Amikor el fog jönni az az idő, hogy testi önérzettel már nem élünk, hozzá fogunk férni minden földi, minden kozmikus, és minden magasabb isteni erőhöz is. Aki emberi lélek erre eljut, az arról is felismerhető, hogy az előbbi három erő által itt már csak az alapvetően szükséges testi igényeit elégíti ki, anyagi felhalmozást maga körül egyáltalán nem végez, sem magának, sem másoknak nem tesz ilyet, és még csak a testét sem gyarapítja (sem súlyban, és még csak egy rá rajzolással sem), hanem ezek helyett is már csak újabb valós szellemi megismerésekkel, tapasztalásokkal gazdagítja magát, vagyis már csak az Istenben gazdagodásával foglalkozik, éspedig már csak Istenhez fordulva érte, és rábízva Istenre, hogy Ő azt is úgy tegye, ahogyan akarja.
Az anyagi valósághoz viszont még igen erősen vonzódó lélek nem képes teljesen eloldódni tőle, és ezért továbbra is születésekben és halálokban lesz része, vagyis újra és újra halandó testet fog magára ölteni, míg még csak valamennyire is vonzódik az anyagi valósághoz. A lelki intelligenciájú ember, vagyis az újra már csak az isteni értelemével élő lélek azonban már nem fog vonzódni az anyagi világhoz, és így többé nem fog hozzákötődni sem a tudata révén. Az ilyen embernek anyagi gondolatai már nincsenek, hanem már csak lelki gondolatokkal, isteni gondolatokkal él itt is, azaz csak azok, és a szintén isteni érzelmei szerint él. A csekély lelki intelligenciájú (isteni értelemből még szegény) ember viszont még vonzódik, és hozzá is kötődik a világhoz, és azt hiszi, hogy ez a mulandó valóság az egyetlen valóság. Az ilyen lélek, ha testileg nagyon erős, nagyon egészséges, és nagyon nagy tárgyi tudású és képességű is, valójában még igen gyenge, igen erőtlen, igen nyomorult lélekszemélyiség. Az ilyen ember (lélek) éppen ezért nagyon sértődékeny, és gyakran haragos, dühös, és irigy is. Az erős lélek pedig az, aki minden körülmények között képes fegyelmezni magát, aki uralkodni tud magán és tudatán, aki soha nem fordul ki magából, aki többé már nem engedi, hogy a teste ösztönei, érzelmei irányítsák, hanem ő uralja az egész testi rendszerét, és magának is ura.
A teljesen megvilágosodott emberi léleknek testi gondolatai tehát már nincsenek, viszont ettől a testével még élhet akár nemi életet is, és lehet gyermeke is. Ez esetben az ő nemi vágya és cselekedetei csak biológiai lesz, és nem pedig pszichológiai, vagyis testi érzelmi. Valamely szép testet látván valamennyire eleinte azért még lehet fizikai vágya is, de az, ahogyan jön a testet látván, annak nem látásával már azonnal el is távozik tőle, vagyis nem látván azt, újra nem lesznek testi vágyai, nem lesznek gondolatai (fantáziálgatásai)a látott testtel kapcsolatban, és végül még ez a vágya is meg fog szűnni, benne is már csak a valóságos istenit, a valóságos lelket fogja látni, a mulandó testi mivoltot már nem fogja nézni, semmi jelentőséget nem fog neki tulajdonítani. (Isten számára is csak az örök lélek az igazán fontos.)
Az anyagi testet magára öltésével, és a vele azonosulásával a képességeiben a kapott teste képességeire magát lekorlátozta, és így is maradt lélek viszont az anyagi természet egyetlen urának hiszi magát, és ettől lesz büszkévé, azaz gőgös lénnyé, aki magának szeretetet, tiszteletet, imádatot követel, merthogy így már erre is vágyik. Azt hiszi tehát, hogy a Föld és javai az ő tulajdonát képezik, és, hogy ezért azt tesz velük, amit csak akar. Ez kötözi is aztán már őt ide az anyagi világhoz, és felejteti is el vele, hogy valójában ki is ő, és, hogy a Föld is mindig is az Isten tulajdona, mint ő maga, vagy éppen csak a jelen teste is. Minden ugyanis Isten, és így minden Istené is, még csak a semmi sem képezheti másnak tulajdonát. A semmi is, mint valami, csakis Isten tulajdonát képezheti. Amennyiben tehát, mi emberek valamiről is azt állítjuk, hogy a miénk, akkor igen nagyot hazudunk, mert ez esetben már magunkat tartjuk Istennek. Az tehát csak illúzió, hogy valami is valóban a tulajdonunk, mert még tehát csak a jelen testünk sem az, mert az is csak Isten végtelen kegyelméből fakadóan mondható a saját tulajdonunknak, tisztán tudván ugyanakkor azt is, hogy még magunk (mi, tudatos lelkei) is az Isten tulajdonai vagyunk.
Az ember Isten velünk Jézus által közölt kegyelmével viszont újabban már felkerülhet, illetve visszakerülhet a lelki síkra, és ott teljes lelki tudatossággal (tudatos Isten-tudatnak) meg is maradhat, és erre még a testi léte ideje alatt is eljuthat, vagyis, ha Isten által még éltetve van az anyagi teste is visszakerülhet oda, ahonnét kiindult. Az ilyen tudatos lélek így viszont már csak lelki tudással él itt is, és mivel tudatával semmi itteni dologhoz, és a világhoz sincsen már semmilyen szinten sem hozzákötődve, már csak a lelki élet boldogságát, és szintén örök örömét élvezi. A jelen testében élve is mindig csak boldog az állandóan tapasztalt örök élete végett, és a szintén érzett teljes szabadsága végett is, mindenekelőtt pedig az Igaz Istennel, az egyszerre személyes és személytelen Istennel egységben, és együtt is élése végett van örök boldogsággal és örömmel. Ezt a lelket már tehát nem a világ irányítja, nem vágyik itt semmire, nem a testi érzékei kielégítése érdekében cselekszik, hanem már csak Istenre figyel, és mindig azt teszi itt is, amit Őtőle lát, hogy Ő tesz.
Isten tudatúnak, avagy lelki tudatúnak lenni valójában tehát annyit jelent, minthogy teljes és tökéletes egységben élni, egyenlővé, illetve eggyé lenni Istennel, azaz már csak Isten természetével (Isten csupa tökéletese tulajdonságaival) élni. Az újra istenivé válás egyenlő a minden anyagi szennyeződéstől megszabadulással, és így élhet újra már csak az isteni természetével az emberi lélek.
Az Istennek magát teljesen átadta lélek már tehát csak Istenben van elmerülve, amit itt a Földnek e térségében élve kifejezhetünk úgy is, hogy a lélek Krisztusban van, vagyis az Istennel egy makulátlanul tiszta Isteni Lélekben él, még, ha él ennek az egyéni léleknek a teste is. Ez esetben azonban a szellemi lélek már nem az anyagi síkon él, hanem már újra a teljességgel anyagtalan lelki síkon, vagyis Isten Ővele egy Szent Lelke Teljességében. Az egyéni léleknek ugyanis a Lelki Egészbe, Isten Lélek avagy Élet Teljességébe kell az egészével visszakerülnie ahhoz, hogy újra örökkévaló lelki tudatú, és teljes tudású legyen.
A lelki tudatúak pedig látván a minden anyagitól mentes lelki valóságot is, nem csak elméletben tudják, hanem tapasztalják is, hogy anyagi világ csak egy torz (mulandó és változó) tükörképe a lelki világnak, ami az anyaginál sokkalta változatosabb világ, és ráadásul örök fennállású is.
Az emberi lelket az anyagi világba leginkább az érzéki élvezet vonzza, és legalább ugyanennyire az anyagi természeten uralkodás vágya, és ezek tartják is itt a lelket. Amikor azonban a lélek ezekről lemond Istenért, akkor mintegy automatikusan el fog oldódni (válni), és el fog távolodni is az egész anyagi világtól.
Az eredetileg Istenhez hasonlóan független lélek a függetlenségével, a szabad akaratával visszaélve kerül a feltételekhez kötött anyagi létbe, viszont, ha azt itt helyesen alkalmazza, akkor felszabadul minden anyagi megkötöttsége, illetve korlátozása alól, vagyis az anyagi természet nem fogja őt többé korlátozni, és irányítani sem, mivel mentes lesz minden anyagitól, és így az anyag már nem tudja a fogságában tartani sem. Többé már nem lesz az anyagnak rabja és szolgálója, hanem újra már csak Istennek és Istenért fog élni, és a vele valóban egy és azonos lelki formájával fog Isten lelki világában élni, szemtől szembe láthatja Istent, hallhatja, és beszélgethet is Ővele, és tökéletesen érteni is fogja Istent, Akivel ez esetben már újra tökéletes egységben, és tudatosan is együtt él. A szintén visszakapott teljes tudásával pedig még azt is tisztán tudja (és így is éli meg) a tudatos lélek, hogy az Istennel így (azaz tudatosan) is létezhető egysége nem azt jelenti, hogy ezzel ő lett az egyetlen személyes Isten, vagyis hogy maga lett Isten Abszolút Személy mivolta. Az ilyen lélek már tehát soha többé nem kíván az Isten helyébe lépni, az eredetitől más isteni valóságokban járván (élvén) sem.
