Aki nem tudja az életben lezajló eseményeket mindenféle ellenkezés, és megváltoztatási törekvésnek is nélkülözésével Isten a Legfelsőbb Hatalom akarataként elfogadni, annak folyton csak szenvedésben lesz része. Aki viszont azt érzi, hogy minden, ami ővele és az egész világgal történik, az mind helyén és idejében való, annak az itteni lét- és életszükségletei is mind mindig sorra kielégíttetnek, vagyis változatlanul élvezheti az Isten róla is, és a világról is való gondoskodását. Isten ugyanis az Ő önzetlen és feltétel nélküli szeretetéért, és a kivétel nélkül mindenki számára csak jót eredményező akarata elfogadásáért megvédi őt mindentől, ami már valósággal is az ártalmára lehetne, vagyis a tudatos szellemi tudat mivoltának bármi kárára, és nem pedig a hasznára lenne. Akármi látszatra rossz vagy jó történik tehát velünk vagy a világban, annak soha nem ellenállnunk kell, vagy pedig máris még több és még jobb olyan vagy hasonló dologra kell vágynunk, hanem egyszerűen csak el kell fogadnunk mindent, ami jön, a végtelen nyugalmunkat és derünket továbbra is változatlanul megtartván.

Az igaz embernek avagy igaz szellemi léleknek Istennek tudatosan is tudása (ismerete) mellett minden tettében éreznie is kell az Isten jelenlétét is, vagyis minden tevékenységét úgy kellene végeznie, mintha azokat Istennek, a Legjobb Barátja számára az Ő részéről is teljes közreműködésével tenne meg, hogy Ő elégedett legyen. Ha tehát valaki ebben a szellemben végzi minden munkáját, és minden más tettét, akkor tulajdonképpen már nem is ő maga a cselekvő, hanem már maga az Isten cselekszik benne és általa mind a maga, mind pedig az ember legnagyobb megelégedésére. Az embernek ilyenkor tehát már minden tette lelki tettnek minősül, vagyis a tettei már nem anyagiak, noha az ember teste is használva van hozzájuk eszközként.

A tudatával is igaz emberre az is jellemző, hogy minden embertársában, minden élőlényben, de mindenhol másutt is, mindig elsősorban az Istent látja, és ugyanakkor minden élőlényt és dolgot Istenben benne lát, beleértve ebbe saját magát is. Az Isten-tudatú ember még tehát a nem hívő emberben is látja az Istent, és őt is az Istenben látja, és nem pedig Őrajta kívüle, mint az ezt tévesen hiszi, ha még nem megtagadván Őt egyáltalán valamit is képzel Istennel kapcsolatban.

Az ember igazodásában illetve igazulásában a legnagyobb gát a félelem. Az ember azért fél, vagyis a félelem azért képes őt rabul ejteni, és rajta el is hatalmasodni, mert elfelejtkezett az Istennel való szerves kapcsolatáról, vagyis az Ővele való egységéről. Amely szellemi lélek tehát még nem teljesen félelemnélküli (a haláltól még tehát mindig, éspedig különösen is fél, és még egyéb más félelmei is vannak), annak még nem állt teljesen helyre a kapcsolata Istennel, vagyis az sajnos még mindig nem Isten tudatos szellemi, azaz isteni tudat. Az Isten-tudatú ember ugyanis az, aki többé már nem elkülönülten él a halhatatlan és legyőzhetetlen Istentől, hanem Ővele már újra tökéletes egységben van, és ez az egység már folyamatosan megvan, vagyis már állandóan kapcsolatban, állandóan közösségben van Istennel, mint itt a házastársával van, ha van neki. (Itt azonban a férfi testben élő lélek is az „asszonytársa” Istennek, meg a női testben élő lélek is.)

Az igazulni törekvő, vagyis az igazulásuk útját járó lelkeknek még azonban azt is folyton a szemük előtt szükséges tartaniuk, hogy csakis azok lehetnek „igazak”, vagyis maguk is igazságok az Igazságban (Istenben), akik a világtól és világból már semmit nem kívánnak, és már akaratuk sincsen sem a világ, sem az embertársaik, sem maguk, sem pedig Isten irányában, mert már a világ, a maguk, a társaik, a többi élőlény, és Isten vonatkozásában is, mindig csak Isten akaratára hagyatkoznak, vagyis mindenféle kényszerítés nélkül önként elfogadják, hogy minden már csak Őszerinte legyen meg mennyben és földön egyaránt.

Jézus egy Isten-tudatú igaz emberként élt itt közöttünk, és ezért pedig ha mi is igaz tudatos igaz emberekké szándékozunk lenni, Isten és az Ő segítségét kérve ehhez, és igénybe is véve hozzá, olyanokká kell válnunk, amit Jézus nekünk itt nem is csak elmondott az igaz emberről, hanem tökéletesen le is példázott a cselekedeteivel. Amennyiben azonban mégiscsak úgy vagyunk jók magunknak tudatosan is, ahogyan jelenleg még igen kevés kivétellel vagyunk, akkor sajnos megmaradunk hamis tudatos maga sem igaz embereknek, vagyis tudatosan is testi embereknek, akik Isten kegyelmi hirdetése ellenére még mindig nem hajlandóak megigazulni, vagyis az Igaz Istennek újra igaz és tiszta lelkeivé lenni, vállalván így azonban minden ezzel együtt járó még a jelenleginél is rosszabb lelki halált (eredeti szabadságban már igen erős korlátozást), azaz még több szenvedést, és esetleg még a valósággal vesztünket is.