Minden létezőben, ami csak van, Isten a legnagyobb Értelemként és Bölcsességként is megnyilatkozik. Ugyanakkor egyenest az Isten is taníthatja az embert akár csak közvetett, azaz tárgyi úton is a bölcsességre, de ugyanígy tehet tisztán szellemi, és szellemi és tárgyi együttes úton is. Isten Lelke azonban akár „lakást” is vehet az emberben (az emberi tudatban), és ott mindig jelen lévén isteni bölcsességgel láthatja el, illetve ajándékozhatja meg az embert.
Az előbbiek, és az utóbbi is viszont mit sem változtat azon, hogy eredetileg a bölcsességet (egyaránt mindenki számára hasznos tudást, az igaz tudást) mindenkinek Isten adja a sajátjából. Ez az egyenesen az Istentől jövő, és mintegy ajándékként kapott bölcsesség viszont soha nem téveszthető össze az ember szerzett bölcsességével, vagyis az ember csakis tárgyi úton szerezte, és magába fogadta tárgyi bölcsességgel.
A valóságos bölcsesség ugyanis minden valósággal igaznak, minden lényegesnek, minden igazán előrevivőnek a teljes és helyes megértett ismerete, azaz tapasztalati tudása. A valóban bölcs ember tehát az, aki nem utazik sehová, és mégis mindennek teljes ismeretére eljut, vagyis mindennel tökéletesen tisztában van, hogy az valósággal hogy van.
Az igazi bölcsesség ugyanakkor pedig mindenkié (lényegében mindenki részévé) akar lenni, és nem pedig pogány (istentelen), vagy éppen nem pogány vallások, filozófiák, tudományok, vagyis vallási és világi misztériumok titka szándékozik maradni, mely „Titok”-kal még ezeknek is csak a „beavatottai” rendelkezhetnek a maguknak maguk alkotta törvénye szerint. A bölcsesség a jelen nézőpontunkból is tehát mindenki számára egyaránt hasznos tudás, lényegében azonban Maga az Isteni Tudat, Isten legtisztább Szellemi Tudata, vagyis az egész teljességével Istenből való, és Ővele ezért egyazon „Szent Lelke”. Ez a „Bölcsesség” tud Istenről és az isteni tulajdonságokról, rendelkezik is az isteni tulajdonságokkal, miáltal Maga is mindentudó és mindenható, Szent (rendkívül tiszta), Magával áthatni képes szellemeket, de embereket is (vagyis küldetése van még az emberi lelkekhez is, hogy teljes tudásra elvezesse őket), bele tud térni akár ismételten is a szent (tiszta) lelkekbe, része van a világ teremtésében és kormányzásában, Istennel együtt „lakik” (él), és Isten szereti Őt, Ő pedig Istent. Isten pedig az Ő Bölcsességét nem is csak mindenkire, hanem minden művére is kiáraszthatja, ha akarja.
Itt a jelen világban létező szenvedésnek is azonban az egyik legfontosabb érdeme, hogy bölcsességet szül. Az így szerzett bölcsességgel pedig már könnyűszerrel rájöhetnénk annak akár már kétségbevonhatatlan tényére is, hogy teljességgel helytelen, és bizonyos mértékben értelmetlen is, az igaz valósággal nem is létező „sorsot”, a csillagokat, illetve végül pedig már magát a mindig csak jó Istent okolni a szenvedéseinkért, és a bennünket sorban, vagy nem sorban, de gyakorta érő szerencsétlenségekért, illetve a saját szerencsétlenségünkért, mivel mindezen „rosszaknak” egyedül mi magunk, illetve a társaink az igazi okozói, illetve a „szerzői”, azaz a megvalósítói is. A bölcs ember már tehát ezt is tisztán tudja, nincsenek kétségei még csak a szenvedést illetően sem.
Mindig is azonban bölcsnek lenni a legjobb, mert a bölcs az, aki egyedül az EGYnek hódol be, azaz senki mást nem ismer el Igaz Istennek a Legfőbbnek. A szenvedései megtörte ember, a valós szellemi tudásra, az igaz tudásra törekvő ember, és a jótetteiért cserébe üdvösséget remélő ember is azonban ugyanerre törekszik.
A bölcs lélekre az is jellemző, hogy ő ténylegesen egységben, és együtt is él a természettel, részének érzi ugyanis magát a szintén élő természetnek, a természetet pedig a mulandó részének érzi, vagyis azt önmagával egységben létezőnek tartja.
Még arra is oda kellene figyelnünk, hogy nem az emberek dolgaiban kellene bölcseknek lennünk, hanem Isten dolgaiban. Azt is jól tudnunk kellene, hogy Isten félelme nélkül nincsen igazi bölcsesség, vagyis Istennek, mint mindenek fölötti, és így pedig fölöttünk is álló Legfelső avagy Legfőbb Hatalomnak féltő szeretete nélkül nincsen igazi tudás (ismeret) sem Istenről, sem pedig az Istentől másról. Az „istenfélelem” szavunk sincsen tehát jól definiálva, a vallások az értelmét elferdítették, hogy hatalmaskodhassanak a híveik fölött.
A közöttünk élő bölcs lélekre leginkább az jellemző, hogy: „észrevehetetlen: tudásával nem hivalkodik, csak érezzük jelenlétét; mértéktartó: mélységeit nem herdálja kis dolgokra; szerény; e mélység számára, akár egy vízcsepp; méltósága senkit nem bánt: nem örül, ha ünneplik, és nem fáj neki, ha gúnyolják; természetes, akár a felkelő nap: tudása tiszta égbolt, melyet nem zavar a felhők átvonulása; hallgatással többet ér el, mint száz beszéddel: nem szava, hanem lénye a példaadó; élő tükör: ha a szemébe nézel, megpillanthatod a mindenséget; ajtaja mindig nyitva áll: ha belépsz rajta, kitárul előtted a világ.” (az idézet Tatiosztól van Vágó Gy. Zsuzsanna fordításában)
Az igazán bölcs ember, a szent ember ugyanakkor már nem foglalkozik azzal, hogy itt mi helyes és helytelen, mi a jó és rossz, hanem, mivel testtel is él, egyszerűen csak megfelel minden adott léthelyzetnek. A valóban bölccsé lett már nem esik vissza az emberi elme csapdájába, azaz nem mérlegel, nem hasonlítgat, nem ítélkezik, nem véleményez, hanem fölöttes helyzetből már csak szemléli, hogy éppen mi történik, vagyis semleges állásponton marad. Az ilyen embernek már nincsen mit „elérnie”, nincsen hová eljutnia sem, ugyanis már egyszerűen csak látnia kell, hogy minden, ami már van, az tökéletes annak, aminek vagy amire teremtve lett, és ilyen még az itt létezhető rossz és gonosz is. Így nincsen az isteni embernek semmire sem rossz reakciója, és nincsenek konfliktusai, ellenérzetei, ellenszenvei sem, és ezért nem fog hazudni az ilyen ember még csak magának sem.
Az isteni érzelmeivel élő ember tehát a bölcs ember, aki ismeri az Igazságot, és szintén közvetlenül érzi az isteni szeretetet, ami boldogítja őt. A felszabadított bölcsek pedig mind ragyognak (is), természetesen ők nem anyagi fénnyel fényeskednek.
A szent ember azonban nem csak teljesen tisztát, hanem teljesen megvilágosodott, és teljesen éber embert is jelent. Az ilyen „szent szívben” (tiszta szívben), azaz teljesen tiszta lényegi mivoltban már csak igaz szeretet és béke van, nála megszűnik lenni az emberi elme a tárgyi gondolkodásával együtt, nincsenek anyagi vágyak, hanem csak szintén igaz öröm és boldogság van jelen a külső legrosszabb, leggonoszabb körülmények ellenére is. Az ilyen ember még csak azon sem fog gondolkodni, hogy mit fog itt csinálni, mert tudja, hogy anélkül is minden mintegy magától valóan meg fog történni. Gondolkodás nélkül fog válaszolni még a neki feltett kérdésekre is, és csak a valósággal igazat fogja válaszolni így is.
A szent embernek, vagyis tehát a teljesen tiszta, és így megvilágosodottnak, vagy felébredettnek is nevezhető léleknek képességei közé tartozik még az is, hogy képes az eredetileg tisztán szellemi minőségű lelkeket látni, és „olvasni” bennük (valóságos lelkileg akár teljesen is feltérképezni tudja a társait), és tud a távolban történőkről, meg a jövőben történőkről is, mert Istennel tökéletes egységben ott is, és mindenütt másutt is jelen van, vagyis mindent úgy lát (előrelátása is van), úgy tud, és úgy érez, mint Isten. Isten Maga is mondja nekünk, hogy legyünk mi is bölcsek, és szentek is, vagyis olyanok, mint amilyen Ő.
