Aki nem szereti Isten egyes emberi teremtményeit, az Istent vajon hogyan szeretheti? Az ilyen nem isteni szeretettel élő embernek valójában tehát, ha szájával isteninek mondja is, nem isteni szeretete van, hanem személyválogató emberi szeretete, és így ő azt szintén csak mondja, hogy Istent is szereti, valójában nem Őt szereti, hanem mindig elsősorban magát, és a magához hasonlókat („szeretteit”, és a többi magához hasonlóan gondolkodókat), akik tehát mind ugyanúgy szeretnek, mint ő. Az istenszeretete is pedig csak egy hozzá hasonló istenre, vagyis egy hamis istenre terjed ki, akit is ezzel az önző szeretetével szeret.
A jelen helyzet valójában tehát az, hogy olyan emberek mondják magukat az Igaz Isten híveinek, akik Isten dolgaival alig-alig, vagy még csak nem is foglalkoznak, hanem ha Isten a neve szokásos emlegetésén kívül szóba is kerül, akkor mélyen hallgatnak, és máris igyekeznek témát változtatni, vagy oda se figyelnek az Istenről beszélőre, pedig nagyon is lehet, hogy Isten éppen rajtuk keresztül akart hozzájuk szólni. Le is van azonban írva, hogy amikor már két ember beszélgetést folytat Istenről, akkor ott Isten is jelen van, és ha akar, szólhat mindegyik Őróla beszélőhöz, akár a másikon keresztül is, és természetesen enélkül is szólhat egyszerre mindkettőhöz is. Ehelyett is viszont már végképpen nem elég a vasárnapi vagy hétköznapi kenetteljes, áhítatos Uramozás, de a vezényszóra vagy nem vezényszóra gépiesen mondott hangos vagy éppen nem hangos kész, azaz előre gyártott, nem Krisztus a Megváltó Isten meghatározta ima „imádkozása” sem. Ezek ugyanis mind a tárgyi ész imái, a szívnek ezek eredetéhez semmi köze nincsen, vagyis nem a szív, nem az ember valódi lényegi mivolta beszélgetései Istennel. (Ezek mind egoimák egy szintén egoista istenhez/istenekhez.) Az emberek az igaz Istenre és Krisztusra ma tehát már egyáltalán nem, vagy alig fordítanak időt, alig szentelnek figyelmet, és Istennek még csak a dolgaival sem foglalkoznak, vagyis a szavaival, cselekedeteivel sem törődnek. A testükkel, és a többi bálványisteneikkel, a világi dolgokkal viszont állandóan foglalkoznak, még a képzeletükben és az álmaikban is csak velük foglalják el magukat. Istennek a szívükben már tehát még csak helyet sem hagynak, ha néha emlegetik Őt is, akkor se. Akik viszont az egész földi életüket a fizikai élvezeteknek szentelik (tárgyi mennyekbe hágással foglalkoznak), teljes nyugalommal elkönyvelhetik maguknak, hogy megint csak el fognak bukni, vagyis hogy a cselekedeteikkel egyenesen a tágas kapu felé tartanak, és nem pedig az üdvösségük szoros kapuja felé, mint azt tévesen hiszik, mert ők hívőknek vagy vallásosaknak is mondják magukat. A fizikai élvezetek hajszolása miatt arra ugyanis már nem jut elég idejük sem, hogy meg is cselekedjék azokat, amiket mondanak, azaz, hogy mindig, mindenhol, és minden vonatkozásban úgy cselekedjenek, mint az Isten a teljességében megszabta hitvallást ismerő emberek, vagyis kivétel nélkül mindenben már csak Isten szerint, azaz egy dologban (cselekedetben) sem eltérve Tőle. Pedig az ember szó lelket jelent, vagyis isteni lényt, de ez az isteni avagy lelki lény itt a Földön élvén lelki dolgokkal legfeljebb is csak heti 1-2 órát hajlandó foglalkozni, az azoknál is jóval fontosabb Isten dolgaival pedig még ettől is kevesebbet. Ez pedig így nem más, mint lelki öngyilkosság.
Hiába is tagadjuk, az emberek ma már csakis az anyagi előbbre jutásuk érdekében hajlandóak fáradozni, a szellemi lelki előbbre jutásuk érdekében szinte már semmit sem tesznek, azaz még csak időt sem fordítanak rá, hanem helyette, és még ha tudatlanul is róla, de bele vannak nyugodva a szellemi lelki még alább esésükbe, vagyis elfogadják már azt is, hogy nem is csak egy helyben toporognak, hanem alább kerülnek, és erre még bíztatják is egymást: „hozd ki magadból a vadállatot!”, és bizony az emberek ma már nyíltan is előhozzák magukból a vadállatot, csak tehát körül kell nézni a világban, a világ hírein keresztül, és bizony, igen sok esetben még csak a szomszédságba sem kellene elmennünk érte. Azon embereknek is pedig legnagyobb hányada, akik szörnyülködnek akár csak a világi hírek hallatán is, szintén ugyanazt folytatja illetve gyakorolja, csak éppen csendes, és nem pedig nyílt üzemmódban. (A jelen emberiség egy önző önpusztító faj, mely egymásnak csendes gyilkolásából folyamatosan tér át egymás nyílt legyilkolásába, a csendes öldöklést is azonban továbbra is fenntartva.)
Az embernek tehát jóval többet kellene foglalkoznia a Valóságos Istennel, és Isten dolgaival, vagyis Istennel együtt az Ő egész tiszta és tisztán szellemi valóságával is, a jelen valósággal pedig egyre kevesebbet. Az emberi tudatlanság az igaz szellemiről egész egyszerűen tehát amiatt marad meg, és azért növekszik, mert az ember szinte már csak a jelen valósággal és annak dolgaival foglalja el magát, azaz jóval inkább, és sokkal többet foglalkozik vele. Így azonban soha fog benne már bizony újra is tudatosulni, hogy nem a tárgyi az ő igaz valósága még csak a maga ( a mag avagy lényeg mivolta) vonatkozásában sem, vagyis a hamis hitében megmaradva önmagát (a valódi önazonosságát) sem fogja sohasem igazán ismerni, és ebből következőleg pedig Istent, és az Ő igaz valóságát sem, vagyis ugyanígy lesz Istennel és országával is. A lényeg az ilyen emberek számára már tehát nem is az isteni szeretet lesz, hanem minden attól más, mint amilyen az emberi, azaz önző szeretet, vagy akár csak a szintén mulandó fennmaradású anyag avagy test is.
Az igazulása (valóságos emberré levése) isteni útját járó ember is azonban ott hiába mutat világosságot, ahol nincsenek sem szemek, sem fülek a befogadására, vagyis ahol az emberek még mindig csak a maguk még vakabbá és süketebbé tétele érdekében fáradoznak, hogy eme szorgos fáradozásaik révén viszont a tárgyi szemeikkel még jobban és még többet láthassanak, a tárgyi füleikkel pedig még inkább halljanak a világi dolgokról, és ugyanígy hallhassák a legfinomabb, legkellemesebb tárgyi hangokat is. Még azonban ott is hiába van mutatva világosság, ahol az emberek még csak mondják egymásnak, hogy: „a szíveddel láss és hallj”, mert valójában ők is változatlanul még csak az anyagi szemeikkel látnak, csak az anyagi füleikkel hallanak. Ezek az emberek már tehát tudnak róla, hogy létezik a szellemi látás és hallás, ámde még egyik sem adatott meg nekik Istentől, mert éppen, hogy maguk gátolják ezt meg azzal, hogy minden figyelmüket az anyagi valóságra fordítják, és nem hajlandóak róla visszafordítani Isten és a Vele azonos tisztaságú szellemi valósága felé, hanem ezt legfeljebb is csak színlelik, azaz valósággal még mindig nem teszik meg. Továbbra is ez a valóság kötözi tehát le őket magához, és kötözi be a tisztán szellemi minőségű, velük egyazon szívüket, amivel tudnának valóban látni és hallani, vagyis figyelni, és természetesen ugyanígy (valósággal) tudni és érteni is. Az akár tehát isteni figyelemként is definiálható szív valójában az isteni tulajdonságú illetve képességű lényeg mivolt az ember esetében is. Az ember tehát maga is a Lényegből való lényeg, ámde nem ő a Lényeg, hanem csak Ővele egylényegű lény, azaz egységben van, egységben létezik illetve él Istennel. Ez utóbbinak pedig valóságos megléte abból ismerhető fel, hogy az ember is mindenkit és mindent úgy szeret, ahogyan Isten, bizony, még az ellenségeit is.
