A legjobb meditáció az, ha már csak Istennel „meditálunk”

A földön használt legtöbb meditációt az emberek találták, és találják még most is ki, éspedig úgy, hogy mindnek „tárgya” is van, amin tehát már nem is csak gondolkodni lehet, hanem „meditálni” is, azaz minden gondolat nélkül is rá lehet fókuszálni az előre elképzelt tárgyára a meditációnak. Az ilyen meditáció azonban egy sem igazi meditáció, hanem csak mesterkélt, vagyis soha nem az igaz valósághoz illetve igazsághoz vezeti el az embert, hanem csak valamiféle mesterkélt valósághoz, mesterkélt csendhez, éspedig egy szintén a mulandó elme által már tehát előre elgondolt vagy már el is képzelt (le is képezett) valósághoz, mely elmebéli és elme általi kreáció viszont még nem az igaz valóság, hanem attól, ha esetleg hasonlít is rá, még mindig „más” valóság. Az igazi és egyedül helyes meditáció ugyanis az, amikor a tárgyi elméje ideiglenes, még inkább azonban már végleges és teljes megszüntetésével az tud lenni az ember, aki már valóban is ő, vagyis amikor már itt a mulandó anyagi valóságban tartózkodván is úgy éli meg magát, mint örökkévaló lelke Istennek, Akivel ő tökéletes egységben létezik. Az Istennel együtt „járás” (élés) tehát az igazi meditáció, a valóságos meditáció, mely viszont már nem is időleges létezésű, mint az emberek kitalálta meditációk, hanem állandó létállapotot, még inkább azonban állandó és abszolút közvetlen kapcsolatot jelent Istennel a Szeretettel. Ilyenkor ugyanis Istent már, mint a jobbik „felünket”, mindig és közvetlenül a jobbunkon, és előttünk tudjuk, és ugyanígy érezzük tárgyi érzékszervek nélkül is, vagyis már valóban és teljesen együtt élünk, egy társaságban, egy közösségben vagyunk, egy testet képezünk Ővele minden (szellemi, lelki, tárgyi) értelemben véve, mint Legfőbb Urunkkal. Maga tehát a teljességgel tiszta és tisztán szellemi, örökké éber életnek, az örökkévaló életnek teljesen és tökéletesen együtt élése Istennel a létező leghatalmasabb Transzcendenciának is nevezhető Istennel. Az Ővele együtt „járás” minden lét- és életkörülmények között az igaz „meditáció” is.

A különféle jógák legtöbbje is tehát az ember kitalálta ideig-óráig tartó meditációt tanítja és alkalmazza. A valódi, azaz egyetlen igaz jóga is azonban az, aminek mintegy eredményeképpen az ember részéről az előtte még Istentől elkülönült tudata újra, és már tökéletesen és véglegesen is összekapcsolódik Istennel az Örökkévalóval, vagyis amikor az Istennel való tökéletes egysége már mintegy újra is, éspedig ezúttal már végérvényes jelleggel is helyre áll az embernek.

Az igaz önmegvalósítás (igaz emberré válás) is pedig az, amikor az ember teljesen is ismeri Istent, és ismeri a maga Istenben való örök lét- és élethelyzetét már úgy is, hogy Istennel már itt az anyagvilágban élvén is a legközvetlenebb kapcsolatban, azaz újra tökéletes egységben van. Az önmegvalósítás ez esetben azonban egyben már az Isten megvalósítása is itt a mulandó valóságban, vagyis Isten emberformában történő kinyilatkoztatása is. Az Istenember ugyanis Isten ábrázolata, vagyis Őt testben ábrázolni hivatott Ővele egységben levő „fia”.

Az embernek, hogy tehát az Istenfiasága már mintegy újra is megvalósulhasson, az Isten tudása (Isten teljes ismerete) mellett minden tettében éreznie is kell az Isten jelenlétét is, vagyis minden tevékenységét úgy kellene végeznie, mintha azokat Isten, a legjobb barátja számára tenne meg, hogy Ő elégedett legyen. Ha tehát valaki itt már csak ebben a szellemben végzi minden munkáját, akkor tulajdonképpen már nem is ő maga a cselekvő, hanem már maga az Isten cselekszik benne és általa mind a Maga, mind pedig az ember legnagyobb megelégedésére. Az embernek ilyenkor tehát már minden tette lelki tettnek minősül, vagyis a tettei már nem anyagiak, noha az ember teste is használva van hozzájuk.

Amely ember pedig a lelki élet gyakorlásával, és Isten közvetlen segítségével már itt az anyagi világban kifejleszti, azaz mintegy már újra is „felépíti” az anyagtalan lelki testét, vagyis a tiszta, teljes, és tisztán szellemi minőségű tudat-testét avagy isteni tudás „testét”, a ragyogó „világosság”-testét, az már tökéletesen is elvégezte földi feladatát, vagyis Istennek ebből az eredetitől más nézőpontból is való teljes megismerésével és megértésével már mintegy újra is Istennek a Legfőbb Személynek, az Abszolút Úrnak a bensőséges társává vált, vagyis Istennel újra tökéletes egységbe került, és ezért már itt is mindenével (teljes lényével) csak Őt szolgálja, mint a legjobb barátját, mert Isten is ugyanígy, azaz mindenféle önös érdek nélkül szolgálja őt. Isten példájára van itt tehát még csak az is, hogy a legjobb barátunkat mi is magunk mellé ültetjük, merthogy őt is a legjobb és legkedvesebb társunknak tartunk, mint ahogyan a közvetlen „hozzátartozóinkat” a „szeretteinket” is.

Az Isten „jobbjára” (legközvetlenebb társaságába) kerülhető igazán nagy lélek, vagyis az itt a Földön már tökéletesen felszabadult, megvilágosodott, illetve megvalósult lélek valójában tehát az, aki mintegy innét indítottan (innét kiindulván) is eljutott az isteni természetére, és mint maga is isteni természetű ember (Istenember) már véglegesen is meg is tudott állapodni abban, vagyis a teljes lényegével egyetemben a szintén szellemi, azaz szintén isteni tudatával már mintegy újra is Istenben van, Akivel ezzel viszont a teljes lényege már tudatosan is egységbe került, és tehát már örökre maradt is. Az Istennel való ezen tökéletes egységére eljutott ember (lélek) éppen ezért már nem áll az anyagi természet irányítása alatt, vagyis, noha a testére annak haláláig továbbra is érvényesek maradnak az anyagi természet törvényei, ő maga többé már nincsen az anyag hatalmában. Őt már tehát a lelki, vagyis az isteni természet irányítja mindenben. Minden figyelmét ugyanis már csak az Istenre fordítja, és ettől őt már senki és semmi nem tudja eltéríteni, mert már nem is gondolkodik máson, mint csak Istenen. Az igazán nagy lélek ugyanakkor pedig már csak Istenért dolgozik itt az anyagvilágban is, azaz mindenütt és mindenkor mindent Őérte és Őneki végez, vagyis többé már nem magáért, nem „másokért”, hanem már csak Istenért és Istennek teszi, amit tesz. Fényes avagy ragyogó jövő csakis tehát arra vár, aki teljesen megismeri és megérti Istent, és újra élő kapcsolatba (lényegi egységbe) kerül Ővele, mint ahogyan a tudatos értelem van a tudatával. A tökéletesen tiszta és teljes szellemi minőségű együttes élet Istennel tehát az igazi meditáció, mely „meditáció” (tökéletesen együtt gondolkodás Istennel) tehát örökké tart, és nem pedig csak ideig-óráig, mint az emberek kiagyalta meditációk, vagy éppen maga az anyagi élet, a mulandó élet. Megfogalmazhatjuk azonban az előbbit úgy is, hogy az állandó meditáció állapota az eredeti és igazán valós természetében levése és élése az embernek, ahol is neki Isten mellett mindene, vagyis az örök, hiánytalan és végtelen békéje illetve nyugalma, a szintén ugyanilyen boldogsága és öröme is megvan, sőt maga is egy ezekkel az isteni tulajdonságokkal is, ahogyan magával Istennel is egységben van. Az erre az igaz valóságra való felébredése illetve feltámadása pedig a már csak Istenen és Istennel „meditáló” embernek, végül mintegy már magától következik be, ámde az Isten személyes segítő közreműködése nélkül soha nem történhet meg. Isten ugyanis Maga a „feltámadás” is, mert Őtőle való az igaz meditáció is, vagyis a tárgyilag már egyáltalán nem, hanem már csak Istenben, és Isten teljességgel tárgytalan, azaz tökéletesen tiszta és tisztán szellemi minőségű gondolataival gondolkodni, éspedig együtt, és egységben is Istennel!