Istennek Őt megnyilvánító eszközei vagyunk, éspedig azáltal, hogy mint az Ő lelki tagjai magunkkal nem csak, hogy tovább előre irányban, és Őfelé vissza is tükrözzük az Ő képét, hanem az Ő hasonlatos képét (a csupa tökéletes jellemvonásai képezte arculata, avagy „orcája” képét) a fizikai formánk révén (is) magunkon is hordozzuk. (Így is tehát, ahogyan most vagyunk, a „Fénynek” hordozói vagyunk, vagyis magunkban és magunkon is Istent hordozzuk egyetemben az Ővele egy Világosság mivoltával.)
A földi célunkat viszont csakis azzal érhetjük el, ha Isten hathatós segítségével a szellemi lelki mivoltunkkal egy és azonos testi formánk is újra tökéletesen mintázni (ábrázolni) fogja Isten képét, vagyis az Ő szüntelenül ragyogó, makulátlanul avagy szeplőtelenül tiszta „orcáját”, az igaz arculatát, a valóságos képét. (Jézusban, a valóságos emberi lélekben is a Valóságos Istent láthattuk, és ma is élnek közöttünk megtestesült lelkek, akik hiteles képmásai, azaz hiteles hordozói Isten valóságos képének.)
A lélek valójában egy élő örök élet töredék („Tűz” tulajdonságú, és „fényével”, azaz a világosságával is a „Tűzéhez” hasonló„szikra” a „Tűzből”), vagyis teljes egészével az Élőből valóan maga is az élő Élet, maga is az Él-Ő Isten. Az Ő részeként mi magunk is tehát az itt „Isten” néven legjobban megismerhető örök, és makulátlanul tiszta Szellemi Élet vagyunk (bármely szintén Őáltala létező életformába öltözötten is), és ezért semmi mást nem kellene tennünk, minthogy itt, Isten mulandó valóságában, emberformát magunkra öltötten is örök örömmel teljes csendben megéljük (boldogságteljesen és szintén teljes nyugalommal tapasztaljuk), hogy magunk is ez a Szent (makulátlanul, avagy szeplőtelenül tiszta) és Örök Élet vagyunk, és, hogy e szerintiek legyenek itt is a cselekedeteink. Ez a „dolgunk”, egyszerűen csak ennyit kellene tennünk. (A „töredék” lelket valójában tehát nem úgy kellene értelmeznünk, mint például egy széttört aranyvázának egy töredék darabját, vagyis egy formátlan aranyrögöt a vázából, hanem a teljes egész vázát magával mintázó /ábrázoló/, szintén teljes egész, csak hozzá képest parányi részét. Istennek a Léleknek picinyke része tehát a „töredékes lélek”.)
Az Örök Szellemi Életnek pedig, itt hiába is keressük azt is, nincsen semmi tárgyi jelentése, hanem a mindenütt jelenlététől, valamint a végtelenségétől és határtalanságától is, csakis jelentősége, minden másnál (azaz Őtőle másnál), és még a képmásainál is nagyobb jelentősége van, éspedig már csak azért is, mert mindennek a „töve” avagy „gyökere” (azaz „alapja”) is ez az abszolút minőség, akit és amit mi „egyenes ágú” (azaz közvetlen) „leszármazottai” a jelen anyagi létállapotunkban leginkább „Isten”, és a szintén a legfontosabbat jelentő „Szeretet” névvel ellátva vagyunk képesek felfogni, a keleti kultúrák szentírásai fordításából származóan pedig még a szintén legismertebbé lett „Önvaló”, és esetleg még az Igazságot, avagy Valóságot jelentő „Való” vagy „Örökkévaló” névvel tudhatjuk felfogni.
Ennek az egyetlen, végtelen és határtalan Szellemi Életnek (és Szeretetnek) pedig a szintén egyetlen célja is az élet, azaz csak maga az élés, a teljesen és tisztán örökké élés szintén állandó (örök) örömmel és boldogsággal tapasztalása. Ezért pedig részünkről, tudatos szellemi lelkek részéről is az élet célja egyszerűen tehát magának az elmúlhatatlan életnek állandó boldog tapasztalása, és nem pedig az, hogy a mulandó életformákkal, vagyis a jelen környezetünkkel valami célt érjünk el, vagy teljesítsünk be. Önmagában a tisztán szellemi minőségű halhatatlan életnek érzékelését, vagyis ez életnek boldogság és örömteljesen élését, és szeretetét tudatosan megélni jelenti az igaz életet tapasztalást, és valójában itt, a Szellemi Szeretet és Szellemi Élet Istennek mulandó valóságában ideiglenesen tartózkodván is ezt az igaz tapasztalást kellene tennünk, vele is tisztelvén az életadónkat, Istent, Akit tehát itt egyszerűen csak Szeretet és Életnek is nevezhetünk a Szeretet mivolt (lényeg) legfontosabbságával, éspedig annak tiszta tudatával, hogy „Ő”, ahogyan valósággal van, az itt használatos szavakkal, nevekkel „kifejezhetetlen Létező”. (Sok megtestesült egyéni lélek ezért képzeli itt, hogy Isten csak személytelenül létezik.)
A Földön szintén a keleti tanokból elterjedt „megvilágosodás” szavunk is valójában azt jelenti, hogy újra teljesen tiszta és eredeti teljességű halhatatlan életek, jó, mindig csak szerető, azaz tökéletes szellemi életek, vagyis teljességgel anyagtalan élő szellemi (isteni) lelkek vagyunk tudatosan is.
Az örök fennállása végett is Igazságnak is nevezhető Életet, és a maguk Őtőle való szintén tisztán szellemi minőségű életét is hibásan érzékelő lelkek viszont mind megtévesztett és megtévedt, vagyis még tévelygő lelkek. Ők azért érzékelik még mindig hibásan az igaz életet, illetve igaz életüket, mert nem a tiszta és örök szellemi értelmükből és értelmükkel élnek, hanem a mulandó testükkel azonosultan a tárgyi emlékezetükből élnek tárgyi értelemmel, avagy testi értelemmel, vagyis e kettőt (szellemit és anyagit, örököt és mulandót) egymással összetévesztetten.
Azt, hogy mi van a célt tévesztett, vagyis az anyagba süllyedt lélekkel, úgy lehetne összefoglalni, hogy az anyagba süllyedt, és benne el is merült lélek csupán az őt sötét lepelként beborító anyagot képes a tisztán szellemi minőségű „fényével” megvilágítani, vagyis a szeretet és életerejét még csak a sötét anyag fejlesztésére tudja fordítani. Ebben az anyaggal összekeveredett állapotában azonban a lélek még maga is többnyire csak fizikai tulajdonságokkal bír, vagyis teljességgel befedve magát az anyaggal, és anyagit is bevéve magába, nem alkalmas a magasabb rendű szellemi tulajdonságoknak érzékelésére, és így pedig már a használatukra sem. Az ilyen lélek nem helyes tudomással bír tehát a saját létéről, azaz nem az örök szellemet (hanem a mulandó anyagot) ismeri el a saját alapjának (avagy forrásának), és, ha valami tiszta vagy tisztán szellemi felől hall, akkor idegenkedik tőle, sőt a félelmében még össze is zavarodik, ha egy halott lélekre hasonlító formációt (teste már halott „szellemet”) lát. A csodákban pedig nem hisz, ha viszont olyat lát, akkor szinte már meg is bénítja a tulajdon tudatlansága. (Nem tud ugyanis mit kezdeni vele, mivel az anyagi életfelfogásával nem tudja magának megmagyarázni, hogy az hogyan történhetett meg.) Pedig a szellemi tudat mivoltunk szellemi fényével az egész mulandó testünket nem csak bevilágítani, hanem átvilágítani, és rajta átlátni is képesek vagyunk. Az anyagi testünket éppen úgy világíthatjuk be, mint a napfény is képes egy sötét szobát magával bevilágítani, amikor bejut abba. Így pedig teljesen világosan azaz, tökéletesen tisztán tudhatunk a testünknek még a legkisebb részecskéiről, vagyis minden összetevőjéről, és az egészéről is mindent belülről, és kívülről is, merthogy onnét is láthatjuk a testünket is, és így is tudatában lehetünk annak, hogy nem ez a test vagyunk. Nem célt tévesztetten, vagy itt célba érten pedig Istent, és a többi, szintén teljességgel anyagtalan egyéni lelket is láthatjuk, vagyis nem csak a mulandó testüket, és mulandó testeket szemlélhetjük közvetlenül (azaz testi szemek nélkül), hanem a testi látás számára láthatatlan valós szellemi minőséget is.
Ha viszont a szellemi lélek önmagában is hitelesnek (igaznak) ismeri fel, és aztán már el is a szellemit, akkor a szellemi minőségű szeretet- és életereje növekedni kezd, és a centrumából már egyre messzebbre sugárzik ki, sőt ez a teljességgel anyagtalan szellemi lelki „tüze-fénye” már az életszférájába (egyre jobban kiterjedő életkörébe) kerülteket is képes lesz átvilágítani, még szélesebb körbe kiterjedve pedig a teljes körében elhelyezkedő, nálánál alacsonyabb rendű minden teremtményt akár uralhatja is (a szeretetével), mint már fölöttük való tökéletesen intelligens (isteni értelmű) és erőteljes szerető szellemi lény, vagyis kölcsönösen eredményes módon léphet kapcsolatba a közelében élő összes teremtménnyel, ahogyan minderre Mózes szolgáltatott először a jelen emberi korszakban számunkra példát, aki a természet erőinek uralására is képes volt a benne élő Isten erejével, Aki a Világosság mivoltával az arcát ideiglenesen átragyogta, aztán pedig ezeket Isten több igaz prófétájánál, és természetesen Jézusnál, a főprófétának is nevezett küldöttjénél is tapasztalhattuk.
Mostanra pedig már magunknak is tisztában kellene lennie vele, hogy ezen földi életünknek is Isten teljesen is megismerésével egyben értelme és célja a valóságos szellemi mivoltunknak mindig csak előre haladása, az egyre magasabbra, többre, erősebbre fejlődése, és nem pedig helyette is az anyagot fejlesztés és növelés, még magunkkal is a magunknak teljes eltárgyiasításával. Az itteni nem testi tapasztalatszerzéssel is az emberi szellemi tudatosság fejlesztése is tehát cél, mivel e fejlődés nélkül az anyagot nem lehet visszaszellemíteni, hanem inkább lehet nekünk is anyaggá lenni. Sajnos azonban azt, hogy a földi élet egyáltalán nem anyagi célú, nem testi célú, a legtöbb itt élő lélek még mindig nem hiszi. Ettől a tévhitben vergődéstől viszont a cél még nem lesz anyagi, nem lesz testi. A cél ugyanis a legtisztább isteni élet az anyaginak visszaszellemítésével.
A Földön ma élő legtöbb ember azonban változatlanul csak süketel az előbbiekre, és az anyagi profit, és érzéki élvezetek szerzése marad a legfőbb célja, és nem pedig az Igaz Istennek teljes megismerése, és az Ő kedvére élés, azaz Istennek a Teremtőjének elégedetté tétele, amivel tehetné magát is teljesen elégedetté. (A rész az Egészének elégedetté tételével természetszerűleg is elégedetté lesz, és így itt élvén is elégedett lesz mindennel, azaz soha nem a maga érdekit, hanem mindig csak az Egésze érdekét nézve, elfogad mindent úgy, ahogyan van.) Mivel pedig az emberek a legtöbbjükkel nem az előbbit, hanem az ellenkezőjét teszik, a mai világban szinte már csak „fény” nélküli csillagok léteznek, akik úton-útfélen egyre csak a hamis fényüket villogtatják, és rengeteg sok vevőjük is van a valójában tehát sötétségükre, akik még meg is fizetnek érte, hogy őket láthassák, hallhassák, olvashassák. (Ha csak ez a pénz lenne itt a szegények megsegítésére fordítva, se lenne egyetlen szegény, egyetlen éhező, egyetlen hajléktalan ember sem a Földön, még tízmilliárd „lakos” esetében sem. Hát még, ha a fegyverekre fordított pénzt is erre fordítanánk, és látszatbéke helyett valóságos békében és békével élnénk.)
Amennyiben azonban mi, isteni lelkek az életünket a testi érzékszerveinken keresztül érzékeljük, akkor a valójában örök szellemi életünket a testünk szerint, vagyis mulandónak fogjuk érzékelni. Az Igazság szerint tehát örök szellemi életek vagyunk, és ezt az örök élet mivoltunkat kellene megélnünk a jelen mulandó testet magunkra öltötten is, vagyis az Istentől az Övéből kapott örök életünket kellene élnünk itt a Földön ideiglenesen lakozván is. A célunknak tehát annak kellene lennie, hogy az Istenével egyező örök életünket itt is Istennel egységben örömmel és boldogsággal éljük meg, és így már újra az eredetvalóságunkban is élve a teljes erőnkkel együtt dolgozzunk Ővele a Földnek mennyei valósággá, vagyis tisztán szellemi lelki minőségűre átváltoztatásán, azaz tisztán lelkivé fejlesztésén. (A Földdel együtt a jelen szilárd anyagi látszatú testünk is tisztán szellemi minőségűvé fog végül majd változni, ami testi átváltozást Isten Jézusban előképként már be is mutatott nekünk, ötszáz ember a testi szemeivel is láthatta, még elébb pedig három tanítványa Jézusnak, amikor Mózest és Illést is úgy láthatták, vagyis szintén mennyei testben megjelenülten.)
A lényeg tehát az, hogy mintegy már újra is meg kell tanulnunk olyanoknak lenni, mint amilyen az örök létű és örök életű Isten, Aki mindenkit és mindent mindig csak szeretni, és szeretetével (aminek csak értelme van, és csak értelme lehet is) fejleszteni tud, ártani pedig senkinek és semminek nem akar, és Ő elsősorban áratlan Szeretet lévén Maga nem is tud ártani semmiben, hanem mindenkinek és mindennek csak a javát szolgálja, legyen az a teremténye Őáltala örök fennmaradásúnak, vagy akár mulandónak is teremteve. Élnünk, és itt élnünk is tehát azért kell, hogy magunkban fel- és megismerjük az Örök Istent, és itt is, az eredetitől más honban („máshol”) is olyanok legyünk, mint amilyen Ő, és nem pedig azért élünk itt, hogy a mulandó testünk érzékeit egyre magasabb szinten kielégítsük, vagyis, hogy mindig csak anyagilag fejlődjünk, közben meg egymásnak ártsunk.
A földi életnek így pedig egyáltalán nem öncélúnak kellene lennie, hanem egyszerűen csak eszköznek a „Cél” eléréséhez, vagyis az Istenhez, és Isten legközvetlenebb birodalmába való visszajutáshoz, amit egykoron a szabad akarata révén hagyott el az emberi lélek, vagyis annak köszönhetően távolodott el Istentől, és a legközvetlenebb isteni világtól, a Világosság világától a Lélek valóságától, az igaz hazájától. A földi élet célja elsődlegesen tehát soha nem testi jólét egyre magasabb szintre való emelgetése, hanem a valóságos lélek felemelkedése vissza az eredeti valóságába, Isten igaz valóságába. A cél ugyanis az is, hogy végleg megszabaduljunk minden kötöttségünktől, minden korlátozottságtól, a születéstől, öregedéstől, és haláltól, és minden más szenvedéstől is.
Az anyagi életnek célja tehát nem is az anyag növelése, hanem az Isten teljes megismerésével az Istenhez visszatérés, és ez az igazi felszabadulás is. Az igaz és teljes tudás, vagyis a Teljes Igazság ismerete ugyanis felszabadítja az embert, ami ismeretünk végül is a jelenleg még korlátozott látásunkon túli látásunk révén lesz meg, ami látást is Isten ad nekünk vissza, nem magunktól, vagy másoktól kapjuk meg pénzt, vagy más anyagit fizetve érte. Ez a látás annak az elmúlhatatlan Valóságnak a teljes egészével látása, ami a korlátozott testi szemeink, és a testtudatunk számára is láthatatlan. Ez a látás tehát a Valóságos Istennek, a makulátlanul tiszta (azaz Szent) Szellem és Lélek Istennek, és a Lélekből való szintén anyagtalan léleknek is tökéletes látása, amihez képest önmagában a lelkek finom fizikai testének, vagyis az energiatestének („fénytestének”), és esetleg még a szintén anyagi minőségű pszichikai énjének látása is vakságnak minősül, ami látásával is viszont itt igen sok ember visszaél (vele is üzletel), magán rontva a legtöbbet ezzel is. Soha nem erre a vakságra, hanem a Magával mindent Magába foglaló, és át is ölelő, Szeretetnek, Lét és Életnek is nevezhető Egyetemes Szellem, és a legközvetlenebb és legtisztább örök világa egésze látására kellene tehát nekünk, emberi lelkeinek mintegy már újra is eljutnunk, éspedig egyetemben az Ő egész mulandó világa, a jelen világa szintén közvetlen (azaz nem anyagi szemeken keresztüli) látásával, ami is Őáltala és Őbelőle való valóság, ami is része Őneki, ami is a Teljességébe, avagy Isteni Egységébe tartozik.
A földi életünk célja mindig elsődlegesen tehát Isten megismerésével és megértésével egyben a teljességgel anyagtalan isteni tudatosság, azaz a tudatos Isten-tudat mivoltunk megvalósítása, vagyis az itt is valóságossá tétele az itt is megnyilvánításával, hogy révünkön Isten itt, vagy bárhol másutt is az egész tárgyi világegyetemben kinyilatkoztathassa (meglátassa) Magát, mint ezt Jézusban is tette. Az életünk célja így pedig már úgy is megfogalmazható, hogy az nem más, mint az eredeti létállapotunkba, a jelen természet, a mulandó és változó természet fölötti létállapotba visszakerülés, és az Istennel újra tökéletes egységben élés, vagyis az Istenével teljesen egyező örök életünknek Istennel együtt élése Isten valamennyi valóságában, az Isten egész Teljességében, ami Teljesség is Ő. Más életcélunknak tehát nem szabadna lennie, mint az előbbinek, és mindig már csak Istennek megfelelően, azaz már csak Istennek kedvére és örömére élni, vagyis Isten szerint cselekedni az Ő egész mindenségében, az örök, és a mulandó valóságaiban is. Ez pedig azt is jelenti, hogy a valóságos, azaz igaz (örök) élet szintén örök örömét és boldogságát kellene Istennel együtt élveznünk most is, vagyis itt a Földön megtestesülten is. (Most is tehát éppen úgy kellene Istennel együtt örvendeznünk, mint azt egykoron a jelen Földnek teremtésekor is tettük.)
A végső életcélunknak is azonban nekünk, egyéni, azaz tudatos lelkeinek, emberi lelkeinek nem másnak, mint a magunkban megtalált Istennek teljes fel- és megismerésének és megértésének kellene lennie, éspedig a megismerését és megértését úgy megélvén, hogy Maga Isten tárja fel nekünk Magát egyetemben az Ő egész Teljességével. Ezzel kerülünk ugyanis vissza az eredeti létállapotunkba, és élünk ezúttal már örökösen is tökéletes egységben Istennel a Teremtőnkkel, és tesszük magunk is azt, amit Ő akar tenni most például először majd a Földdel, ha a rajta élő emberiséget már rendbe rakta, azaz teljesen tisztába tette a magát rém rosszra, szörnyűségesen rosszra, vagyis mostanra már a fajtársait tömegesen is leöldöklő „fenevaddá” lerombolta állapotából, aki a Földet is már csak pusztítani tudja.
