Minden ember, vagyis minden élő lélek maga teszi magát romlottá, és bizony romlandóvá is. A legtöbben azonban úgy gondolják, hogy ettől még a legmagasabb szellemi csúcsok sem bizonyulhatnak elérhetetleneknek a számukra. Ők bizony minden igen nagyot tévednek. Felelősséggel fognak tartozni ezen elképzelésük végett is, még csak maguk vonatkozásában is.

Az Isten és emberszeretetet a lélekben viszont mindig is a világ, az anyag és test mindig elsődleges szeretete rombolja le, vagy egyszerűen csak helyezi és tartja is másodsorban. Az ezeknek megfelelően élő ember viszont éretlen szelleműnek is fog bizonyulni, merthogy a teste és világ szerint élést választva magát romlottá tett lelke nem a szellemével van összezárkózva, hanem az anyagi testével, és ezért a földi élettel, az anyag illetve energia élettel már nem képes semmi annál jobb életet szembeállítani, mely felé inkább törekedhetne. Az ilyen ember minden gondolatával csak anyagilag akar tehát élni, mindig csak anyagi élvezeteket, világi, és magas világi (szintén látható égi) javakat akar, csak ezek után sóvárog, a valóságos szellemi javakat pedig szinte már teljesen is figyelmen kívül hagyja. Ez utóbbi javak megszerzésére illetve elsajátítására tehát soha még csak nem is törekszik. Ez azonban az esetében már a szellemi mélypontnak fog bizonyulni, melynek az a veszélye, hogy nem is csak a földi életét, az anyag és energia életét, hanem már a valóságos szellemi életét is el fogja veszíteni. Aki tehát a földi életét nem arra használja, hogy a láthatatlan Szeretet Istennel, a létező legtisztább és leghatalmasabb Szellemmel kapcsolatba kerüljön, az teljesen hiába élt, üresjáratnak fog bizonyulni az egész földi élete, sőt akár még a legalantasabb létállapotba is lekerülhet az Istennek tetszését nem elnyerő életvitelének (azaz soha nem magának Istennek!!!) köszönhetően.

Az anyagi élet, vagy ma már „energia” élet gyönyöreibe, az anyag illetve test imádatába mélyen elmerülve csakis tehát a szellemi halál állapotába van biztos eljutása az emberi léleknek. Az ilyen ember nem látja azonban be azt sem, hogy a földi élet valójában már maga a kegyelem a számára, mely életet egész egyszerűen azért kapott, hogy a lelke magasabbra fejlődhessen, vagyis, hogy itt a szilárd anyagban élvén akár már véglegesen is legyőzve az anyagot, föléje emelkedhessen az anyagi egésznek, majd pedig már végérvényesen is visszamehessen az Isten tiszta és tisztán szellemi valóságába, ahonnét kiindult, azaz ahonnét ezt a jelenlegi, ha úgy jobban tetszik: „energia életét” is kapta Istentől.

A makacs tudatlanságának köszönhetően nem látja tehát be az Istennek lelke ember, hogy a földi élet mintegy az utolsó elő-lépcsője annak az életnek, amely aztán már ezzel mintegy megerősítetten is örökké, azaz örökösen is örökké tart az ő számára is. E tudatlansága okán van azonban az is, hogy elviselhetetlen a számára a testi halál gondolata is, ezért fél a haláltól, és attól is, hogy az életét idő előtt is elveszítheti. Ugyanakkor pedig ezért hihetetlenül erős az élni akarása is, és ezért tesz meg mindent, hogy megvédje, és minél jobban meghosszabbítsa az anyagi életét.

A Szellemtől az Ővele egy Lelkéből való lélek továbbélésének hitében élő ember viszont a hitének erősödésével elveszti a haláltól való félelmét, mert már jól ismeri a földi élet értelmét és célját, és tudja azt is, hogy a halál egyszerűen csak egy átmenetet képez ahhoz az élethez, mely örökké tart. Aki pedig nem ebben hisz, az itt egyszerűen elmulasztja a maga örök életre való felkészítését, amivel viszont inkább készíti fel magát a szellemi halálra, mely bizony még a testi meghalás folyamatánál is borzalmasabb életet, azaz már vég nélkülinek tűnő szenvedést jelent a lélek számára, ami „sírás és fogcsikorgatással” jellemezhető borzalmakat igazán mindig csak az a lélek fog ismerni, aki az itteni cselekedeteivel erre juttatja magát. Ez a további élete tehát a földi életéhez hasonló élőhalott, ámde már csak szenvedésből álló állapotból fog állni a szelleme, lelke, és természetesen az ott használatos teste vonatkozásában is. Amely ember tehát még fél a testi haláltól, az, ha öntudatlanul is, de ettől a haláltól fél igazán. (Még bizony az az ember is fél, aki csak mondja, hogy ő bizony nem fél még a haláltól sem.) Aki azonban ebbe a halálba akar zuhanni, mert megveti Krisztus Jézust, aki őt ettől a sorstól megmenthetné, sőt végleg is megszabadíthatná, oda is fog jutni. Onnét viszont már igen lassú és hosszú folyamat révén tud majd újra felemelkedni arra a szintre, hogy egy esetleges újabb jelen testet is öltést követően már maga is beléphessen az Isten örök birodalmába. Az ilyen léleknek pedig még az is igen sokáig fog tartani, míg meggyőződik felőle, hogy a valóságos lényegével a testi halálát követően mégsem múlt el, viszont ebből az újabb szerű tetszhalott állapotából csak akkor fog kiutat találni, ha ehhez ő maga is Krisztus Jézust, azaz magát a Megváltó Istent fogja segítségül hívni, akit itt a Földön sehogyan sem akart elismerni, hanem inkább már csak kigúnyolni, illetve megvetni, megtagadni, vagy éppen mindig csak mellőzni akart, és mindezeket meg is tette. Krisztus Jézus ugyanis az egyetlen, aki ismét igazi, örök, és mindig csak gyönyörűséges, vagyis minden kártól és ártalomtól mentes, ragyogó szép, boldogság és örömteli életet ajándékozhat neki is. Ezek a lelkek azonban érzik is, hogy szellemileg milyen sekélyes illetve szegényes állapotban vannak, és valójában ezt a tudatot, mint félelmet viszik át a testre, mely által a test addig védekezik a halál ellen, amíg erre képes lehet. A halálfélelem lényegében tehát az ember hiányzó lelki érettségének a beismerése. Az ilyen ember hiszi tehát úgy, hogy a halálával csak még mélyebb és sötétebb éjszakába fog eljutni a maga jelenlegi szellemi sötétségéből, melyet szintén a saját akaratából nem hagyott megvilágosodni. A halálfélelem egyben jelzi is tehát, hogy a lélek milyen állapotban van. Az ember azonban minél inkább gondoskodik a testről, vagy már csak a testről (meg annak energetikai rendeszéről, egyensúlyáról) gondoskodik, azaz már csak vele, mint anyaggal törődik, annál kevesebb lesz, illetve annál jobban csökken benne a lélek, vagyis a maga szellemi lelki mivolta továbbélésébe vetett hit. Az ilyen lelkek tehát egyáltalán nem felfelé, a legnagyobb szellemi magasságok felé törekednek, hanem egyenesen lefelé, még ha az itteni látszat ettől teljesen mást (az egekbe, egyenesen a csillagok közé hágást) mutat, akkor is.