A „magunkon úrrá lenni” kifejezés alatt itt az „egónkon”, a testi énünkön úrrá levést, a „saját magunk” (a magunkból való „mag”) fölötti uralkodást kellene mindig elsősorban értenünk, merthogy a valóságos magunknak (az „Isten- mag”, azaz Isten-tudat mivoltunknak) természetessége, hogy Isten szereteturalmában és alatt élvén ura magának, és az Isten által uralmába, vagyis a hatalma alá helyezetteknek is.

Az emberek legtöbbje mindenre hajlandó gondolni, csak az Igaz Istenre nem, mindenről hajlandó beszélni, csak az Istenről nem. Az ilyen ember így azonban attól is ellehetetleníti magát, hogy Istennel együtt gondolhasson, és ugyanúgy érezhessen (tapasztalhasson) is, mint ahogyan Isten. Isten ugyanis úgy él meg mindent, ahogyan az Őáltala létező minden valósággal van.

A testünk halálával, ha itt „újabb” életről beszélünk is, ugyanazon életünk folytatódik, mint ami az anyagi testben élvén, és előtte is volt, csak a testünk halála után egy másik testbe, azaz másik, bennünket megnyilvánítani hivatott testbe, és bizonyos megváltozott feltételek, vagyis a jelentől más lét és életkörülmények közé is kerülünk.

Sem az Istenről beszédet, írást, sem pedig az Isten-látást és Isten-tapasztalást nem szabad erőszakolnunk, nem szabad erőltetnünk, ezeket illetően is mindent Istenre kell hagynunk, részünkről csak az állhatatosan az ezekre is készeknek lenni törekvésünknek kell meglennie. (Jézus is kihangsúlyozta, hogy a szándék az igazán fontos a jól cselekvéshez. Az indulatunknak és akaratunknak is tehát egyezőnek kellene lennie Istenével.) Így majd nyugodtan fogjuk belátni azt is, hogy lesznek idők, amikor itt semmi tevékenységre nem leszünk Isten által ösztökélve, nem leszünk Istennek eszközeként használva.

Az önmagától valóan és örök fennállással létező, Magát  „VAGYOK”-nak nevező Istenből közvetlenül valóan szintén valóságos önazonosságunk nem más, mint a „vagyok” magunk szellemi érzése tudatos értelmi teremtő (alkotó) és érzékelő képességgel. Az érzékelő képességű isteni lélek, avagy szellemi tudat is azonban nem egy zárt (szintén teremtett, anyagi minőségű tér és idő magába foglalta) rendszer, hanem határtalan, és végtelen is, és ugyanakkor, és szintén Isten hasonlatosságára, egy kifogyhatatlan erejű, elpusztíthatatlan „alkotóerőmű” is.

Itt a földi létben is minden tettünket Istennek tudatában, azaz Isten tudattal kellene végeznünk, és nem pedig Istent mellőzve, vagy Őt már meg is tagadva kellene cselekednünk. Azokat az élethelyzeteket is ugyanis, amikben most élünk, mind magunk teremtettük magunknak. Ezek tehát egytől-egyig a korábbi cselekedeteink következményei.

A meditációt nekünk, szellemi lelkeknek itt,  a felszíni élet "szinpadjára" kerülve, azaz megtestesülten nem úgy kell csinálni, vagyis azt nem a testtel, soha nem testen keresztül kellene végeznünk, mint például egy testi gondolatban, és aztán vagy vele egyidejűleg magával a testtel is elkövetett tettet.  (A meditatív lelkek akár hetekre is képesek elhagyni a testüket, nem foglalkoznak, nem törődnek vele.) Az itt meditációnak elnevezett is ugyanis az eredeti természete, a természetessége, vagyis az anyagtalan szellemi tulajdonsága az emberi léleknek is, ha a szellemi lélek ideiglenesen anyagi testet magára öltötten él is.

A szellemi avagy isteni tudat magunk a különféle szintű valóságoknak, és azok összességének, illetve egységének is érzékelése képességnek is felfogható. Minden magát hívőnek valló ember is azonban addig ateistának, vagyis istentelennek számít, míg a teste érzékei nélkül nem érzi magában Istent, azaz míg Isten intuitíven (tisztán szellemileg „megérzésével”) megtörténő felismerésével nem rendelkezik. Mi, „ember” nevet kapott isteni lelkek Isten valóságát itt, vagyis megtestesülten tehát csak intuíció révén érzékelhetjük, és ez a valósággal tisztán érzékelés.

Minden emberi léleknek szüksége van arra, hogy megértse Istent, és az Ővele való örök kapcsolatát, vagyis az örökre összekapcsolódottságát Istennel a leghatalmasabb, és színtiszta Lét és Élet Szellemmel, Aki és Ami a mindennél fontosabb Szeretet is. Istent illetően azonban nem anyagi, vagyis nem testi (és még csak nem is formai) megértésre kellene eljutnunk, hanem csak valóságos lelkire, azaz olyan szellemi lelkire, amiben semmi anyagi nincsen, mert ha van benne, akkor nem lehet tiszta, avagy világos a megértésünk, mivel az anyagival még szennyezett.

Mózes lelki tisztulása, vagyis a teljes egészével tiszta élő lélekké, igaz lélekké, igaz emberré válása negyven évig tartott. A Jézusnál, és már Őelőtte másnál is megfigyelhetett negyven nap alatt viszont még a mai ember sem lehet képes teljesen és tökéletesen megtisztulni, hacsak ebben nem személyesen Isten segíti őt, mert ez esetben negyven napon belül akarja az embert végül már teljesen is megtisztítani.