A „közönséges ember”, és a magát valóban Istennek szentelt ember
Azok az emberek, akik életüket az Istennek szentelték, igen nagy örömet, és igen nagy elégedettséget éreznek, amikor felvilágosítják egymást Istenről, vagyis amikor Istenről beszélgetnek. Az Istenről való ténylegesen egyenlő felekként, és szintén valósággal felebarátokként beszélgetésnek tehát rendkívüli hatása van. Isten szavai illetve közlései ugyanis tele vannak teljességgel anyagtalan szellemi erővel, mely szellemi erőket itt az anyagi valóságban akkor és azzal valósítunk meg, ha egymás között Istenről beszélgetünk, azaz ha nem csak egyik résztvevő mondja dominánsabban az „igazát”, hanem mindegyik résztvevő egyformán dominánsan beszél igazságokat Istentől Istenről. Ez egyébként a megvalósított tudás is Istenről, és csak ezen tudás útját járva történhet végül aztán már meg magának Istennek itteni megvalósítása is, éspedig az ember lelki önmegvalósításával egyetemben, aminek semmi köze nincsen a mai világban sokak által tanított „spirituálisnak”, vagy még csak annak sem nevezett „önmegvalósításokhoz”, amiknek mára már számtalan válfaja létezik, vagyis pont annyi, emennyi emberi tanító ezt műveli jó pénzért, vagy esetleg még hírnévért, dicsérgetésekért cserébe.
Az itt a fentebbi megvalósulásokat eredményező lelki fejlődés (lényegében azonban az örökös lelki előrehaladás, azaz lélekben egyre erősebbé, egyre több képességűvé levés) viszont egyáltalán nem függ az ember iskolázottságától, de egyéb más tárgyi képességtől sem. Az Isten megértéséhez szükséges képesség illetve tulajdonság ugyanis egyáltalán nem az anyagi műveltség, vagyis az ember tárgyi tudásától soha nincsen, és még csak nem is lehet függőségben Isten megismerése és megértése, melyek nélkül nincsen semmiféle önmegvalósítás (azaz valósággal nem lelki se létezhet sohasem!), ami ismeret és értés nélkül pedig az Isten itteni megvalósítása, azaz Istennek itt is nyilvánossá tétele sem lehet meg. Csupán tehát nem gondolkodással, gondolkodással, spekulációval, érveléssel és filozofálgatással, azaz csak elmebéli erőfeszítésekkel Isten a Legfelsőbb Igazság teljes ismeretére soha senki nem juthat el. Az Abszolút Igazság ugyanis olyan tiszta és hatalmas, hogy az előbbiek révén Őt senki nem értheti meg, hanem csakis akkor, ha őszinte és rendíthetetlen híve lesz Őneki (élő hittel hisz Őbenne), és feltétel nélkül szereti Őt, éspedig a valóságos magában, és nem pedig valahol a messzi távolban magán kívül. Az Igazság csak tehát az ilyen embernek tárja fel magát teljesen, éspedig mindenek előtt az emberrel egy tiszta „szívében”, mely „szív” (szellemi, azaz isteni szeretet és értelem egysége) úgy lesz tökéletesen tiszta (maga is abszolút), hogy maga Isten szorítja ki belőle a sötétséget, vagyis semmisít meg, vagy messzire eltávolít onnét mindent, ami nem Ő, és azok helyét is Magával („Világossággal”) tölti be. Annak pedig, akinek „szívében” ezzel már teljesen is szétoszlott a sötétség, többé már nem kell aggódnia még csak az itteni életszükségletei miatt sem, mert már maga a Legfelsőbb Úr visel vele együtt rájuk is gondot, amiért Őt minden érdek és feltétel nélkül magában szereti, és megszabadult minden materialista törekvéstől. A közönséges ember elméje viszont még mindig csak, vagy többnyire anyagi gondolatokkal (újabban meg még energia gondolatokkal) van teli, ami azt mutatja, hogy ő még mindig a sötétség hatalmában van, és nem pedig benne is már csak a Világosság ragyog szakadatlanul, azaz folyton sugárzik ki rajta keresztül is minden irányban ugyanazon erővel, mely Világossággal pedig az illető „szívnek” szintén a Világosságtól származó „fénye” (mintegy tehát az ön”fénye”) tökéletes szinkronban, teljes egyezőségben, még inkább azonban egységben van.
A „közönséges” ember, vagyis az anyagi ember, a testi ember számára felfoghatatlannak pedig az minősül, ami felette áll a felfogóképességének, lényegében tehát a gondolkodásának, azaz amit még pusztán csak elgondolni sem tud, nemhogy elképzelni is tudna. Az ilyen ember számára felfoghatatlan tehát az Igaz Isten, és az Ő szintén valóságos lelki valósága is, mert Őt illetve „Azt” sem a gondolkodása révén használt érveléssel, sem a szintén a gondolkodásra épülő logikával, sem az ugyanezen alapú filozofálgatással, de még a szintén az anyagra és gondolkodásra alapozott spekulációval (mély gondolatokat ébresztő eszmefuttatással) sem tudja, és még csak nem is tudhatja elérni, anélkül pedig igazán még csak megismerni és megérteni sem. („Elérni” az Igaz Istent pedig már csak azért sem tudhatja, mert Isten a Maga részéről az embertől is, még csak egy fél karnyújtásnyira sincs, hanem annak Őt nem észlelése ellenére is közvetlenül mellette van. Igen nagy bajban lenne tehát az ember, ha Isten elszakítaná őt Magától! Hamarosan nem csak élete, hanem azzal egyben léte se lenne!)
Ami tehát a jelen elmével felfoghatatlan, azaz meghaladja az anyagi látásunkat, az az igazi cél, az a „szent cél”. Ahhoz azonban, hogy ezt a célunkat elérjük, önként fel kell ajánlanunk, és teljesen oda is kell adni magunkat Istennek, éspedig lehetőleg még itt a Földön élvén. Ez jelenti ugyanis az Istennek szentelődésünk megvalósulását is. Így, vagyis a teljes önátadás folyamata révén lesz végül tehát az ember is már mintegy újra is „szent” (maga is teljesen tiszta lélek és tiszta szív), éspedig azért, mert az ő leghatalmasabb Ura és Istene háromszor is „Szent”, vagyis Isten azonosnak tudható a szentelő Szent Lélekkel is, mely szintén leghatalmasabb és legtisztább Tudati teljességét Istennek magával mintázó része (a végül is tehát egymagának Istennek hasonlatossága) az emberi tiszta lélek.
Emberek, legyetek hát ti is inkább „szentek”, azaz teljesen tiszták, és tiszta isteni erővel bíró lelkek, azaz erre törekedjetek, mintsem megmaradjatok „közönséges”, azaz erőtlen, gyenge, beteg embereknek az esetleges igen nagy fizikai erőkkel, fizikai tudással, fizikai képességekkel bírásotok ellenére is!