Az emberi többség sajnos még mindig úgy hiszi, hogy nem csak a teste, hanem a valóságos lelke gyógyulása, az igazi lelkének lelki egészsége vonatkozásában is, csakis emberi közreműködéssel lehet itt eredményt elérni. Erre pedig az még csak „rásegít”, hogy itt ma már eget verő számmal léteznek „mentálhigiénés”, meg egyéb más nevekkel és saját nevekkel fémjelzett, azaz csak kimondottan „lelki” és „szellemi” gyógyító doktorok, akik irgalmatlan pénzösszegeket kérnek el a lelkektől egy-egy „kezelésükért”, ezzel is bizonygatván, hogy milyen nagy is az ő „lelki” tudásuk, meg az ő elengedhetetlenül fontosságuk, a nélkülözhetetlenségük is az úgynevezett „lelki gyógyításban” illetve gyógyulásban. (A természetgyógyászokról meg itt ne is beszéljünk, akik is foglalkoznak az árucikkeikkel, meg a kezeikkel is, a testtel együtt „lelki” reparálással is, mint ezt a kézzel és szavakkal dolgozó „kineziológusok” is teszik, szintén nem kis pénzért cserébe.)

A mindennél és mindenkiénél ragyogóbb szeretete és értelme adja felülmúlhatatlan szellemi fényességű Isten Ővele egy Lelkéből (ugyanazon szellemi minőségű, Ővele egy Tudatából) közvetlenül származó, és így szintén anyagtalan minőségű lélek teljes tökéletes gyógyulása az egészségtelen állapotából viszont soha nem az előbbi, és az „atyapap”, vagy más nevű béres gyógyítók, lelkészek „áldozatos” munkájával, hanem mindig is csak az Isten Fia általi teljes megtisztulásával, és a csakis azzal egyben és révén is történő beteljesedésével valósul meg, mellyel aztán a lélek már ki is teljesedhet, vagyis itt kívül is bizonyos időre megnyilvánulhat a teljes egészével. Így lesz tehát újra meg a teljes egész és tiszta isteni lélekké, vagyis magát az Igaz Istent magával mintegy már újra is a teljes egészével ábrázoló lelkévé levése illetve tevése az Isten által embernek elnevezett léleknek. A Lét és Életnek (és a legfontosabb Szeretetnek) is nevezhető Isten „fényét” valójában a szeretete és értelme abszolút közösségének illetve egységének a tündöklése és ragyogása adja, ami tehát a Lét és Életnek az Ővele egy „Világossága”. Ez a mindeneknél előbb, és ha egy részével rejtve is, de mindenütt jelenlévő „fény” egy szikrányi részteljességével, azaz magnyi részével (esetleg még az egészét képviselő, mikro, azaz szikrányi méretűnek elképzelhető részével) jelen van még tehát a mi szintén anyagtalan szellemi minőségű lélek mivoltunkban is, vagyis mind a szellemi tudat mivoltunkban, mind pedig annak révén egy önállóság látszatával rendelkező, belőle (azaz belőlünk) származó részteljességében, az eltárgyiasult (test)tudatunkban, vagyis „az” így már tárgyi elménkben is benne „lakozik”. (Az utóbbiban azonban úgy, hogy azt a teljes megtisztulásáig közvetlenül nem érinti.) Ezzel a mindenki számára legfontosabb, legbelsőnek is tekinthető „fénnyel” kell tehát megtanulnunk újra folyamatos kapcsolatba kerülnünk, mert egyedül csak ez a szellemi minőségű „fény” lehet a valóságos lelkünknek, de a jelenlegi ideiglenes használatú testi egészünknek is igazi helyreállítója. Ha ugyanis nem vagyunk, nem élünk összhangban (esetleg még: nem „járunk”, azaz nem élünk együtt, vagy nem vagyunk egyetértésben, vagyis egy akaratban), nem vagyunk harmonikus egységben ezzel a „fénnyel”, akkor az életünk előbb vagy utóbb, de bizonyára, és mindig csak „egészségtelenségbe”, azaz szellemi lelki betegségbe, végül is azonban „romlásba” fog torkollni, mely „élet romlás” egyaránt jár valóságos lelki, pszichés (anyagi lelki), és testi fájdalmakkal, vagyis mindenféle szenvedésekkel. A szellemi lélek mivoltunkkal, a valóságos lényegiségünkkel azonos életünk (a szellemi élet személyiségünk) azonban még úgy is megromolhat, hogy a jelen testünk homlokegyenest más tünetet mutat, vagyis az ellentétben a romlott, tisztátalan, azaz beteg lélek mivoltunkkal kicsattanó egészséggel és erőnléttel bír. Ugyanakkor pedig ennek az ellenkezője is létezhet, vagyis a test (vagy esetleg csak a pszichikai én) önmagában maradhat egészségtelen állapotban, viszont olyankor az mindig a lélek gyógyulása illetve egészsége visszanyerése érdekében marad egészségtelen, azaz mindig csak a lélek javára, hogy az mihamarabb teljesen rendbe jöhessen. Maga ugyanis a töredékes test is szolgálhatja a töredékesnek (is) szintén nevezhető lélek gyógyulását, mely lélek tehát szintén a „töredékessége” végett „egész-ségtelen”. A nem „kerek”, azaz nem teljes egészsége is tehát a „betegségének” vehető a léleknek, mint a tisztátalansága is. Nos hát, ezért szorul a beteg ember (lélek) az egyetlen már igazán is „doktornak” nevezhető Krisztus Jézus gyógyító munkájára, és nem pedig a testet és az eltárgyiasult lelket, a pszichét, az „anyagi lelket” fizikai anyagokkal, és esetleg még a tárgyi szavak erejével, kezeik simogatásával gyógyító emberi doktorok elsődleges illetve kizárólagos segítségére, akik bizony maguk is csak eszközei lehetnek a Megváltó Istennek, és nem pedig ők lehetnek itt egyedüli „gyógyító istenek”, mint azt ők szinte minden hiszik. Így ugyanis még csak ők az igazi lelki betegek, és sajnos ők ezt már csak a testük halála után fogják észrevenni, pedig a valóságos Krisztus által már itt teljesen is meggyógyulhattak volna még ők is.