A földi avagy anyagi lét a lélek maga szerezte hibáinak illetve rossz tulajdonságainak végleges levetése miatt adatik meg minden eredeti jóságában azaz tökéletességében megromlott lélek számára. Ameddig azonban az ide jutott embernek (is) földi ideáljai, vagy azok is vannak, addig bizony önző és érzéki marad az énje is. Ameddig viszont az ember az érzéki énjéhez ragaszkodik (ami pedig már önzőségnek számít), addig valamennyi hibájához is ragaszkodik, és nem pedig mindezek helyett már csak a tiszta és tisztán szellemi, azaz isteni énjéhez, aki Istenére hasonlító valódi önazonossága nem más, mint maga is teljességgel önzetlen szeretet, tiszta szeretet, isteni szeretet. Az örökkévaló (mert tiszta és önzetlen) szeretet, és az ugyanezen lélek itt a földön azonban önmagában láthatatlan és megfoghatatlan, különösen tehát Jézus a Krisztus Földről való távozása óta. Aki pedig mindezt felismeri, és meg is érti, az át is fogja értékelni a felfogását mindenről, és a maga részéről is a maga hibátlanná tételén lesz.
Ami viszont továbbra is csak meghidegíteni, megrontani fogja az ember valódi szeretetét, az a gőg, büszkeség, önzés, nagyravágyás, közöny, rossz szokás, lustaság, elkülönülés, rosszindulat, és a többi hasonló rossz. Ezek ugyanis mind igaz szeretet elvonó, de akár még szeretetrombolónak is nevezhető dolgok illetve tulajdonságok. Az önösség is tehát mindig csak hideg és fagyos légkört tud teremteni maga körül, míg az önzetlen szeretet változatlanul csak kellemesen meleget. Az önző embernek ugyanakkor gőze sincsen felőle, hogy minden tárgyival kapcsolatos, azaz minden érzéki elégedetlenséget a Sátán az, aki szorgalmaz. Az erre a sugalmazásra hallgatók pedig jobban bíznak az anyagi javaikban és fizikainak tudott erejükben, mint Istenben, a gonoszt pedig szintén nem hiszik. (Nevetgélnek is rajta, hogy létezik Isten és Sátán, pedig az utóbbinak már szinte teljesen is a hatalmában vannak.)
A hitetlenség, bizalmatlanság, gyűlölködés, nagyravágyás, elégedetlenség, különválás illetve elkülönülés az embertársaktól, földi tudományokkal, okossággal, gazdagsággal, ranggal, beosztással, hírnévvel való dicsekvés is pedig mind az ellenistennek sugalmazására kerül megvalósításra az ember által. Az ember ugyanakkor azonban még csak nem is tud róla, hogy ezekkel, ha még csak részleteiben is, de magát az „ellenistent”, a „sátánistent” valósítja meg magán keresztül. Pedig ugyanígy az Igaz Istent a Szeretet Istent is megvalósíthatná, ha minden sátáni részt, azaz minden negatívumot már véglegesen is kitakarítana magából.
Az embernek az alapvetően szükségesen felüli anyagi dolgok kérésére, vagy a csak földi, azaz csak tárgyi tudás kérésére is azonban mindig csak az „ellenisten” válaszol, és nem pedig az örök és igaz egyetlen Isten, Aki az alapvetően szükséges mulandó anyagi dolgok mellett már csak örök létezésű értékeket kíván adni, és ad is az azt kérőknek. Az embernek ugyanakkor azonban nem csak azokat kellene tudnia szeretnie, akik őt szeretik, hanem egyaránt, azaz mindenféle megkülönböztetés és válogatás nélkül mindenkit. Az előbbi szeretet ugyanis sátáni, míg az utóbbi pedig isteni. Az ember tehát csakis az utóbbi szeretetével lehet isteni, vagyis már mintegy újra is az Isten hibátlan teremtménye.
Sajnos az ember az anyagi világban még mindig a tárgyi eredetűnek vélt eszére (értelmes anyagi tudatára), és a szintén tárgyitól valónak tartott értelmére támaszkodva él. Ezek a mankói azonban egyben az ő bilincsei is, melyek meggátolják a valóságos lélek mivolta teljességgel szabadon szárnyalását, de igen sok esetben még az erre a tökéletes szabadságra való vágyódását is. Ezek is azonban azért vannak, mert az emberek jóval inkább elfogadják az önzőségre indíttatást, mintsem az önzetlen szeretetre indíttatást. Pedig egyedül csak az önzetlen szeretet lehet az az erő, amely életet tud adni még a megholtaknak is. Ez az erő ugyanis az, amely minden élettelent is magához vonz, hogy azokat aztán újból életre keltse magával, és szintén egyedül az önzetlen szeretet az is, ami mindent teljesen és tökéletesen átfogni, és azzal egyben pedig ugyanígy átölelni is tud.
Akik pedig Isten ellen tiltakoznak, azok mind az önzetlen szeretet-erő ellen vannak, mely legtisztább erő nélkül még azonban csak nem is létezhetnének. Ha ugyanis ennek az erőnek már semmi része nem létezne bennük a lényegi részükként, akkor felélve a maradék energiáikat végleg és totálisan elpusztítanák, megsemmisítenék magukat. Az embereknek ehelyett az önzésüket feladván az embernek végre már vissza kellene adniuk a szellemi méltóságát, vagyis az Isten szellemi embere mivoltát, mert így a szellemileg alkotott ember a magasabb rendeltetése ellenére az állat színvonala alá süllyed, amikor a szellemi énjéről megfeledkezve már csak az anyag élvezetének hódol, akár már csak egy mai vacsoraasztalnál, vagy „ünnepi asztalnál” ülvén is. Az Isten asztalán viszont mindig is csak az önzetlen és feltétel nélküli szeretet, alázat, szelídség, türelem, megbocsájtás, önfeláldozás, állhatatosság, kegyelem és irgalom kenyere tálaltatik fel. Az emberek azonban sajnos ezek helyett még ma is inkább csak az ezekkel ellentétes hajlamoknak hódolnak, vagyis már még csak a kiegyenlítettség vagy mérsékletesség elvét sem ismerik.
Az az ember viszont többé már nem ítélgeti, de nem is kritizálgatja egyik embertársát sem, akinek minden gondolatának, minden szavának, és minden tettének az alapja már csak az önzetlen szeretet. Az tehát, még ha annak is látszik, soha nem lehet „jó” azaz tökéletes ember, akinek az alapja nem ez az önzetlen szeretet. Csakis hamisan lehet állítani az ettől más alappal rendelkező emberről, hogy ő aztán már kész „jó” ember. Aki minden tettének tehát nem az önzetlen szeretet az alapja illetve indítéka, az bizony még az anyagnak és anyaginak rabja, mert az megkötözte magának. Ezért pedig az ilyen ember még mindig az anyagot szereti jobban, mintsem az önzetlen szeretetet. A tökéletes ember ugyanis az, aki már csak mások javára él. Az állati szeretet viszont csakis önmagáért él, vagyis egyszerűen csak azért, hogy mindig elsősorban vagy pedig már kizárólagosan is az önmaga minden anyagi vágyát kielégítse. Az emberek közt így azonban, nem csoda, hogy dúl a „testiség hatalma”, vagyis maga az ördög. A testiség hatalmát képviselő ördög tanácsára hallgatva újra „állattá”, sőt „fenevaddá” lett ember csakis önmagáért él, vagyis egyszerűen csak azért, hogy mindig elsősorban, vagy pedig már kizárólagosan is az önmaga minden anyagi vágyát kielégítse, meg esetleg még a „szeretteiét”, akiket is csak testi szeretettel szeret. Nem véletlenül van tehát, hogy a testiség lelkei egyáltalán nem érzik jól magukat Isten szellemi lelkei mellett, és ezért tartósan nem is tűrik meg magukat mellettük, de azok kihasználhatósága végett vonzódnak is hozzájuk, és amennyire csak tudják, ki is használják őket.
A Földön tehát a személyesen az Isten által ideküldötteken, és az esetlegesen itt küldöttjeivé tetteken kívül egyetlen jó ember, egyetlen tökéletes ember sincs, mivelhogy ide csak a magukat bűnössé tett lelkek kerülnek, akik az önzésükben és a makacs akaratosságukban (az önzésükhöz szűnni nem akaró akarattal is való ragaszkodásukban) bűnösek, mely bűnnek zsoldja itt is csak a halál lehet. Viszont az itt önakaratát teljességgel feladó, vagyis Isten felé végleg visszaforduló lélek az Istennek tetsző itteni életével visszanyerheti a „mennyei testét”, vagyis végül is az eredeti halhatatlanságát. Az önakarat minősíthető tehát „bálványnak” is, mivelhogy az önakaratában megátalkodott lélek imádója az önmagában élettelen bálványtestnek, vagyis a fizikai anyagnak, és nem pedig már csak Istennek, a Szellemnek, Akit tehát soha nem testként, hanem mindig csak szellemben és igazságban lehet, és kell is imádni már csak az Ő önzetlen és minden feltétel nélküli szeretetéért is.
Az érzéki énjét, vagyis a fizikai egóját minden embernek tehát előbb vagy utóbb, de egyszer mindenképpen meg kell feszítenie, majd pedig már le is kell tudnia magáról „vedlenie”, mint afféle „kígyóbőrt”, hogy maga is újra „meztelen (tiszta, azaz minden álságtól és másságtól mentes) igazság”, vagyis tiszta és önzetlen szeretet, igaz szeretet lehessen, ami tehát eredetileg maga is volt, míg saját akaratra meg nem romlasztotta magát. Az embernek egyszer tehát már végleg is fel kell tudnia adnia ezt az önmagába záródásra hajlamos önző énjét. A testünk hatalmát viszont csak azzal törhetjük meg, ha olyan embertársunkat is szeretni tudunk, és szeretünk is, aki mindig ellenünk van. Ehhez pedig már mennyei erő, isteni erő kell. Ilyenkor azonban igazán és elsődlegesen már nem is a test él az emberben illetve emberként, hanem inkább már csak maga az igaz szeretet, az isteni szeretet. Az emberben minden énnek meg kell tehát halnia, hogy már csak az igaz szeretet éljen benne, azaz hogy ő maga is már csak ez önzetlen szeretet legyen, mint az ő valódi Atyja a Szeretet Isten. Így lesz tehát az ember maga is tökéletes. A tökéletes ember ugyanis az, aki már csak mások javára él. Az állati szeretet viszont csakis önmagáért él, vagyis egyszerűen csak azért, hogy mindig elsősorban, vagy pedig már kizárólagosan is, az önmaga minden anyagi vágyát kielégítse. Az ilyen ember még tehát változatlanul hibás ember, aki csakis magától lett hibás. A hibátlan embernél az önzetlen szeretet viszont már az Isten „bélyege” illetve „jele” is az emberen, és a „szívnek”, a valódi lényegi önazonosságnak egyben a dísze avagy „koronája” is. A hibátlan embernek ékessége is tehát az önzetlen szeretet.
(A tiszta szellemi értelemtől elválaszthatatlan igaz szeretet egyszerre tehát világosság és erő, és ez az ékes szellemi „ruha” illetve forma is, amit minden lélek már mintegy újra is „magára vehet”, vagyis ami tulajdonképpen azonos is vele, amennyiben Isten és Fia segítségével sikeresen meg tudott válni a mulandó „öltözeteitől” a teljes és tökéletes megtisztulásával. Ezzel lesz tehát az ember már maga is a teljes egészével csak tiszta szellemi „fényt”, azaz önzetlen szeretetet sugárzó lény, vagyis maga is olyan, mint amilyen Isten a Tökéletes.)
(A „jó” teljes bűnmentességet, azaz „tökéletességet” jelent.)
