A „jó”-nak, vagyis az igazán jónak és JÓnak helyes értelmezését, itt a Földön bizony még nagyon kevesen ismerik. A „jónak lenni jó” szlogen kitalálóinak, és annak alkalmazóinak, vagyis azok követőinek, a szlogent tárgyi gyakorlatilag is szintén megcselekvőknek sajnos még tehát csak hírből sincsen helyes ismeretük az igazán „jó”-ról, a „JÓ”-ról meg így pláne nincsen igaz ismeretük.

A „jó” lényegében ugyanis a teljesen bűnmentesség fogalmát, vagyis a tökéletességet, illetve a tökéletesen tiszta teljes életet jelenti mind személyes, mind pedig személytelen vonatkozásban. A „jó” legegyszerűebben tehát teljesen és tökéletesen önzetlen szeretetet, és ugyanilyen életet is jelent. Ha tehát „jónak lenni jó”-k akarunk lenni, akkor minden önzés és érdek nélkül a rászorulóknak nem is csak azokat kellene odaadnunk, ami dolgainkat a legjobban szeretünk, hanem mindenünket, minden vagyonunkat, vagyis még a legutolsó és legdrágább szőrmekabátunkat is oda kellene adnunk, hogy az embertársunk meg ne fázzon a hideg időkben. Ámde még ezekkel sem a legjobbakat juttatjuk a részükre, hanem azt mindig csak azzal adjuk, ha őket is elvezetjük az egyedül igazán JÓhoz, az Igaz Istenhez, és az Ő szintén Igaznak nevezhető Fiához, hogy Őtőlük illetve Őáltaluk maga is jó végre, azaz boldogsággal és örömmel teli örök életre, vagyis igazán jólétre, gyönyörűséges életre juthasson a jelen nélkülözésekkel teli életéből. 

A Földön élő embernek, ahhoz tehát, hogy ő maga „hasonló jó” lehessen, mindig is azt kell feláldoznia, ami legjobban a szívéhez nőtt, amit tehát éppen a legjobban szeret. Az emberi lélek esetében ez a legjobban szeretett pedig még most is a fizikainak avagy anyaginak nevezett és tartott test, mely mulandó testben viszont soha nem létezhet bejutás a Legfőbb JÓba, a magával Istennel és az Ő leghatalmasabb és legközvetlenebb „országával” (teljességével) is azonosítható elmúlhatatlan valóságba, ahol illetve amiben, ellentétben tehát e múló világgal, kivétel nélkül minden tökéletes, vagyis minden abszolút, vagy már maga is csakis feléje tart, éspedig többé már visszafordíthatatlanul.

Az itt „Jóistennek” egyszerűsített egyedül igazán jó Isten a „rossz” létezését, lényegében azonban a jótól akár a teljességével elkülönítve is való létezését pedig azért engedi meg, hogy a teremtményei minél jobban megismerjék, és meg is értsék a „jó”-t, vagyis a létező legmagasztosabb, és mindig elsősorban szellemi eredetű és minőségű erényeket illetve tulajdonságokat, azok szintén tökéletes egységét, és természetesen ezek teljessége alapján, és ezeknek megfelelve is, a végtelen szellemi haladás avagy fejlődés szintén örök eszményét, illetve valóságát is. Igen, még ebből az eredetitől más nézőpontból szemlélve is.

Ma azonban az emberek már mindig csak kézzelfogható jutalomért, és a szintén az emberektől kapott dicsőségért cserébe tudnak jók lenni, és sajnos emberszeretők, sőt Isten-szeretők is csak ugyanezekért tudnak lenni. Pedig az ember normális állapota a Teremtője képmása állapot. Az Isten adta eredeti jóságában, azaz tökéletességében megromlott ember nem véletlenül bizonyul tehát ma is halálos betegnek, azaz sürgősen gyógyításra szorulónak is, mivelhogy az önakaratból megtörtént romlottsága folytán az egyszerűen Teremtőnek nevezhető teremtő Szeretetnek most még csak egy igen torz képét testesíti meg. A teremtő Szeretet ugyanis vele ellentétben Maga nemhogy mindig csak jó, azaz igazán jó, hanem a jón kívül nem is tud másnak lenni, és nem is tud, de még csak nem is akar mást teremteni, de mást tenni sem, mint mindig csak jót, azaz mindig csak tökéletest éspedig kivétel nélkül minden valóságszintjén. Ez a képessége is adja ugyanis, és egyben biztosítja is, az Ő örökkévalóságát, noha Őneki még csak erre sem lenne szüksége, merthogy Ő a Szeretet az egyetlen létező és élő, aki minden „porcikájában” illetve „porcikájával” valóban öröknek nem is csak mondható, hanem örökkévalónak tudható, azaz örökkön örökké örök valóságúnak ismerhető is. Ez az elmúlhatatlan Szeretet tehát az igazán jó (egyszerűsítve: „JÓ”), és bizony még szerethető is!:) (Nekünk tehát az Ő példájára kellene jónak lennünk, és szintén az Ő Jézusi példájára kellene szeretnünk kivétel nélkül minden embertársunkat, azaz minden lélektársunkat is, mindenki és minden előtt pedig Őt kellene szeretnünk. Az itt igen népszerűvé lett „jónak lenni jó” szlogent, és az annak megfelelően tevést meg a „rákfenére” kellene hagynunk egyszer ’s mindenkorra.)

Minden ember, vagyis minden élő lélek maga teszi magát romlottá, és bizony romlandóvá is. A legtöbben azonban úgy gondolják, hogy ettől még a legmagasabb szellemi csúcsok sem bizonyulhatnak elérhetetleneknek a számukra. Ők bizony minden igen nagyot tévednek. Felelősséggel fognak tartozni ezen elképzelésük végett is, még csak maguk vonatkozásában is.

Az Isten és emberszeretetet a lélekben viszont mindig is a világ, az anyag és test mindig elsődleges szeretete rombolja le, vagy egyszerűen csak helyezi és tartja is másodsorban. Az ezeknek megfelelően élő ember viszont éretlen szelleműnek is fog bizonyulni, merthogy a teste és világ szerint élést választva magát romlottá tett lelke nem a szellemével van összezárkózva, hanem az anyagi testével, és ezért a földi élettel, az anyag illetve energia élettel már nem képes semmi annál jobb életet szembeállítani, mely felé inkább törekedhetne. Az ilyen ember minden gondolatával csak anyagilag akar tehát élni, mindig csak anyagi élvezeteket, világi, és magas világi (szintén látható égi) javakat akar, csak ezek után sóvárog, a valóságos szellemi javakat pedig szinte már teljesen is figyelmen kívül hagyja. Ez utóbbi javak megszerzésére illetve elsajátítására tehát soha még csak nem is törekszik. Ez azonban az esetében már a szellemi mélypontnak fog bizonyulni, melynek az a veszélye, hogy nem is csak a földi életét, az anyag és energia életét, hanem már a valóságos szellemi életét is el fogja veszíteni. Aki tehát a földi életét nem arra használja, hogy a láthatatlan Szeretet Istennel, a létező legtisztább és leghatalmasabb Szellemmel kapcsolatba kerüljön, az teljesen hiába élt, üresjáratnak fog bizonyulni az egész földi élete, sőt akár még a legalantasabb létállapotba is lekerülhet az Istennek tetszését nem elnyerő életvitelének (azaz soha nem magának Istennek!!!) köszönhetően.

Az anyagi élet, vagy ma már „energia” élet gyönyöreibe, az anyag illetve test imádatába mélyen elmerülve csakis tehát a szellemi halál állapotába van biztos eljutása az emberi léleknek. Az ilyen ember nem látja azonban be azt sem, hogy a földi élet valójában már maga a kegyelem a számára, mely életet egész egyszerűen azért kapott, hogy a lelke magasabbra fejlődhessen, vagyis, hogy itt a szilárd anyagban élvén akár már véglegesen is legyőzve az anyagot, föléje emelkedhessen az anyagi egésznek, majd pedig már végérvényesen is visszamehessen az Isten tiszta és tisztán szellemi valóságába, ahonnét kiindult, azaz ahonnét ezt a jelenlegi, ha úgy jobban tetszik: „energia életét” is kapta Istentől.

A makacs tudatlanságának köszönhetően nem látja tehát be az Istennek lelke ember, hogy a földi élet mintegy az utolsó elő-lépcsője annak az életnek, amely aztán már ezzel mintegy megerősítetten is örökké, azaz örökösen is örökké tart az ő számára is. E tudatlansága okán van azonban az is, hogy elviselhetetlen a számára a testi halál gondolata is, ezért fél a haláltól, és attól is, hogy az életét idő előtt is elveszítheti. Ugyanakkor pedig ezért hihetetlenül erős az élni akarása is, és ezért tesz meg mindent, hogy megvédje, és minél jobban meghosszabbítsa az anyagi életét.

A Szellemtől az Ővele egy Lelkéből való lélek továbbélésének hitében élő ember viszont a hitének erősödésével elveszti a haláltól való félelmét, mert már jól ismeri a földi élet értelmét és célját, és tudja azt is, hogy a halál egyszerűen csak egy átmenetet képez ahhoz az élethez, mely örökké tart. Aki pedig nem ebben hisz, az itt egyszerűen elmulasztja a maga örök életre való felkészítését, amivel viszont inkább készíti fel magát a szellemi halálra, mely bizony még a testi meghalás folyamatánál is borzalmasabb életet, azaz már vég nélkülinek tűnő szenvedést jelent a lélek számára, ami „sírás és fogcsikorgatással” jellemezhető borzalmakat igazán mindig csak az a lélek fog ismerni, aki az itteni cselekedeteivel erre juttatja magát. Ez a további élete tehát a földi életéhez hasonló élőhalott, ámde már csak szenvedésből álló állapotból fog állni a szelleme, lelke, és természetesen az ott használatos teste vonatkozásában is. Amely ember tehát még fél a testi haláltól, az, ha öntudatlanul is, de ettől a haláltól fél igazán. (Még bizony az az ember is fél, aki csak mondja, hogy ő bizony nem fél még a haláltól sem.) Aki azonban ebbe a halálba akar zuhanni, mert megveti Krisztus Jézust, aki őt ettől a sorstól megmenthetné, sőt végleg is megszabadíthatná, oda is fog jutni. Onnét viszont már igen lassú és hosszú folyamat révén tud majd újra felemelkedni arra a szintre, hogy egy esetleges újabb jelen testet is öltést követően már maga is beléphessen az Isten örök birodalmába. Az ilyen léleknek pedig még az is igen sokáig fog tartani, míg meggyőződik felőle, hogy a valóságos lényegével a testi halálát követően mégsem múlt el, viszont ebből az újabb szerű tetszhalott állapotából csak akkor fog kiutat találni, ha ehhez ő maga is Krisztus Jézust, azaz magát a Megváltó Istent fogja segítségül hívni, akit itt a Földön sehogyan sem akart elismerni, hanem inkább már csak kigúnyolni, illetve megvetni, megtagadni, vagy éppen mindig csak mellőzni akart, és mindezeket meg is tette. Krisztus Jézus ugyanis az egyetlen, aki ismét igazi, örök, és mindig csak gyönyörűséges, vagyis minden kártól és ártalomtól mentes, ragyogó szép, boldogság és örömteli életet ajándékozhat neki is. Ezek a lelkek azonban érzik is, hogy szellemileg milyen sekélyes illetve szegényes állapotban vannak, és valójában ezt a tudatot, mint félelmet viszik át a testre, mely által a test addig védekezik a halál ellen, amíg erre képes lehet. A halálfélelem lényegében tehát az ember hiányzó lelki érettségének a beismerése. Az ilyen ember hiszi tehát úgy, hogy a halálával csak még mélyebb és sötétebb éjszakába fog eljutni a maga jelenlegi szellemi sötétségéből, melyet szintén a saját akaratából nem hagyott megvilágosodni. A halálfélelem egyben jelzi is tehát, hogy a lélek milyen állapotban van. Az ember azonban minél inkább gondoskodik a testről, vagy már csak a testről (meg annak energetikai rendeszéről, egyensúlyáról) gondoskodik, azaz már csak vele, mint anyaggal törődik, annál kevesebb lesz, illetve annál jobban csökken benne a lélek, vagyis a maga szellemi lelki mivolta továbbélésébe vetett hit. Az ilyen lelkek tehát egyáltalán nem felfelé, a legnagyobb szellemi magasságok felé törekednek, hanem egyenesen lefelé, még ha az itteni látszat ettől teljesen mást (az egekbe, egyenesen a csillagok közé hágást) mutat, akkor is. 

Minden ember tudja, hogy képes önmagát megváltoztatni, képes az életét az akaratának megfelelően átrendezni. Itt azonban egy ennél jóval nagyobb horderejű és jelentőségű átváltozásról lesz szó.

Ha jó megfigyelők lennénk, akkor akár még a szemeinkkel is láthatnánk, hogy a lélek (a tiszta szellemi tudat) színe kívülről, azaz innen a tárgyi valóságból nézve kéknek látszik, belülről, a szellemi valóságból nézve azonban lángoló, lobogó vörösnek felel meg. János apostol a Jelenésekben leírt szellemi látásában tehát nem véletlenül látta a szellemi illetve lelki formájában előtte megjelenült Jézus szemeit is vörösen izzónak, azaz tűzlángszerűnek (mint amilyennek innét csak fizikai szemmel nézve a Nap is tűnik), mely tárgyi szemről szintén a Biblia alapján tudjuk, hogy az valójában a „lélek tükrével” azonos.

A szellemi lélek kívülről nézve éppen úgy kéknek bizonyul tehát, mint ahogyan az űr távlatából maga az egész Föld is kéknek, „kék bolygónak” látszik. A Föld is azonban belülről maga is vörösen izzó, ahogyan ezt a természettudománynak köszönhetően is már szintén tudjuk róla. Legelőször azonban Mózestől tudtuk meg, hogy a lélek igazából a vörös színnel, vagyis itt a vörös színű, folyékony és képlékeny, szakadatlanul előre haladva áramló, de ugyanakkor a külső felszínre jutva akár teljességgel is megszilárdulni, azaz „ megkötődni” is képes vérrel van fizikailag kifejezve. (Az élő, azaz folyamatos mozgásban levő vér a külső felszínen tehát múlandóságra van ítélve.) Mózes ugyanis azt mondta a vérről, hogy az az „igaz” (tiszta szellemi) valójában avagy lényegében a szellemi minőségű léleknek felel meg (annak szimbolikus megjelenése), és ezért nem szabad azt a hússal együtt megennie az embernek. Az emberben is a vörös színű vér belül lüktet (áramlik) tehát a kívülről viszont szintén kéknek látszó erekben, azaz a szintén vérbő „véredényekben”, mely „vér-edények” a vért külsőleg egyben formázzák is, ahogyan végül is ezt maga az egész testünk is teszi. Az egész testünk lényegében tehát a szellemi lélek külső formája, tárgyi megjelenítője illetve kifejezője. Az emberi test (is) egyszerűen tehát az értelmes szellemi tudat, azaz a lélek tárgyi megnyilvánítója.

A vörös színű vér szimbolizálta lélek az emberben is tehát kéknek látszik kívülről nézve, holott többségi részben maguk az erek is vörös vérből illetve „vér-anyagból” (magát a vért is kitevő illetve összetevő anyagokból) állnak.

A Föld esetében azonban már azt is megfigyelhettük, hogy ezt a belülről nézve tehát vörös lényeget egy még nálánál is hatalmasabb lényeg, egy átlátszó tisztaságú „fehérség”, vagyis egy rendkívüli tisztaságú fehér fény veszi körül, mint valamiféle teljességgel átlátható burok. Ez az átlátszó „fehérség” viszont nem más, mint maga az Isten itt a mindent együtt és külön-külön is körülvevő éter elemmel is szimbolizált legtisztább értelmének fénye, mely „fehér fény” avagy „fehér ragyogás” azonban a kívülről kéknek látszó „vörössel” azaz a lélekkel (a tiszta szellemi tudattal) valójában abszolút egységet képez. A Föld és a többi bolygó esetében ezt az isteni értelmi „fényt” (az isteni szeretettel egy isteni világosságot) pedig a bizonyos mennyiségű önfénnyel is rendelkező napok, mint az Isten egész „testét” mindenütt beborító „szemek” tükrözik tehát a részükre, illetve veszik (ölelik) is vele körül őket, mint hatalmas, testet öltött lelkeket. Ezért, és mindennek tudatában viszont az Ádámot illetve Embert is jelentő Föld nevű bolygón bolyongó emberre nézve sem állapíthatunk meg mást.

Mindezen előbbiekben valójában tehát az „isteni”, azaz szellemi szeretettől elválaszthatatlan szellemi értelem, és a belőle lett, és ezért tőle a lényegével szintén elválaszthatatlan, tőle értelmes szellemi tudat, azaz az anyagtalan lélek megnyilvánulásáról, lényegében azonban a lélek fizikai módon is történő kifejeződéséről van szó. Itt, illetve e nézőpontból lényegében tehát csak a megnyilvánulási forma, vagyis a külső forma más, ami valójában csak innét a külső nézetből tűnik eltérőnek a „másik formától”, a magába foglalt „ tartalmi formától”, vagyis magától az eredetiségénél illetve elsődlegességénél fogva nálánál jóval lényegibb, jóval jelentősebb tartalomtól. Az igazi „lényeg”, a valóságos lényeg, az eredeti szellemi tartalom valójában tehát mindkettő esetében azonos, noha ez kívülről nézve egyáltalán nem úgy látszik.

A testi emberekké lett emberi lelkek számára az eredeti lényeggé, vagyis az „igazzá” vagy igazivá történő átváltozás (innen nézve még inkább azonban visszaváltozás) a mai korban inkább már csak a csillagok, mint hatalmas égitestek esetében figyelhető a legszembetűnőbben meg. Ez a csodás esemény azonban igen nagy valószínűséggel egyszer valamikor majd megfigyelhető lesz a „kék bolygó” vagyis maga a Föld esetében, de remélhetőleg a rajta önmagukban, és azzal egyben vele együtt is élő emberek, mint szintén „égitestek” esetében is. A kék Föld is a rajta élősködő, a még csak hozzá képest is parányi emberi testekkel egyetemben felizzva először is tehát „vörös bolygóvá”, lángolva égő bolygóvá („vörös óriássá”), majd pedig „fehér törpévé” fog változni, az akkor rá többé már nem szórtan, hanem egyenes dárdaszerűen vetülő isteni értelem hevétől (melyet a Nap, és az isteni tűztől maga is vérvörössé változott Hold valószínűleg majd együttesen fog feléje tükrözni 7 napon át), végül pedig az iszonyatosan erős ráhatásra már fizikailag is el fog tűnni (átlátszó tisztaságú lesz), azaz a Föld és az emberek vissza fognak változni tisztán szellemi lényekké, azaz szellemi minőségű értelmes tudatokká avagy tudatos szellemi értelmekké (lelkekké), majd abból az állapotból pedig majd szintén egy újabb folyamat során viszont már tisztán értelmi (Istenéhez hasonló tisztaságú szellemi) lényekké. Az ezen folyamatok révén teljes tökéletesen megtisztult lényeg valójában tehát vissza fog térni, bele fog olvadni a minden lényeg központjába, Istenbe, a leghatalmasabb és legtisztább „Fehér”-be, a felülmúlhatatlan tisztaságú (abszolút) Isteni Értelembe és Szeretetbe a Szeretetnek fontosabbságával, ahonnét illetve amiből tehát mindig is származott.

Az ember a tudatlanságával és erőszakosságával poklot teremt a Földön

Ha nincs valóságos háborútlanság és háborítatlanság, azaz ha nincs teljes és tökéletes egyetértés még csak a magukat keresztényeknek nevező emberek között sem, akkor hogyan is lehetne valóságos béke, hogyan is lehetne a Menny itt a Földön, hogyan is lehetne a Földből is Menny?

A tudatlanság és hamisság az Igazságnak hiánya az emberből, Akit ez esetben a magunkkal egy „szív”, azaz valódi lényeg mivoltunkkal még mindig elutasítunk magunkból és magunktól, bizony még akkor, is, ha a szájunkkal Őt akár folyton is emlegetjük. Ha ugyanis ezt nem csak a szájunkkal tennénk, akkor Isten kegyelméből többé már nem lennénk tudatlanok, és hamisak, azaz hazugok se Istenről és Isten felől, és még csak Istent sem hazudtolnánk sohasem meg, mint azt így Őtőle külön élve lépten-nyomon tesszük tudatosan, és szintén a tudatlanságunknak köszönhetően sajnos nem tudatosan is.

A jelen helyzet tehát az, hogy az ember „benseje”, a szellemi lényeg mivolta is szelídség, alázatosság, és békességesség helyett erőszakossággal telt meg, ugyanakkor pedig a tárgyi kinézete szépségétől, nagyszerűségétől és hatalmától (amit a nagy tárgyi tudásának, tárgyi értelmének is tulajdonít) felfuvalkodott is lett. Ettől pedig a Föld is egyre csak telik az erőszakossággal, és ezt már nem is csak az emberi kultúra minden területe (beleértve ide természetesen a kultúrát terjeszteni hivatott médiákat, és a legtöbb vallást is), hanem már az egész emberi légkör, vagyis az emberek tárgyi tudati közössége, és a mellette illetve oldalán létező szellemi tudati közössége is terjeszti, és hatására bizony már a Földet körülvevő légkör (atmoszféra) is csak ezt a zavarodottságot, zűrzavart, és erőszakosságot terjeszti, és szintén erősíti is. Ez a már „szarvasnak” (a többi között kimagaslónak, kicsúcsosodónak, többi fölé növekedőnek) is nevezhető hiba pedig abból adódik, hogy az emberek szinte már teljesen is elveszítették az Igaz Isten valóságába vetett meggyőződésüket, a valaha még létezett élő hitüket, és ezért vannak szinte már teljesen is megzavarodva, ezért lettek erőszakosak, sőt már brutálisak, azaz vaderőszakosak is. (A médiáknak első hírei is mind erről szólnak.) A legtöbb ember az igaz békességet, az igaz szeretetet már tehát még csak nem is színleli az álkeresztény példára sem, hanem nyíltan vállalja az állati, vagyis vaderőszakos viselkedését.

Pedig ameddig az ember külső tudata belső gondolatai harcosak, erőszakosak, addig a világ is olyan lesz, mint ezek a gondolatok, vagyis soha nem lesz benne valóságos békesség. A világ mindig is tehát az emberiség tárgyi gondolatainak a tükörképe lesz, vagyis a világ mindig is olyan lesz, amit mi testi emberekként gondolunk felőle, vagyis amit a tárgyi gondolatainkkal teremtünk belőle. Most tehát éppen poklot, és nem pedig mennyországot teremtünk a gondolatainkkal a világból, és ez most már az atmoszférából is tükröződik. És bizony, ha ezt így folytatjuk, lesz ez még sokkal rosszabb is.

Az emberrel itt a külvilágban valójában tehát mindig az történik, ami az anyagtalan lélek mivoltában van. Az embernek nevezett szellemi lélekkel valóban egy és azonos lelki tartalom jut tehát itt tárgyi gyakorlatilag is kifejeződésre, vagyis fizikai szinten is megvalósulásra az ember tárgyi tudata és teste révén. A lélek egészségtelensége és tisztátalansága számtalan módon kifejeződésre juthat tehát itt a külvilágban, viszont a lélek gyógyultsága és tisztasága kifejeződhet egy halálosan beteg testen keresztül is, vagyis az ép és egészséges test nem jellemző kifejezője az egészséges és tiszta léleknek, a többé már nem tudatlan, nem tisztátalan léleknek. A léleképítő, lélek kiegészítő, azaz lélekgyógyító dolgok is pedig soha nem tárgyi, vagyis nem anyagi minőségű dolgok, hanem tiszta és tisztán szellemiek. A szellemi lelket gyógyszerekkel, szín és energiaterápiával, divatosan kifejezve „energetizálással”, és egyéb más tárgyi módszerekkel illetve technikákkal, de még csak tárgyi érzelmi gazdagsággal sem, sohasem lehet meggyógyítani. Kaphat tehát valakitől a szellemi lélek akár folyamatosan is „szeretetenergiát”, a tárgyi szeretettől sohasem fog egészséges lenni, még ha búsás pénzt fizet is érte, akkor sem. Poklot viszont így nem egészségesen is tud a lélek a „szeretetenergiájával” (testi szeretetével, önző szeretetével) teremteni. Az ennek igazáról is meggyőződéshez pedig szintén csak körül kell nézni akár csak a „most pillanatában” is a Földön. Ha ugyanis a világban valóban az igaz avagy tiszta szeretet lenne a legdominánsabb érzés, akkor az az egész világon meglátszódna. Nevezhető-e tehát igaznak avagy tisztának az a teremteni illetve alkotni tudó teremtményi (emberi) szeretet, ami a világ jelen békétlen, egyre zavarosabb, háborúságokkal, küzdelmekkel, erőszakkal teli állapotát eredményezte, vagyis amely ezt teremtette belőle???

Aki nem szereti Isten egyes emberi teremtményeit, az Istent vajon hogyan szeretheti? Az ilyen nem isteni szeretettel élő embernek valójában tehát, ha szájával isteninek mondja is, nem isteni szeretete van, hanem személyválogató emberi szeretete, és így ő azt szintén csak mondja, hogy Istent is szereti, valójában nem Őt szereti, hanem mindig elsősorban magát, és a magához hasonlókat („szeretteit”, és a többi magához hasonlóan gondolkodókat), akik tehát mind ugyanúgy szeretnek, mint ő. Az istenszeretete is pedig csak egy hozzá hasonló istenre, vagyis egy hamis istenre terjed ki, akit is ezzel az önző szeretetével szeret.

A jelen helyzet valójában tehát az, hogy olyan emberek mondják magukat az Igaz Isten híveinek, akik Isten dolgaival alig-alig, vagy még csak nem is foglalkoznak, hanem ha Isten a neve szokásos emlegetésén kívül szóba is kerül, akkor mélyen hallgatnak, és máris igyekeznek témát változtatni, vagy oda se figyelnek az Istenről beszélőre, pedig nagyon is lehet, hogy Isten éppen rajtuk keresztül akart hozzájuk szólni. Le is van azonban írva, hogy amikor már két ember beszélgetést folytat Istenről, akkor ott Isten is jelen van, és ha akar, szólhat mindegyik Őróla beszélőhöz, akár a másikon keresztül is, és természetesen enélkül is szólhat egyszerre mindkettőhöz is. Ehelyett is viszont már végképpen nem elég a vasárnapi vagy hétköznapi kenetteljes, áhítatos Uramozás, de a vezényszóra vagy nem vezényszóra gépiesen mondott hangos vagy éppen nem hangos kész, azaz előre gyártott, nem Krisztus a Megváltó Isten meghatározta ima „imádkozása” sem. Ezek ugyanis mind a tárgyi ész imái, a szívnek ezek eredetéhez semmi köze nincsen, vagyis nem a szív, nem az ember valódi lényegi mivolta beszélgetései Istennel. (Ezek mind egoimák egy szintén egoista istenhez/istenekhez.) Az emberek az igaz Istenre és Krisztusra ma tehát már egyáltalán nem, vagy alig fordítanak időt, alig szentelnek figyelmet, és Istennek még csak a dolgaival sem foglalkoznak, vagyis a szavaival, cselekedeteivel sem törődnek. A testükkel, és a többi bálványisteneikkel, a világi dolgokkal viszont állandóan foglalkoznak, még a képzeletükben és az álmaikban is csak velük foglalják el magukat. Istennek a szívükben már tehát még csak helyet sem hagynak, ha néha emlegetik Őt is, akkor se. Akik viszont az egész földi életüket a fizikai élvezeteknek szentelik (tárgyi mennyekbe hágással foglalkoznak), teljes nyugalommal elkönyvelhetik maguknak, hogy megint csak el fognak bukni, vagyis hogy a cselekedeteikkel egyenesen a tágas kapu felé tartanak, és nem pedig az üdvösségük szoros kapuja felé, mint azt tévesen hiszik, mert ők hívőknek vagy vallásosaknak is mondják magukat. A fizikai élvezetek hajszolása miatt arra ugyanis már nem jut elég idejük sem, hogy meg is cselekedjék azokat, amiket mondanak, azaz, hogy mindig, mindenhol, és minden vonatkozásban úgy cselekedjenek, mint az Isten a teljességében megszabta hitvallást ismerő emberek, vagyis kivétel nélkül mindenben már csak Isten szerint, azaz egy dologban (cselekedetben) sem eltérve Tőle. Pedig az ember szó lelket jelent, vagyis isteni lényt, de ez az isteni avagy lelki lény itt a Földön élvén lelki dolgokkal legfeljebb is csak heti 1-2 órát hajlandó foglalkozni, az azoknál is jóval fontosabb Isten dolgaival pedig még ettől is kevesebbet. Ez pedig így nem más, mint lelki öngyilkosság.

Hiába is tagadjuk, az emberek ma már csakis az anyagi előbbre jutásuk érdekében hajlandóak fáradozni, a szellemi lelki előbbre jutásuk érdekében szinte már semmit sem tesznek, azaz még csak időt sem fordítanak rá, hanem helyette, és még ha tudatlanul is róla, de bele vannak nyugodva a szellemi lelki még alább esésükbe, vagyis elfogadják már azt is, hogy nem is csak egy helyben toporognak, hanem alább kerülnek, és erre még bíztatják is egymást:  „hozd ki magadból a vadállatot!”, és bizony az emberek ma már nyíltan is előhozzák magukból a vadállatot, csak tehát körül kell nézni a világban, a világ hírein keresztül, és bizony, igen sok esetben még csak a szomszédságba sem kellene elmennünk érte. Azon embereknek is pedig legnagyobb hányada, akik szörnyülködnek akár csak a világi hírek hallatán is, szintén ugyanazt folytatja illetve gyakorolja, csak éppen csendes, és nem pedig nyílt üzemmódban. (A jelen emberiség egy önző önpusztító faj, mely egymásnak csendes gyilkolásából folyamatosan tér át egymás nyílt legyilkolásába, a csendes öldöklést is azonban továbbra is fenntartva.)

Az embernek tehát jóval többet kellene foglalkoznia a Valóságos Istennel, és Isten dolgaival, vagyis Istennel együtt az Ő egész tiszta és tisztán szellemi valóságával is, a jelen valósággal pedig egyre kevesebbet. Az emberi tudatlanság az igaz szellemiről egész egyszerűen tehát amiatt marad meg, és azért növekszik, mert az ember szinte már csak a jelen valósággal és annak dolgaival foglalja el magát, azaz jóval inkább, és sokkal többet foglalkozik vele. Így azonban soha fog benne már bizony újra is tudatosulni, hogy nem a tárgyi az ő igaz valósága még csak a maga ( a mag avagy lényeg mivolta) vonatkozásában sem, vagyis a hamis hitében megmaradva önmagát (a valódi önazonosságát) sem fogja sohasem igazán ismerni, és ebből következőleg pedig Istent, és az Ő igaz valóságát sem, vagyis ugyanígy lesz Istennel és országával is. A lényeg az ilyen emberek számára már tehát nem is az isteni szeretet lesz, hanem minden attól más, mint amilyen az emberi, azaz önző szeretet, vagy akár csak a szintén mulandó fennmaradású anyag avagy test is.

Az igazulása (valóságos emberré levése)  isteni útját járó ember is azonban ott hiába mutat világosságot, ahol nincsenek sem szemek, sem fülek a befogadására, vagyis ahol az emberek még mindig csak a maguk még vakabbá és süketebbé tétele érdekében fáradoznak, hogy eme szorgos fáradozásaik révén viszont a tárgyi szemeikkel még jobban és még többet láthassanak, a tárgyi füleikkel pedig még inkább halljanak a világi dolgokról, és ugyanígy hallhassák a legfinomabb, legkellemesebb tárgyi hangokat is. Még azonban ott is hiába van mutatva világosság, ahol az emberek még csak mondják egymásnak, hogy: „a szíveddel láss és hallj”, mert valójában ők is változatlanul még csak az anyagi szemeikkel látnak, csak az anyagi füleikkel hallanak. Ezek az emberek már tehát tudnak róla, hogy létezik a szellemi látás és hallás, ámde még egyik sem adatott meg nekik Istentől, mert éppen, hogy maguk gátolják ezt meg azzal, hogy minden figyelmüket az anyagi valóságra fordítják, és nem hajlandóak róla visszafordítani Isten és a Vele azonos tisztaságú szellemi valósága felé, hanem ezt legfeljebb is csak színlelik, azaz valósággal még mindig nem teszik meg. Továbbra is ez a valóság kötözi tehát le őket magához, és kötözi be a tisztán szellemi minőségű, velük egyazon szívüket, amivel tudnának valóban látni és hallani, vagyis figyelni, és természetesen ugyanígy (valósággal) tudni és érteni is. Az akár tehát isteni figyelemként is definiálható szív valójában az isteni tulajdonságú illetve képességű lényeg mivolt az ember esetében is. Az ember tehát maga is a Lényegből való lényeg, ámde nem ő a Lényeg, hanem csak Ővele egylényegű lény, azaz egységben van, egységben létezik illetve él Istennel. Ez utóbbinak pedig valóságos megléte abból ismerhető fel, hogy az ember is mindenkit és mindent úgy szeret, ahogyan Isten, bizony, még az ellenségeit is.

Szinte minden ember a legfényesebb anyagi csillagként szeretne tündökölni az egész anyagi valóságot jelképező Föld közvetlen egén (az emberiség a tudati egészével képezte „égen”), …

…ámde ez az egyik létezhető leghamisabb istenkép tud csak lenni, ha ezt sikerül is elérnie az embernek. A tündöklése pedig ennek a „csillagnak” nem is lehet sokáig tartó, mert a nálánál nagyobb és erősebb hatalom hamar letaszítja onnan is, mint még csak oda sem valót.

Az ember jelenleg végesnek tapasztalja magát, és ebből az állapotából képzeli el az Istent, a legtöbbször, mint rajta kívül levő, de legalábbis rá kívülről jövően ható Hatalomként, akitől ő elkülönülten létezik, ha „Az” esetleg benne is van, akkor is. Ez az így feltételezett kapcsolat azonban még mindig dualisztikus, vagyis rengeteg ellentétes elemet, sőt Ővele való ellentétet is foglal magában. Az így elképzelt Istennek azonban az ember teljesen soha nem is tudja magát átadni, de még csak megadni sem tudja magát neki. (Ha ellenkezőjét mondja is, folyamatosan harcol ellene is, és éppen, hogy a tulajdon életéért, vagyis a testileg minél tovább fennmaradásáért. Nem ezt mondván is tehát a testét illetve anyagot hiszi, és sajnos éli is meg életnek.) Teljes és valóságos önátadás csakis tehát a nem dualisztikus Istenelképzelés alapján valósulhat meg, mert csak ez esetben szüntethető meg az ember elméje és középpontja az ego is, mely a dualisztikus gondolatokat gyártja és használja.

Isten abszolút valósága azonban nem az ego központú elme valósága, hanem a minden kettősséget, minden ellentétet, még tehát a tudást és tudatlanságot is megelőző, vagyis még ezeken is „túl” levő igaz valóság, vagyis a „Végső Valóság”-nak is nevezhető. A megnyilvánulatlan örök valóság tehát az abszolút valóság. A megnyilvánult abszolút valóság ugyanis csupán csak a kívülről látható képe a Megnyilvánulatlan Abszolút Valóságnak, mely valóságkép a lényegében ugyan egy Vele, ámde az nem „Ő” maga, hanem csak a képmása „Neki”. Mindezt a látszatra elkülönülést pedig a Nap és fénye vonatkozásában is megfigyelhetjük, merthogy ez a két minőség avagy érték sem különálló egymástól, noha külső látszatra különböznek, és különállónak is tűnhetnek egymástól. Ettől viszont a lényegi azonosságuk illetve egységük még változatlanul fennálló, azaz létező marad. (A fénysugarai egyszerűen tehát csak a kiterjedései a Napnak, vagyis azok maguk is a Nap, csak más formában, azaz „más” mint az eredeti formában.)

Isten az egész teljességének, az abszolút egészének középpontjaként és központjaként is elképzelhető Abszolút Személyével valójában tehát nem is egy rajtunk kívül álló Valaki, Aki a mi éppen jelen formai és elmebéli hasonlatosságunkra van, Akihez nekünk azért kell hangosan is imádkoznunk, hogy ezt vagy azt az anyagi dolgot adja meg nekünk, hogy elégedettek, és boldogok is legyünk. Ez ugyanis mind a mulandó elme középpontjának, az egónak kitalációja és elvárása, és nem pedig a valóságos „emberé”, aki valójában mindig is egységben van az Istennel (tehát minden, ami van, már az övé is, vagyis az „ember” nem szenvedhet hiányt semmiben sem), és akinek az Istenimádata a szintén Őtőle való szeretete és értelme egységével (a „szívével”) való már csak szüntelenül Őrá, az Ő teljes egész és tökéletes arculatára fókuszálása, miáltal Isten már benne és általa is tevékenykedik. Így, azaz csakis isteni közreműködéssel azonban az ember végül már mintegy teljesen megújult teremtő társaként teremthet (megint) Isten mellett az Ő akaratának megfelelően, Istennek, magának, és mindenkinek az együttes örömére, éspedig már bárhol és bármikor, azaz Istennek bármely léttartományában tartózkodván is. Mindig csak „jót” azaz tökéleteset teremteni ugyanis öröm és boldogság, éspedig csupa öröm és csupa boldogság. Nos hát, a magunk részéről is ilyesfélére kellene formálnunk a teljes képünket, vagyis még a megnyilvánult önvalónkat is! Ehhez azonban vehetnénk már példát akár a testtel még szintén rendelkező „Nap-bátyánktól” is! Dualisztikus Isten, azaz Szerető-Isten és Nem Szerető Isten ugyanis nincs, nem létezik! Az ilyen istenkép tehát mind hamis! Isten, ahogyan Ő valóssággal van, örökön örökké csak Szeretet-Isten a VAGYOKnak nevezte létező és élő tudatos értelmi énjének teljes egészével is, Aki Magában tehát nincsen semmi sötétség, és még csak kettősség, de két lényegűség sem.

Az emberiség legszélesebb tömegének, ha továbbra is így folytatja, mégiscsak sikerül magából megalkotnia a „fenevad” képét, mivelhogy annak szellemiségét már javában magában hordozza.

Az nem pusztán csak vágy kérdése, hanem eredetileg mindig is az irigység, mint életidegen tulajdonság szerzi illetve eredményezi, hogy az egyik embernek ugyanaz az anyagi kell, mint ami a másikának már megvan, vagy ami éppen megadatik neki. A rivalizálás, a versengés kiváltója és kútfője (forrása) pedig a szintén életidegen, de életellenesnek is nyugodtan nevezhető gőg, és nem pedig kimondottan a vágy a másikénál jobb illetve több eredményre. A gőgből lesz tehát a vágy az emberben a „másikának” maga alá gyűrésére, a mindenáron föléje kerülésre, amit aztán az embereknek már egyszerűen le lehet akár másolni is. A másik fölé kerülés így lehet tehát akár vággyá is, mely vágy is eredményezheti aztán már az erőszakot, mert ezt az így viszont igazságosnak soha nem nevezhető célt a legkönnyebben ezúton lehet elérni.

A jelenlegi embertömeg hibája is egyszerűen tehát az, hogy a rossznak másolására illetve követésére erősebb a hajlama, mert az erőszakban inkább hisz, mert erre van ránevelve a mítoszaitól kezdődően a tudományon és a legtöbb valláson át egészen a művészetek és médiák jelentős részével bezárólag. A „bűnbak” (a rossz okozója és oka) keresése és megsemmisítése is ezen „kultúráknak” nevezettek által van belenevelve, sőt már bele is van szuggerálva az emberi tömegekbe. A legújabb „bűnbak” most azonban már nem is az így működvén csakis „álkereszténynek” nevezhető kereszténység lesz (noha látszatra ellenük is hadjárat fog majd folyni), hanem az embereknek azon csoportja illetve egyedei, akik már mindenben csakis magát az Igaz Istent emberformában megjelenítő Jézust, és az Ő tanítását és viselkedését vágyják követni és utánozni, és nem pedig helyette egyes embereket, vagy emberi tanításokat. Az emberi tanítás, ellentétben tehát az isteni tanítással, többnyire már csak az erőszakos problémamegoldásra törekszik ránevelni az embert („a jóért küzdeni kell”), csak azt csalafinta módon „békés”, illetve „humánus” megoldásként tűnteti fel. A tömeghez, vagyis a többséghez csapódott, vagy szándékosan oda igazodó ember azonban éppen ezért lesz „elveszett”, de legalábbis öngyilkos ember. Kollektíven elfogadja ugyanis a gyilkosságot, a gyilkosság szükségszerűségét is, amit viszont az isteni tanítás az ember vonatkozásában minden más erőszakossággal és hamissággal (ami végül is szintén erőszakosság) egyetemben mindig is, és minden körülmények között is tilt, vagyis soha nem javall. Az emberiség nagyobbik tömege lényegében tehát kainista szemléletű illetve felfogású lett, vagyis a rossz példára maga is az ártatlan vére árán, de legalábbis annak rovására akarja elérni a maga „jóságát” azaz tökéletességét. Az igazságtalanság így lett tehát igazsággá az emberek szemében, holott éppen ez a hibás szemlélet fogja eredményezni az emberiség kipusztulását a Föld elpusztulásával egyetemben. (Amennyiben persze ezt a Föld maga is elfogadhatónak fogja majd tartani, és maga is nem „harcba” azaz véres küzdelembe fog kezdeni a maga túléléséért, melyről már nem is beszélhetünk jövő időben. Az ember és a szintén élő természet ugyanis egymás kiirtásába kezdett. A természet eddig még tűrte, hogy az ember folyamatosan pusztítsa, de most már maga is féltve az életét illetve fennmaradását, elkezdte már tömegesen is pusztítani a pusztítóit.)

Akárhogyan is nézzük tehát, a mai emberek többsége, akár csak a puszta önzésével is, még mindig csak Káin kultúrfokán él.

Jézus a jobb illetve a „jó” választása lehetőségét jött előadni az emberiség egészének, de az emberi többség továbbra is az erőszak, a harc, a háború, azaz a vérre menő küzdelem és az „ártatlanok” legyilkolása mellett döntött, álszent módon még csak észre sem véve azt, hogy az embereknek már az anyagi javaktól való ellehetetlenítésük is a leöldökölésüknek minősül. Jézus azonban ezt előre tudta, mivelhogy benne maga az Isten volt jelen a Földön. Ezért is mondta, hogy ezúttal még nem azért jött, hogy „békét hozzon”, azaz hogy a béke teljességét is elhozza az emberiségnek (noha a maga személyes avagy emberi békéjét illetve békességét például szintén itt hagyta az emberek számára). Az emberiség nagyobbik része ugyanis pontosan az általa elkövetett vétkekben aztán már végképpen és teljességgel ártatlan Isten legyilkolásával a lehető legnyíltabban vagy legvilágosabban fejezte ki azt, hogy a sorozatos isteni felhívások, és még a személyes isteni figyelmeztetés ellenére is inkább az erőszakot, és a szintén az állatokra jellemző egymást utánzást (és nem pedig a mindig csak jó Isten utánzását!) választja minden áron, még tehát a tulajdon maga és élőhelye maga általi elpusztítása árán is. Így azonban az emberiség, noha egy részével (a fejét képező „főivel”, az „elítjével”, és annak „holdudvarával”) igen magas anyagi kultúrfokra jut is el, valójában még csak egy vadállat csorda szintjét sem fogja elérni, hanem inkább még a maga egész csordáját is (végül pedig még a „fői” és udvaroncaik után maradt „fői” képezte egyedül maradt önmagát is) legyilkolni képes „ fenevaddá” lesz, vagyis ezzel a már elvadult életellenességével valóban meg fogja magával alkotni a „fenevad képét”, és már csak azt, illetve annak szellemiségét fogja „egyetlen istenként” imádni, és nem pedig a Valóságos Istenét, az Igaz Istenét, a Szeretet és Békesség Istenét.

Az embernek az alapvető lét-illetve élet-vágyon túli vágyakozás lehetősége viszont azért adatott meg, hogy a magában a létezésében és életében is csak a jóra és szépre vágyjon, mely „jó” és „szép” viszont egyedül csak az lehet, ami a létezés és élet minden résztvevője számára „jó” és „szép”, vagyis mindenre és mindenkire nézve is mindig csak kellemes illetve hasznos, és nem pedig bármennyire is, de káros. Az ember azonban még ezt a vágyát is a viszályára fordította, ahogyan azt a szintén ugyanabból az „egyetemes forrásból” meríthető, és hasonlóan továbbadható igaz szeretettel is tette. Az önző céljaira, azaz a tulajdon vágyai elérhetésére fordítja illetve használja tehát még ezeket a legfontosabb tulajdonságait is, és nem pedig egyaránt mindenki javára. Igazából tehát ez teszi „vadállattá” az emberiséget, vagyis egyre kevésbé „emberré”, noha az emberi többség ezt egyáltalán nem így vallja, de még csak nem is így hiszi, sőt nem is így látja, köszönhetően tehát az eredményes szuggesztiónak, avagy „varázslásnak”, ha úgy jobban tetszik. Ettől azonban a „fenevad” szellemisége, még egyáltalán nem válik „emberi” szellemiséggé, hanem csak egyre vadabb lesz. Ezt pedig talán már nem is olyan sokára mindnyájan meg is fogjuk látni is, hacsak már nem mi magunk is annak részét képezzük. Akkor ugyanis ezt már nemhogy látni nem akarjuk, de még csak hallani sem akarunk többet felőle. Bizony, a felőle hallani sem akarók lassan már el is érik a kritikus tömeget, mely tömeg így, élükön a hasonszőrű vezetőivel, hamarosan bele is fog fogni (ha már el nem kezdte) az új bűnbakok megkeresésébe és levadászásába, vagyis a nem az ő vadállati gyilkos erőszakosságot igazoló életelveik szerint élő embereknek legyilkolásukba. Sajnos, ezzel is azonban csak a maguk áldatlan létállapota fog nyilvánvalóvá lenni, éspedig később bekövetkező igen súlyos következményekkel, mintsem a „magas anyagi kultúrájuknak” valóságos áldása, mint azt még így is merik remélni az ő hamis istenüktől, az emberölő istentől. Csakhogy így a fők és tagok is minden későn fognak rájönni, hogy ő aztán végképp nem áldást adni jött rájuk a „kulturális fejlettségük” végett, hanem nekik is halált fog helyette osztogatni válogatás nélkül.