Istennek Őt megnyilvánító eszközei vagyunk, éspedig azáltal, hogy mint az Ő lelki tagjai magunkkal nem csak, hogy tovább előre irányban, és Őfelé vissza is tükrözzük az Ő képét, hanem az Ő hasonlatos képét (a csupa tökéletes jellemvonásai képezte arculata, avagy „orcája” képét) a fizikai formánk révén (is) magunkon is hordozzuk. (Így is tehát, ahogyan most vagyunk, a „Fénynek” hordozói vagyunk, vagyis magunkban és magunkon is Istent hordozzuk egyetemben az Ővele egy Világosság mivoltával.)

Aki léleknek Istent, és az Ő igaz valóságát illetően még kérdései vannak, az valamilyen szinten még tudatlan, és ezért kérdez. Ha viszont egyenesen Istentől Ővele egyetemben megint mindent teljesen is megismer, vagyis ismeri és érti Istent, és az Ővele egy egész Teljességét is, akkor többé már nem fog kérdezni.

Mindenkinek van hite, és van vallása is, még a nem megtestesült léleknek is. Amiket ugyanis az emberi lélek kimond magából, az mind az ő hite, és vallása is. Az ateistának így pedig az a hite és vallása, hogy ő ateista, vagyis a meggyőződése, és a cselekedetei is azt mutatják, hogy ő istentagadó egyénileg és csoportosan is. Csakhogy az ő hite és vallása alapja a hazugság, és nem pedig az Igazság.

A legtöbb ember elméletben igen nehezen érti meg, hogy nem azonos a testével. Az ilyen emberek aztán már azt sem érthetik meg, hogy vannak itt egyéni lelkek, akik időtlen idők óta különféle anyagi testeket öltenek magukra, mert teljesen még mindig nem tudnak az anyagi életfelfogásuktól megszabadulni, ha ennek ellenkezőjéről beszélnek is.

Amikor el fog jönni az az idő, hogy testi önérzettel már nem élünk, hozzá fogunk férni minden földi, minden kozmikus, és minden magasabb isteni erőhöz is. Aki emberi lélek erre eljut, az arról is felismerhető, hogy az előbbi három erő által itt már csak az alapvetően szükséges testi igényeit elégíti ki, anyagi felhalmozást maga körül egyáltalán nem végez, sem magának, sem másoknak nem tesz ilyet, és még csak a testét sem gyarapítja (sem súlyban, és még csak egy rá rajzolással sem), hanem ezek helyett is már csak újabb valós szellemi megismerésekkel, tapasztalásokkal gazdagítja magát, vagyis már csak az Istenben gazdagodásával foglalkozik, éspedig már csak Istenhez fordulva érte, és rábízva Istenre, hogy Ő azt is úgy tegye, ahogyan akarja.

A szellem és lélek, ha itt, a jelen valóságban két külön név is (mivel innét nézve minden duálisnak tűnik), ugyanarra a valóságos lényegi mivoltra vonatkoznak illetve utalnak, ami igaz lényeg öröktől fogva létezik, és fényszerű természetű, vagyis nem azonos az anyagi fénnyel, hanem csak hozzá hasonlítható a természete. Ilyen itt látható fényenergiáéhoz hasonló tulajdonságokkal rendelkezik a mi valóságos lényegi mivoltunk is. Ez a teljes és tökéletes szellem és lélek egység, azaz lényegi egység pedig azáltal lesz kettős természetű, hogy az eredetileg szintén tökéletesen tiszta lélek mivolt beszennyezi magát a tőle más minőségű anyaggal, zavarodott lesz a magába és magára vett anyagtól (anyagi eredetűvé, azaz anyaggá alakul), a szellem mivolt viszont továbbra is tökéletesen tiszta minőség marad.

A szellem, avagy „szív” mivoltunkban van benne az egészével belőle való, és ezért vele egy lélek (avagy szellemi tudat) mivoltunk tudatosan is, aki és ami szellemünket magunkkal megnyilvánítani hivatott tudatos lelkek pedig a szellemünkkel vagyunk teliek, vagyis a szellemünk bennünk van a teljes egészével, és ez a teljes egymásba foglaltság örökösen fennáll, valósággal soha nem változik. A szellem és lélek egység tehát, aki és ami mi is valósággal vagyunk, egy szétválaszthatatlan, megváltoztathatatlan, elmúlhatatlan isteni egység.

Isten a legfelsőbb és leghatalmasabb, végtelennek, határtalanak, és legtisztábbnak is nevezhető ÉG (ami valójában az Ővele egy legtisztább Tudata, avagy Lelke Teljessége) mivoltával beburkolja a többi eget, vagyis valamennyi teremtett valóságot, és bennük valamennyi teremtményt is. Ez a legfelsőbb ÉG pedig nem csak Istennek, hanem Isten szentjeinek is „birodalma” (a teljesen tiszta lelkek Isten Lélek Teljességében „lakoznak”).

Amennyiben mi, Lélekből való lelkek pszichológiai értelemben halottak vagyunk, vagyis, ha a testi érzelmi énünk (az anyagi „lelkünk”) szerint többé már nem élünk, akkor tapasztalhatunk közvetlenül meg a valódi magunkkal, az igaz önazonosságunkkal itt is mindent, ami itt a mulandó valóságban van úgy, ahogyan valósággal vannak. Ha pedig nem így tapasztalunk, hanem a testünkön, a testi érzékeinken keresztül, akkor viszont magunk is szenvedni fogunk a legtöbb itteni dologtól, még a testünktől, és a világtól is.

Minden létezőben, ami csak van, Isten a legnagyobb Értelemként és Bölcsességként is megnyilatkozik. Ugyanakkor egyenest az Isten is taníthatja az embert akár csak közvetett, azaz tárgyi úton is a bölcsességre, de ugyanígy tehet tisztán szellemi, és szellemi és tárgyi együttes úton is. Isten Lelke azonban akár „lakást” is vehet az emberben (az emberi tudatban), és ott mindig jelen lévén isteni bölcsességgel láthatja el, illetve ajándékozhatja meg az embert.