Itt a földi létben is minden tettünket Istennek tudatában, azaz Isten tudattal kellene végeznünk, és nem pedig Istent mellőzve, vagy Őt már meg is tagadva kellene cselekednünk. Azokat az élethelyzeteket is ugyanis, amikben most élünk, mind magunk teremtettük magunknak. Ezek tehát egytől-egyig a korábbi cselekedeteink következményei.
A bennünket ért rosszért is, ami végett másokra panaszkodunk, nem azoktól, hanem mind egytől-egyig magunktól származik. Aki ugyanis az őt most a jelen földi életében ért igazságtalanságokat maga ellen elkövette, az ő maga volt a korábbi igazságtalan cselekedeteivel. Ahhoz azonban, hogy ne kelljen igazságtalanságokkal szembesülnünk, minden anyagi cselekvésnek is szellemi lelki törvények által irányítottaknak kellene lenniük, és ezért kell mindig elsősorban szellemi lelki önművelést folytatnunk. Lelki önműveléssel ugyanis a lelki és anyagi cselekedetek végül teljesen kiegyenlítődni fognak, nem lesz köztük semmi különbség.
Az előbbi rossz felfogással, és hibáztatással egyben hibás az a foglalatosságunk is, hogy állandóan másokhoz hasonlítjuk magunkat, és vagy alájuk, vagy föléjük helyezzük magunkat. (Ez valójában állati viselkedés, a jelen emberi társadalomban is azonban sajnos, ez dívik, az emberek ezt tartják helyesnek.)
Újabban pedig már szinte mindenki nem is csak önismerettel, hanem önmegvalósítással is foglalkozik. Az önmegvalósítás is azonban senkinek sem a testi személyisége fejlesztésével lesz meg, hanem az örök lelki élet valóságának megélésével mulandó formát magunkra öltötten is.Jézus ennek a magát "igazságnak" (is) nevezésével nyomatékot is adott, mivel az örök élet kétségbevonhatalan igazság, örökké csak létezik, azaz soha meg nem hal. (A csak vagy elsősorban a testi személyiségünk ismerete, és fejlesztése is tehát nem a mi lelki itt is megvalósításunkat fogja eredményezni, hanem éppen, hogy a lelki leépülésünkre lesz. Aki lélek itt azt mondja, hogy neki van lelke, az ezen „dolgozik”.)
Ha valóban célba akarunk érni, vagyis a pályánkat sikerrel akarjuk bejárni, akkor legyünk a bennünket itt ért jóval és rosszal egyaránt megelégedettek, és igyekezzünk minél közelebb kerülni Istenhez a Lélekhez a Lélekből való lélek magunkat művelésünkkel. (A cél ugyanis, hogy újra olyanok legyünk, mint amilyen Isten a Tökéletes.) Amennyiben pedig visszakerülni is akarunk Istenbe, akkor nem is csak az anyagiak után, hanem még csak az örökkévalóság örök boldogsága után sem, hanem már kizárólag csak Istenre vágyhatunk, hogy Ővele mintegy már újra is egységben élhessünk, és természetesen minden másról is le kell mondanunk, minden máshoz ragaszkodásunkat is meg kell szüntetnünk. (Az „Énekek éneke” e kölcsönös vágyódásról szól.)
Azért pedig, hogy akár már most itt a Földön élvén a célba el is jussunk, csak olyan dolgokra kellene időt fordítanunk, amik valós szellemi hasznot hoznak a számunkra, és nem pedig azokra, amik az alapszükségletünkön felüli anyagi hasznot hoznak nekünk, mert azokkal az igaz valóságba visszakerülve semmire sem juthatunk. Amit itt nem a valóságos lélek mivoltunkért, a lelki beteljesedésünkért, és teljes megtisztulásunkért teszünk, az mind értelmetlen, fölösleges, és haszontalan tett, és azok így inkább csak a lelki kárunkra vannak.
Az anyagnak és anyaginak mindennemű kötöttsége alól kellene ugyanis nekünk, szellemi lelkeknek teljesen felszabadulnunk. A végső felszabadulásra kell tehát eljutnunk, ami az állandósult szellemi lelki teljes éberségünkkel lehet csak meg, és nem pedig az anyagi lelkünk, a pszichikai énünk, a testi érzelmi énünk állandó éberségre törekvésével, amire törekszünk itt a legtöbben a szellemi lelki teljes éberségünk helyett. Pedig a teljes éberségünkkel nem csak újra közvetlen kapcsolatra, és így újból teljes szabadságra, hanem teljes üdvösségre is jutnánk, vagyis örökké boldogok is lennénk, azaz mintegy már újra is, és ezúttal már örökösen is tökéletes egységben élnénk az „Üdvösségnek” is nevezhető Boldog Istennel.
Az itt, hogy az emberi többség ne, hanem inkább csak az értelmiségi réteg érthesse, „kontemplációnak” nevezett belső, azaz anyagtalan szellemi szemlélődéshez azonban a testi szemeknek az égvilágon semmi köze nincsen, mivel azt külső dolgok, testi dolgok, anyagi és finom anyagi dolgok önmagukban nem akadályozhatják, hanem mindig csak az ideiglenesen létező mást, mint ami az igaz valóság elképzeléseink, vagyis a képzeleti alkotásaink. A „kontempláció” lényegében tehát a valódi magunkból kifordultságunkból (a belsőből, a szellemi mélységből a felszín, a külvilág felé fordultságunkból) a valódi magunkba visszafordultan, vagyis a minden anyagitól teljesen mentes eredeti lényegi mivoltunkkal Istennel tökéletes egységben szemlélődés, amit itt „meditációnak” is neveznek. Állandóan „megérezni”, azaz szellemileg folyamatosan érzékelni az isteni természetünket, az anyagi természetünket meg nem érezni, és úgy csendben szemlélni mindent, ami (már) van, az igazi meditáció, az igazi látás, igazi érzés, és igazi tudás is. A szellemi lelki önművelésünk során a figyelmünknek fejlesztésével, illetve rendbetételével is tehát sokat kellene foglalkoznunk.
A figyelmünk igazán csak akkor összpontosított, ha közben nincsen semmi időérzetünk. Ilyenkor ugyanis a Tiszta Lét és Élet síkján, a Szeretetnek is nevezhető Isten legközvetlenebb világában vagyunk, és „onnét”, az időtlenségből, a Szent és Örök Isten „szemszögéből” szemléljük az itteni élőlényeket és dolgokat. Ezen teljes és tökéletes figyelmi állapotunkban a testi önazonosságunkról vagyunk elfeledkezve, vagyis teljesen önfeledtek vagyunk. Ez esetben a valóságos magunk örök életét éljük, és nem pedig a testünkét, azaz a valóságos magunkkal nem a testtudatunkban vagyunk, és vele azonosultan szerinte élünk, hanem ideiglenesen, vagy már véglegesen is az eredetvalóságunkkal (azaz Lélekből való teljes egész és teljesen tiszta lélekként) teljesen szabadon élünk.
Ha mi, most itt a Földön élő lelkei Istennek mindennap és egész nap fenn tudjuk tartani az Istenre teljes figyelemmel figyelés állapotát, akkor már nem vagyunk az emberi test érzékeihez hozzákötődve, és így nem azok irányítanak bennünket, hanem Isten Ővele egy Lelke által vezéreltek (vezetettek) vagyunk. (Isten „kézen fogva” vezet bennünket.) Amikor tehát így, vagyis testi érzékszervek nélkül állandóan érezzük Istent, akkor az a Teljességnek állandóan megélése (szellemi lelkileg tapasztalása) is, ami Teljesség is Isten. Az ilyen lelkei Istennek teljesen függetlenek az anyagtól és anyagitól, azok rájuk már semmilyen szinten sem hathatnak, hanem csak a testükre.
Ha azonban nekünk, magunkat anyagival beszennyezett szellemi lelkeknek nincsen törekvésünk innen, vagyis az anyag fogságából megszabadulásra, akkor azt senki nem adhatja meg nekünk, az összes Isten ideküldte, és erre is felhatalmazta tanító lélek sem, és az Őtőle való szabad akaratunk végett Maga Isten sem szabadíthat meg bennünket. Isten ugyanis csak az esetben részesít bennünket teljes kegyelemével, ha rá részünkről is megvan a kellő törekvésünk.
Időt kell szentelnünk rá, foglalkoznunk kell tehát Istennel és dolgaival, azaz keresnünk, és Istenre a valóságos magunkban rátalálván éreznünk is kell az Ő vezetését, és onnantól fogva az Ő nevében kell tennünk mindent, és nem pedig Őt mellőzötten, mint amivel még a legtöbben így vagyunk, még a magukat „hívőnek” vallók is.
Az előbb már írtak szerint az embert itt érő minden nyomorúság a korábbi tetteinek következményei, illetve eredményei. Amivé tettük tehát magunkat az anyagi valóságban korábban végzett cselekedeteinkkel, azok vagyunk most anyagi testben élvén. (Mindenki teste híven tükrözi ezt is.) Mindig is tehát magunk rendeltük el magunknak a cselekedeteinkkel, hogy a jelen életünkben büntetésekben, vagy pedig jutalmakban legyen részünk, és ezért a jelen életünket már csak úgy kellene élnünk, hogy büntetésben már soha többé ne lehessen részünk, ne sújthassuk magunkat velük.
Sajnos azonban, a legtöbb jelenleg itt testben élő lélek is még mindig ott tart, hogy inkább figyel a rosszra (minden emberi híradás is a rosszakkal kezdődik), ámde így csak egyre inkább szem elől téveszteni fogja az itt szintén létező jót és szépet, amivel viszont csak egyre több rossz fog a látókörében, illetve a környezetében létezni. Ezzel történik aztán, hogy az emberi lélek egyre több rossz tulajdonságot vesz be magába, és elfogy belőle az igazi jósága, az eredeti isteni jósága.
Drága embertársaim, nagyon is tartózkodnunk kellene attól, hogy másokról rosszakat beszéljünk, hogy mások hibáival foglalkozzunk. Ezzel ugyanis a legtöbbet magunknak fogunk ártani, mint ahogyan másoknak bármi módon (akár csak gondolatban) bántalmazásával is. Gyaláznunk sem szabadna másokat, mert azzal is inkább csak magunkat „hordjuk le”, magunkat alázzuk le. (Éppen annyi „leszólást” is el kell majd még szenvednünk, amennyit mi tettünk.) A társainkban egyébként is azt láthatjuk, ami magunkban is megtalálható, vagyis fölösleges folyton a másikunkat vizsgálgatnunk. Inkább kellene mások hibái helyett is a magunk hibáival foglalkoznunk, és azokat megszűntetni törekednünk.
Sajnos, mostanra pedig már ott tartunk, hogy szinte mindenki túlságosan elfoglalt a világ és mások dolgaival, és a maga anyagi dolgaival is ahhoz, hogy akár csak napi rövid időre is Istenre és Istennel gondoljon. E túlnyomó többség inkább szakít időt üres gondolatokra, és egyéb más haszontalan, vagyis szintén semmi lelki hasznot nem hozó elfoglaltságokra, és azokban még kedvét is leli, pedig azok mind a lelki lerombolására, a csak még nyomorúságosabbá, még silányabbá, erőtlenebbé tételére lesznek.
Istennek kellene tehát lennie a a legfontosabb elfoglaltságunknak, mert igaz hasznunk, lelki épülésünk csak ebből származhat.
Drága barátaim, mindig Istenre, és arra kell gondolnunk, hogy közvetlenül Őbelőle valóan Ővele tökéletes egységben élő tudata vagyunk, és akkor a világi munkáinkhoz, és a világhoz sem fogunk többé hozzákötődni, azaz nem ragaszkodva hozzájuk éljük meg azokat. Azok rendben fognak így is folyni, ahogyan azt Isten akarja, mivel itt is Isten a cselekvő is.
Végül is tehát azért kellene itt élvén is a legtöbbet Istennel és dolgaival foglalkoznunk, mert a „kettősségnek” is nevezhető születés és halál egész világán a lélek mindig csak az Isten teljes ismeretével és teljes megértésével kerülhet túl, vagyis csak így kerülhet vissza az eredetvalóságába, az örökkévalóságba. Teljes és igaz tapasztalati tudáshoz Istenről azonban mindenki csak közvetlenül Istentől juthat az esetben is, ha ezt a tapasztalati tudást Isten egy magával Őt képviselő, erre is felhatalmazott „fián” keresztül adja meg a lelkének. Isten célja ugyanis, hogy újra anyagi tapasztalat feletti műveltségre jussunk, lehetőleg minél hamarabb, vagyis míg a testünk életideje le nem jár.
