korábban itt élő embereknek is teltek, míg meg nem haltak. Ezzel pedig már arra a belátásra is eljut, hogy úgy, illetve hasonlóan eltöltve semmi jelentősebb értelme nincsen a tulajdon életének se, és ezért ebbe már mintegy bele is nyugodván a lélek, a testével egyetemben, és mintegy már a példájára is, maga is széthullásba illetve szétfolyásba kezd, viszont csak ideiglenesen, míg el nem jut a mélypontjára, mely állapotának köszönhetően aztán az emberi lélek megnyílik, és végül teljesen nyitott lesz egy számára kezdetben újnak tűnő „világosság”, vagyis egy újszerűnek csak látszó, azaz minden tárgyitól teljesen más, egy egész teljességével valósággal végtelen valóság számára. Ekkor jut ugyanis el a lélek a „halál” állapotából újra az „élő lélek” állapotba, vagyis ezzel már nem is csak ébredezik, hanem fel is ébred (és aztán majd „fel is kel”) a lélek, és innentől kezdve fokozatosan éri el az Isten-gyermekség illetve Isten-fiaság állapotát, és a már mindig csak erősödő vágyódásának köszönhetően találja is meg az elvesztett valóságos hazáját is, így már annak is egyetlen igaz Urával egyetemben. Ezt a folyamatot viszont már az okkult nézetei végleges elvetése jellemzi, vagyis az újszerű világosság elfogadásával lényegében már át is jut a tárgyi élet folyamának a „túlpartjára”, és örömmel engedi, hogy már csak ez a lényegében mindig is fennálló világosság „árnyékozza be” (vonja föléje és köréje a „fény”-sátorát illetve „sátorpalástját”), vagyis ez a fázis ezt a világosságot már maga fölött tudó, és ezért „azt” már maga is csak magasztalni tudó emberré teszi a korábban még nem ebben a felfogásban élő embert. E fel- és megismerések révén jut tehát el a lélek a „mindentudat” avagy „össztudat”, lényegében azonban Istennek Ővele egy Tudatának már végtelen nagy „folyamához”, illetve azt követően, vagy azzal egyben már annak Forrásához, az egyetlen igaz Istenhez is, ami Isten színe előtt való megjelenhetésével már meg is fog valósulni a lélek részéről elvesztett, ámde ezzel újra érvényessé váló Istengyermeksége, illetve a szintén megvalósulható Istenfiasága is. Az ebben is nélkülözhetetlen isteni segítséggel átjutva illetve túljutva tehát a lélek a „Jordánon” (a „vörös tenger” illetve „vörös föld” jelképezte tárgyi világot a „nagy folyamtól” elválasztó folyamon is, azaz a Földre alázuhanást követően Földön történő tárgyi élet folyamán) lényegében már benne is van, azaz „ott” van az „új” hazájában, az „ígéret földjén” (ami tehát az örök, azaz valóságos hazája). Lényegében azonban az itteni születése „sötét barlangja” fölé kerülve (egyszerűen tehát felülemelkedve a tárgyi valóság egészén) ott áll az őt mindig is hívogató és magához vonzó Világosság előtt, ami viszont már csak arra készteti a lelket, hogy maga is már csak ezt a valóságot (a Világosság valóságát) növessze, vagyis hogy az egész korábbi emberi környezetét is elvezesse ehhez a valójában tehát csak átalakuláshoz illetve átváltozáshoz, miáltal is csak egyre több lélek újjászületése (Isten a Lélek által új embernek „megszülése”, azaz megteremtése) fog majd megtörténni. Ehhez kell tehát az embernek a létező Legnagyobb Átalakítóhoz hasonlóan, és már Őbenne, azaz magában Krisztus Jézusban magának is tárgyilag (azaz még életében testi emberként) meghalnia, hogy azt követően szintén Őbenne valósulhasson már tehát (szellemi) gyakorlatban is meg az újjászületése. Ezzel, és az isteni teljes helyreállítással győz ugyanis a lélek már minden ellenállást le, vagyis lesz végül már maga is újra tökéletes, és tökéletesen szabad, azaz már valóban mindenben hasonló az Atyjához, Istenhez, még tehát az Ő korlátlan szabadságában is. Erről a szellemi lelki fejlődésről és diadalról szól tehát az egész „Könyv”, a „Teljes Írás”, vagyis valamennyi Isten ihlette szentírás, és nem pedig kimondottan csak a zsidó emberek történelméről, és az Istennel való kapcsolatáról. (Ők ennek a szellemi lelki fejlődésnek egyszerűen csak a „példánykép népe Istennek” tisztre helyeztettek Isten által, és ezért kellett Jézusnak a Krisztusnak, a halálon is diadalt vett „Keresztes Győzőnek” közéjük leszületne.) Mindezt persze a szellemileg még vak szem, és a süket fül teljesen másképpen látja, míg maga is végleg meg nem tér Istenhez, vagyis míg a lélek saját akaratból maga is meg nem kezdi, és járja is a maga diadalútját. Ez az Istenével egyező akarat eredményezi tehát a lélek igazi diadalát, igazi győzelmét, melyet az csakis Krisztus Jézus, a Megváltó Isten segítségével tudhat megvalósítani, vagyis az anyagtalan lélek csakis a közvetlen isteni segítség igénybevételével juthat már tehát mintegy újra is, és ezúttal pedig már „hivatalosan” (hitelesen, Isten szerint valóan) is el az Istengyermeksége illetve Istenfiasága gyönyörűséges, mindig örömteli, soha el nem múló, és a létező legszabadabb lét és élet állapotára, ami így tehát már örökösen is örök jelleggel lesz meg őneki is, mint az Jézusnak a Krisztusnak, az őneki így már „örököstársának” mindig is megvolt, megvan, és meg is lesz.
