Sem az Istenről beszédet, írást, sem pedig az Isten-látást és Isten-tapasztalást nem szabad erőszakolnunk, nem szabad erőltetnünk, ezeket illetően is mindent Istenre kell hagynunk, részünkről csak az állhatatosan az ezekre is készeknek lenni törekvésünknek kell meglennie. (Jézus is kihangsúlyozta, hogy a szándék az igazán fontos a jól cselekvéshez. Az indulatunknak és akaratunknak is tehát egyezőnek kellene lennie Istenével.) Így majd nyugodtan fogjuk belátni azt is, hogy lesznek idők, amikor itt semmi tevékenységre nem leszünk Isten által ösztökélve, nem leszünk Istennek eszközeként használva.
Az elején írtakban való túlzott igyekezés, erőlködés azonban a lényegében már erőszak, amivel mindig csak a „vesztünkre” (újra elbukásunkra) juthatunk, és nem pedig előre jutunk, vissza Istenhez. Még csak a túlzott eltökéltségünkkel is inkább csak hátráltatjuk magunkat az Istenhez visszatérésben.
A nyugtalan keresgélőnek tehát előbb-utóbb le kell nyugodnia, nem szabad a nagy szomjúságában csak még inkább (még „vadabbul”) kívül kutakodnia, hanem helyette egyenesen a „kúthoz” kell fordulnia az örök életet adó vízért, vagyis Isten teljes ismeretéért, és türelemmel ki kell várnia, míg azt Isten megadja neki, vagyis teljesen is feltárja neki Magát.
Sok léleknek a szellemi útjuk során sokáig nem lesznek érzékek feletti tapasztalataik, azaz nem lesz tiszta megismerésük, és vele egyben tiszta megértésük is Istent, és legközvetlenebb világát illetően. Ezek a lelkek ugyanis túl görcsösen akarják az ismeretet, az igaz tudást, és élményeket, vagy pedig valami hozzá szükséges cselekvést visznek túlzásba. A leggyakoribb ilyen cselekvés az, hogy nem találván elégnek hozzá az isteni szeretetüket, elkezdik egyre inkább testi szeretettel szeretni Istent, az igaz szeretetüket, a közvetlenül Istentől való szeretetet pedig egyre inkább elhagyják. Addig azonban, míg világi szeretettel vannak Isten irányában, nem tudhatnak a világ fölé emelkedni, merthogy így még a világban is van bizalmuk, és így létezik a világhoz kötődöttségük, ha csak a szeretete vonatkozásában is. (Pedig az erőszakosságuk, akaratosságuk mellett ez a legnagyobb hibájuk.) Ezért is tehát nem részesülhet természetfölötti megnyilatkozásokban az ilyen lélek. A világ szeretetét hozzá ugyanis teljesen el kell hagynunk, és ezt kell tennünk az erőszakossággal is. Ezeket meg is téve először azonban a valós szellemivel kapcsolatunk csak rövid időkre lesz meg, és ilyenkor lesz majd Isten-élményünk is.
Ha viszont inkább csak mások valós szellemi tapasztalataival foglalkozunk, akkor azok el fogják fedni azokat a szellemi lelki tapasztalatainkat, amiknek már a birtokában vagyunk. A lényeg azonban az, hogy ami valós szellemi tudással már bírunk, azokat mind meg is cselekedjük, az ismereteink előtt még meglevő helytelen cselekedeteinket pedig mind elhagyjuk. Azonban nem csak a görcsösen isteni tudást akarás, hanem a görcsösen isteni tudást keresés is akadályozhatja a lelki fejlődésünket.
Olyan is sok „adódik” itt, hogy az egész életében vallásos cselekedeteket végző lélek előtt nem tárulkoznak fel Isten, és a valós szellemi világa „titkai”, viszont akik az életükben semmi ilyen ügybuzgóságot nem végeztek, azok előtt sorra feltárulkoznak. Az előbbieknek azért nem tárulkozik fel Isten és örökkévalósága, mert ők, amiket tettek, azt mind a testükkel és testük szerint, és nem pedig a „szívükkel”, a valódi lényegi mivoltukkal tették. Az utóbbiak pedig a legtöbbször nem a testükkel, hanem a „szívükkel” cselekedtek, mely cselekedetekkel teljes összhangban voltak a testi cselekedeteik.
Az itt mindenről lemondásunkat is azonban Isten teljes megismerése, és a vele lehetséges Őhozzá visszajutásunk érdekében mindenképpen meg kell tennünk. Így lehetünk ugyanis megint csak Istennek szolgálatára, azaz lehetünk az Ő engedelmes eszközeivé, mint az Ő jó angyalai mindig is vannak, különben az anyagi testünknek, és az anyagnak szolgálói maradunk, míg valóban vissza nem kívánunk térni Istenhez. Az embernek végül is tehát minden külsőséget le kell magáról vetnie, és magából is minden tőle mást ki kell vetnie, hogy újra az eredeti tisztaságával élhessen Istenben Istennel egységben, és egy közösségben is.
A nyugodt szívvel törekvőkre az jellemző, hogy ők mindig egyedül csak Istenre figyelnek, és nem pedig Őhelyette másokra, csodákra, vagy éppen csak vallási gyakorlatokra, imádati, vagy imádkozási módokra, hagyományokra, szokásokra, ilyen-olyan elképzelésekre, amikhez is lehet itt akár görcsösen is ragaszkodni, viszont ezek sem előre vinni fogják a lelket, hanem az anyaghoz, a testhez csak még jobban „hozzáragasztani”, azaz hozzákötözni. A teljes gondolat-, érzés-, és vágyvilágunkat, és még az akaratunkat is át kell ugyanis adnunk Istennek, hogy újra már csak Őszerinte élhessük le az itt hátralevő életünket. A gondolat, érzés, és vágyvilágunknak tehát Istenével kell újra teljesen egyezővé lennie, és nem pedig a halandó testi emberével, a földi emberével, az erőszakos emberével, a mindent, még a minden tárgyi tudást is „elérni”, magának „megszerezni” akaró emberével. Aki azonban csak anyagot és anyagit gyűjt magának, annak az anyagszeretete csak nőni fog, és ezzel az anyagot nem átszellemíteni, hanem csak sűríteni fogja.
Van azonban olyan lélek is, aki az igaz tudást hajszolva, vagyis a minél több elméleti tudást másoktól megszerezvén Őróla kíván eljutni Istenhez, pedig önmagában az elméleti tudás nem jelent többet a tárgyi ismereteknél, míg tapasztalati tudás nem lesz belőle. Az igazi tudás ugyanis az igaz valóságnak tisztán megélése (szellemileg tapasztalása). A félelem és szenvedély alapú tudás, az anyagi tudás pedig nem tudás, vagyis nem igaz tudás, hanem az igaz tudásnak illúziója, azaz nem meggyőződéses, nem bizonyos tudás. A fél tudás (a teljes valóság egyik felének ismerete) sem igazi tudás, teljesen nem meggyőződött ismeret.
Itt lehetne még beszélni egy jelen korban létező, társadalom által „értelmiséginek” nevelt, vagyis nagy tárgyi tudású lelki rétegről is, melynek nem egy tagja jó „helyeken” kutakodván hozzá, elméletben hozzájutott a helyes és teljes tudáshoz, és abból esetleg már valamennyi tapasztalati tudással is rendelkezvén betudja magának, hogy ő már kész isteni tanítója az emberiségnek, és maga erre még nem eljutva elhiteti az emberekkel, hogy vele együtt még a jelen életükben (vagyis a kegyéből máris) eljuthatnak a minden létező és élő erőnek egyetlen és megnyilvánulatlan forrásába, és ezzel a nem látható, minden gondolaton és fogalmon túli, ok nélküli, részek nélküli, változatlan, mindent átható, mindenütt jelenvaló, örökkévaló, végtelen és határtalan létezésű, itt csak „Önvalóként” kifejezhetővel lesznek egyek.
Az előbbiekből remélhetőleg már belátható, hogy semmi erőlködésre nincsen szükség az Istenbe és Istenhez visszajutáshoz, hanem csak isteni szeretet és isteni értelmi egység Istennel, valamint még önuralom, nyugalom, türelem, és tiszta avagy igaz tapasztalati tudás. Az Igazságnak megismerése és megértése, vagyis Istennek Magát velünk ezúttal már az egész Teljességével egyetemben megtapasztaltatása fog ugyanis megszabadítani bennünket az anyag és anyagi testünk képletes fogságából, és visszatéríteni Magába. Ehhez tehát hiábavalóság a részünkről mindenféle erőlködés, mert ebbe is erőszakot belevivően csak hátráltatni fogjuk az Istennel mintegy már újra is egybekelésünket.
Drága barátom, ne erőltesd még csak az Istenhez visszajutásodat sem, ebbe már végképp ne vigyél bele semmilyen szinten erőszakot, hanem minden erőszakosságodtól, és akaratosságodtól, ami is erőszak, szabadulj végleg, és teljesen is meg, éspedig már csak azért is, mert a higgadt nyugalom derültséggel is jár, ami örömteljes, és nem ad helyet semmi levertségnek, lehangoltságnak sem. Isten szeretete és békéje pedig, amiben így (teljesen erőszakmentesen) szintén teljes részed lesz, minden emberi felfogást meghaladó, amit szintén megélned lehet.
