Amennyiben mi, Lélekből való lelkek pszichológiai értelemben halottak vagyunk, vagyis, ha a testi érzelmi énünk (az anyagi „lelkünk”) szerint többé már nem élünk, akkor tapasztalhatunk közvetlenül meg a valódi magunkkal, az igaz önazonosságunkkal itt is mindent, ami itt a mulandó valóságban van úgy, ahogyan valósággal vannak. Ha pedig nem így tapasztalunk, hanem a testünkön, a testi érzékeinken keresztül, akkor viszont magunk is szenvedni fogunk a legtöbb itteni dologtól, még a testünktől, és a világtól is.
A valódi magunk, az isteni önvalónk érzékelése tehát teljesen más a testünk érzékelésétől, merthogy esetében, azaz benne nincsen az égvilágon semmi szenvedés, semmi fájdalom, nem létezik benne semmi félelem, és egyéb más rossz érzés sem, hanem mindig csak feltétel nélküli szeretet, önzetlen, igaz (örök) szeretet, szintén múlhatatlan öröm és boldogság van jelen. A valódi magunkkal érzékelésnél, a közvetlenül érzékelésnél ugyanis nem léteznek az érzékeltekkel (az érzéktárgyakkal) kapcsolatos testi gondolataink, vagyis tárgyi gondolataink egyáltalán nincsenek, és így tárgyi érzelmeink, testi érzelmeink sem.
A testi elménk a központjával, a testi énünkkel (egónkkal) akadályozza meg, hogy közvetlenül tapasztaljunk itt is mindent. Amennyiben azonban már állandóan uralni tudjuk minden testi érzékünket, az egész testi rendszerünket, akkor már alkalmasak vagyunk Istennek akár már állandó tapasztalására is. Ameddig ez az uralmunk nincsen meg, addig közvetlenül nem tapasztalhatjuk Istent, és az Ő igaz valóságát sem.
Az emberek a legtöbben az előbbi anyag fölötti uralomnak is híjával még mindig az csak az anyagi élményeik hatása alatt vannak, valóságos lelki élményeik szinte már egyáltalán nincsenek. Ha esetleg vannak is, figyelmük nem „ott” levén nem veszik észre, és így nem is veszik be a valóságos magukba, azaz mintegy átsiklanak fölöttük, vagyis megmaradnak a testtudatukkal és testi énjükkel azonosulásuknál, és az anyagi élményeiknél, utazgatva értük szerte az egész földi világban, ma pedig már más égitestekre is „elrepülnek”, az űrben is utazgatnak érte. Az ilyen szellemi lelkek, ha beszélnek is lelki élményekről, a pszichikai énjük, a gyógyszerekkel is gyógyítható tárgyi „lelkük” felfokozott (magas frekvenciájú) érzelmeit hiszik annak, vagyis csak anyagi lelki élményeik vannak, és nem pedig szellemi lelkiek.
Pedig nekünk, szellemi lelkeknek gyakorlati tapasztalatot kell szereznünk még arról is, hogy mennyit fejlődtünk a földi életünk során. A lelki fejlődésünket illetve fejlettségünket itt az is mutatja, hogy a testi elménket a központjával, és testi érzékeinket mennyire tudjuk uralni. Ha ugyanis azok uralnak bennünket, magunkra most tehát éppen szilárd látszatú mulandó testet öltött lelkeket, akkor nem a magunk Istenével egyező örök szellemi életünket fogjuk élni itt is, hanem helyette a testünk mulandó életét. Így azonban még nem kerülhetünk vissza az eredetünk igaz valóságába, mert beszennyeződve vagyunk anyagiakkal, amiből teljesen ki kell tisztulnunk. A magunkba és magunkra vett anyagból és anyagiból teljesen kitisztulásunk útja nevezhető tehát a lelki fejlődésünk útjának, melyet járnunk kell, hogy visszakerüljünk az eredetvalóságunkba, az örökkévalóságba, ahonnét ide az anyagi valóságba mintegy leestünk, ami valójában a legmagasabb létállapotból a legalacsonyabb létállapotba lekerülés. Amennyiben a jelen életünk során nem tisztulunk meg, akkor az anyagi létben fogunk egyre jobban elmerülni, vagyis a korábbinál is rosszabb lesz a tisztasági állapotunk, azaz csak még szennyezettebbek, még sötétebbek leszünk, a „fehér gyolcsruhánk” újra magunkra öltése még igen messzire lesz.
A jelen észlelés és tapasztalás állapotáról tehát egy teljesen más észlelés és tapasztalás állapotára kell eljutnunk, ami képességgel belsőleg, azaz valós szellemileg mindenki rendelkezik, csak még mindig feledésben lévén a valódi magáról, nem képes használni, vagy, ha valamennyire már képes, még nem tud abban az eredeti létállapotban megmaradni, melyben ez természetessége neki.
Amit azonban az itt, és a szintén látható világegyetemben is mindent megismerni, érteni, és tapasztalni törekvő emberek ezen jelen valóság béli életük során ma is keresnek, az nem más, hanem Maga a legmagasabb rendű Lét-ez-Ő és Él-Ő, vagyis az Abszolút, Akit nem itt kívül a nem abszolút valóságában, hanem csakis a teljességgel anyagtalan szellemi lelki magukban találhatnak meg, és így már élhetik, vagyis tapasztalhatják is meg, hogy tökéletes egységben élnek „Ővele”. Egyáltalán nem azért hivatott tehát létre az emberi lélek, hogy zavarodott (anyaggal összekeveredett), bizonytalan, kétségekkel és szenvedésekkel teli lény legyen, amikből már, és a jelenlegi zűrzavaros életből is elege van, de sajnos, az emberek a legnagyobb többségükkel még mindig nem tudják, hogy valójában kit is, mit is keresnek itt a földi életük során. Szintén igen sokan pedig még csak a valódi magukat sem ismerik, öntudatra ébredt anyagnak, vagyis az anyagi testüknek hiszik magukat. Ők csak anyagot és anyagit keresnek, csak anyagi tapasztalataik vannak, a valós szellemit nem is ismerik, hanem csak az anyagi szellemit, mely tárgyi tudásukra mindig büszkék is (ami is betegségük). A valós szelleminek, az örök szellemi minőségnek tapasztalását nem is értik.
Pedig a valós szelleminek tapasztalása alatt azt is kellene értenünk, hogy az itt megélhető élményeink nem korlátozódnak le a testünk érzékein keresztül szerzett élményeinkre. Viszont mindig csak az anyagi testet öltött lélek számára lehet valóságos tapasztalat a fény és sötétség ellentétpár is. A megtestesült lelkek azonban tapasztalás és megértés különféle szintjein vannak, és ezért igen sokan még csak a testen keresztüli tapasztalás és értés szintjén vannak, még csak itt tartanak.
Azért nem érezzük, azért nem tapasztaljuk, hogy teljességgel anyagtalan, azaz tisztán szellemi minőségű lelkek vagyunk, mert az egónkkal azonosultan ezt folyton akadályozzák az anyagi élményeink. A figyelmünk is ezért nem e valóságos magunkon, és azzal egyben a magunkban élő Istenen van, hanem szinte állandóan az anyagi élményeinken, a testen keresztüli tapasztalásainkon van.
A valóságot pedig mi, isteni lelkek az előbbi nem Őrá figyelés végett, és még azért sem tudjuk úgy tapasztalni, ahogyan van, mert még mindig csak a testi érzékeinken keresztül tapasztalunk mindent. Ezért van aztán már az is, hogy itt folyton szenvedünk is, és ezért van egység érzetünk helyett különállóság érzetünk is Istentől, és egymástól is. Istennel és minden emberrel is egynek kellene tehát magunkat éreznünk, és eszerint kellene cselekednünk is. Természetesen azonban látnunk is kellene Istent, és az emberi testekben élő többi isteni lelket is, valamint az anyagi testtel már nem, vagy egyáltalán nem, azaz benne és vele soha nem élt szellemi lelkeket is.
A „szív és lélek” mivoltunkban, vagyis a teljes egész valóságos lényegi mivoltunkban, az igazi önazonosságunkban, és minden külső dologban, azaz minden anyagi dologban, például a napfényben is benne kellene tehát látnunk Istent, mivel Isten a minden is, és még annál is Több. Önmagában az Abszolútot ugyanis nem lehet meghatározni, határtalan és végtelen, időtlen és teretlen. Mi, az Övéből való szellemi, azaz isteni tudatok viszont közvetlenül tapasztalhatjuk Őt, az Ővele egységünket, és az Ővele együtt élésünket is. (Isten Önmagát soha nem határozza meg, viszont mindenki és minden mást egyedül Ő határoz meg.)
Mi, most éppen durva anyagi testet magunkra öltött tudatos lelkek azonban mindig csak a lelki fejlődésünk, illetve érettségünk arányában láthatjuk, tapasztalhatjuk Istent közvetlenül, vagyis a valódi önazonosságunkkal a testi érzékeink használata nélkül. Istent a jelen létállapotunkban, az anyagi létállapotunkban azonban anélkül, hogy Ő felfedné nekünk Magát, megtapasztaltatná velünk Magát, nem láthatjuk, és lehetetlen Őt még csak megértenünk is. (Hozzá értelmet is ugyanis csak Isten adhat nekünk a Magáéból.)
Aki viszont a cselekedeteit nem igazítja hozzá a valós szellemiről való, itt kapott elméleti tudásához, annak Isten soha nem fog olyan igaz tudást feltárni sem belső, sem pedig külső úton, amiről még nincsen tudomása. Az ilyen léleknek a másik lelkek szellemi lelki tapasztalati pedig inkább csak elfedni fogják még azokat a szellemi lelki tapasztalatait is, amikkel tudatosan, vagy még nem tudatosan, de már rendelkezett. Egyáltalán nem elég tehát a valós szellemit elméletben megismernünk, hanem annak megfelelően kellene itt is cselekednünk (élnünk). (Ha tehát az ilyen lélek azt hiszi, hogy ő tud, valójában még nem tud semmit.)
A fizikai életen, a jelen korlátozott életen túli életnek tapasztalása tehát az örök szellemi életnek tapasztalása. E nem anyagi érzékek útján megvalósuló tapasztalással egyben azonban magunknak is az örök életnek megélésre kell eljutnunk, vagyis magunkat IS az Örök Életként kell tapasztalnunk. E tapasztalattal pedig máris idegenekké leszünk a mulandó világ számára, és el is fogunk távolodni a világtól, hogy az igaz tapasztalatunkkal fölé kerültünk a világnak, és a szintén mulandó testünknek is, és így többé már a testünk tetteibe sem fogunk belebonyolódni. Teljesen szabadok leszünk ugyanis tőlük és az egész világtól is, és így, mivel a testünk még él, még eljátszogathatunk azzal itt bármit is a világban, mint azt itt a kisgyermekek teszik a babáikkal, vagy bábjátékosok a bábjaikkal, természetesen mindig csak az isteni törvényeknek megfelelően.
Arra pedig már mindenki rájöhetett, hogy mi, isteni lelkek azért vagyunk itt, hogy tapasztaljunk, mert attól leszünk többek, egyre értékesebbek Isten számára, vagyis leszünk Őrá egyre tökéletesebben hasonlító tudatos lelkei. (Tökéletességről tökéletességre fogunk tehát jutni.) Csakhogy itt először is valóságos magunkat, az isteni magunkat kellene a teljes egészével, és magunkban pedig Istent kellene egyetemben az Ő teljes egészével megtapasztalnunk, Akivel tökéletes egységben élünk, és aztán pedig Istennek ideiglenesen itt a mulandó valóságában élvén a mulandó testünknek szintén múlandó, azaz nem igaz, vagyis hamis tapasztalását is meg kellene tapasztalnunk, és nem pedig helyette a mulandó testünkkel, és annak tapasztalásával is azonosulnunk kellene, mint azt sajnos, még mindig tesszük. Nos hát, ezért nincsenek még mindig valóságos lelki tapasztalataink, ezért nincsenek valós lelki élményeink, ezért élünk a legtöbben még mindig csak anyagi lelki tapasztalatokkal, ezért leszünk mindig csak anyagilag többek, valós lelkileg pedig egyre kevesebbek, egyre silányabbak, erőtlenebbek, betegebbek. Valós lelki tapasztalás, azaz igaz tapasztalás nélkül azonban mindig csak anyagban és anyagiban gazdagodhatunk, ami viszont nem abbahagyva végül már a valóságos lelki halálunkat is jelenthetné, ha Isten engedné, hogy így is meghaljon az örök életre teremtett emberi lelke. (Lehet, hogy Isten velünk együtt az egész Földet is meg fogja rázni, hogy észhez térjünk a csak anyagilag fejlődésünkből, amivel egyenest a halálunk felé tartunk.)
Ahhoz tehát, hogy még csak véletlenül se az előbbiekre, vagyis a vesztünkre jussunk, magunkat, akik valósággal vagyunk, el kell kezdenünk a jelen testben élésünknek minden pillanatában is teljes, és tisztán szellemi minőségű életnek, ragyogóan tiszta „virágzó” (kibontakozó, kinyilatkozó) Életnek, vagy aminek Jézust mondták a tanítványai: Élet Teljességnek tartani és megélni, és nem pedig helyette egymáshoz, és máshoz hasonlítgatni kellene magunkat, és folyton elégedetlennek lenni magunkkal, másokkal, az itt található dolgokkal, és az itt történőkkel is. Az Élet Teljessége (Isten) megismeréséhez és megértéséhez ugyanakkor azonban magunknak nem kell semmi erőfeszítést tennünk, hanem itt kívül nem találván Istent egyszerűen csak rá kell ébrednünk, hogy magunk is „Az” vagyunk. Mi magunk is tehát az itt „Isten” néven legjobban megismerhető Örök, és makulátlanul Tiszta (Szent) Szellemi Élet vagyunk, és ezért semmi mást nem kellene tennünk, minthogy itt is örök örömmel és boldogsággal teljes csendben megéljük, azaz tapasztaljuk, hogy öntudatosan is ez a múlhatatlan Szellemi Élet vagyunk, és nem pedig a mulandó testünk, mint ezt sajnos, még a legtöbbünk tévesen hiszi, és ezért úgy is tapasztalja.
