A testünk halálával, ha itt „újabb” életről beszélünk is, ugyanazon életünk folytatódik, mint ami az anyagi testben élvén, és előtte is volt, csak a testünk halála után egy másik testbe, azaz másik, bennünket megnyilvánítani hivatott testbe, és bizonyos megváltozott feltételek, vagyis a jelentől más lét és életkörülmények közé is kerülünk.
A „másviláginak”, avagy „odaátinak” nevezett asztrál test, és az asztrál élet is, ahová innét kerülünk, sok minden élethez itt szükséges dologtól mentes. „Oda”, illetve abba a létállapotba átkerülve ugyanis többé már nem szükséges aludnunk, ennünk és innunk, és járművek sem szükségesek nagy távolságú utazásokhoz sem, és magunk mindazokat is megtehetjük, amikre itt a Földön csak a legújabb technikai dolgaink, a „csúcstechnológiánk” révén vagyunk képesek.
„Odaátra”, vagyis a jelen anyagitól már teljesen másnak is nevezhető lét és életállapotba kerülve azonban mindenki, vagyis minden szellemi lélek aszerint lesz a szférákban (létrendszerekben) elhelyezve, hogy itt mennyire lett tiszta, azaz mekkora világossággal bír (mekkora a szellemi és lelki „fénye”), mennyire ismeri Istent, és az Ő ottani törvényeit, mennyire ismeri ki magát a „másvilágon”. A szellemi élet világossága, avagy „fénye” az isteni szeretet, és a szintén tudatos isteni értelem, ami utóbbi „kettő", vagyis az értelem és tudat is egy, ahogyan a szellemi élet is egy a szellemi világosságával.
Az asztrál világ felső régiója mennyei édenkertként is elképzelhető, ami magával védően (mintegy védőövezeteként) veszi körül a teljesen és tökéletesen tiszta, és tisztán szellemi minőségű (azaz teljességgel anyagtalan) lelki és szellemi valóságokat, a szintén örök fennmaradású világokat, mely általunk "asztálnak" elnevezett világ egész van közvetlen kapcsolatban az anyagi világgal, a mulandó valóság egészével, a „felszíni” létrendszerekkel.
A teljes és valódi önazonosságunkról, vagyis az egészével közvetlenül Istenéből való, Övével teljesen egyező teljes, és teljességgel anyagtalan önvalónkról pedig azt kell tudnunk, hogy az egy vagy több részét (részteljességét) Isten hasonlatosságára kibocsáthatja magából más, mint az eredeti testet öltésbe, és abból azt, illetve azokat egyenként, vagy egyszerre is visszavonhatja magába, „beteljesítve” ezekkel a „töredékrészeivel” az így szintén „töredékessé” lett magát, az eredeti egész teljességét. Ennyiből remélhetőleg már belátható, hogy valójában a valóságos lényegi mivoltunkkal többdimenziós lények (is) vagyunk (létezhetünk több dimenzióban egyidejűleg, vagyis egyszerre is), és, hogy hogyan vagyunk ilyenek (is). A dimenziókban használható, szintén kétpólusú testeinket azonban mindet le kell vetnünk magunkról ahhoz, hogy már csak a velünk valóban egy és azonos örök és nem anyagi formánkkal, illetve minden forma nélkül is létezzünk tökéletes egységben a mindenütt jelen lévő Istennel a Teremtőnkkel. (Sokan azonban a beteljesülésükkel, és a tényleges teljes és tökéletes tisztaságra jutásukkal nem is foglalkozván, az elméleti tudásuktól gőgössé letten elhitetik magukkal, hogy ők képesek innét egyenesen Isten forma nélküli mindenütt jelenvalóságával egyesülni, vagyis elhiszik maguknak, hogy ilyen hozzáállással is ezt a jelen létrendszert elhagyva ez lesz a végső valóságuk.)
Az itt sokak által szintén tévesen magyarázott „második halálnak” pedig az asztrál síkból kilépést, vagyis a formailag valamennyi finom anyagiból, legnagyobb részével azonban szellemi lelki minőségből álló édenkertből „kilépést”, és az oda felemelkedéssel a tisztán szellemi világokba „belépést”, vagyis a legmagasabb létállapotba kerülést nevezhetjük. A „második halál” valójában tehát szintén csak a testnek, az asztrális testnek, a csillagközi porból is álló testnek „halálát” jelenti, mely test is magára maradva szét fog oszlani az asztrál „atomjaira”, vagyis a szellemi világokhoz azoknak „kertjeként” (vagy azokat magával körbefogó „kereteként”) tartozó szféra „anyagának” összetevőire. Az asztrál „atomi részecske” viszont ellentétben az itteni elemi részecskékkel állandó fennmaradású, és az anyaginál jóval nagyobb fényt (lelki világosságot) magából kibocsátó, és ezért anyaginak már nem, hanem csak anyagszerűnek nevezhető részecske.
A jelen hús-vér testünk halála után a valódi önazonosságunk tehát egyre finomabb minőségű, őt szintén megnyilvánítani hivatott formákba, illetve „burkokba” kerül bele, valójában azonban ezzel más és más létállapotokba és „szférákba” (lelki és szellemi lét-, illetve tudatszintekre) fog kerülni, mígnem végül el nem jut az Istennel a Teremtőjével teljesen egyező létállapotba, vagyis az Ővele tökéletes egységben élésre, ahonnét kiindult a más, mint az eredeti létállapotokba és léttartományokba, és azoknak anyagából álló, eredetitől szintén más testet magára nem öltött.
Maga Isten azonban az ember eredeti létállapotát soha, de soha nem változtatja meg. Mindig ugyanis az ember maga az, aki megváltoztatja azt, ami benne van, amiből ő eredetileg áll, és ezzel (hogy őtőle mást magába vesz) a létállapotát változtatja meg. A rosszat is mindig csak az ember teszi magával, soha nem az Isten teszi vele, ezt az ember mindig csak ráfogja Istenre. Az emberek tehát mind maguk korlátozzák le, és maguk károsítják is meg magukat, minden igazságtalanságukat maguk eredményezik, vagyis Istenből és szeretetéből maguk teszik hiányossá, és egészen hiányossá is magukat. Mindig tehát mi, isteni lelkek vagyunk azok, akik igazságtalanul bánunk még csak magunkkal is, azaz tesszük magunkat Istenből avagy Igazságból nagyon is hiányossá, Istenben szegényekké, és igen szegényekké, nyomorúságosakká is. (A legnyomorúságosabb szellemi lelkek ma is az anyagilag és tárgyi tudásban leggazdagabb lelkek köréből vannak.)
Valójában a magunkat anyagiakban, köztük tárgyi tudásban is egyre gazdagabbá tételével tesszük magunkat az Istenből telített állapotunkból egyre silányabb lelkekké, Istenből egyre hiányosabbakká, végül is tehát istentelenekké, igazságtalanokká. A Földön ma már alig találni embert, akinél ez nem így van, őket lehet nevezni azon „maradéknak”, akik innen valóban vissza fognak kerülni az eredetvalóságukba, mert ők újra tele lesznek Istennel, és így újra tökéletesen tiszták is lesznek. Látszatra azonban nagyon sok „Istenben gazdag” ember létezik ma is (és azok fényes, szép ruhákba ki is öltözködnek, kegyeskednek, nyájaskodnak is a többiekkel, mutogatják is magukat, villogtatják a metszőfogaikat is), csakhogy azok mind nem az Igaz Istenben gazdagok, hanem egy más istenben, egy hamis istenben, és megtévesztik, és félre is vezetik a lelkeket.
Állapotváltozáson azonban Maga Isten a Szellem, és a közvetlenül Őbelőle való szellem soha nem, hanem csak az egészével e szellemből való, és ezért „szellemi” lélek, és az anyagi test esik át. Az ember, vagyis a szellemi lélek útja valójában az, hogy visszatérjen a szelleme változatlanságába, vagyis legvégül a mozdulatlan jelenlétébe, a mindennél szilárdabban és örökké fennállóságába. Istenből a Szellemből való emberi szellem is tehát mozdulatlan és csendes szemlélője („szem”-tanúja, ismerője) az Isten Lelkéből való emberi léleknek, és a szintén Isten által létező anyagi testnek, és ezeknek állapotváltozásainak is. (Maga a szellemi lélek is örök és változatlan létező, csak tehát a létállapota változhat.) A szellemből való léleknek odáig kell tehát mintegy az anyagi testből kiindultan eljutnia, hogy végül, azaz legvégső állapotaként eggyé legyen az Istenével egy mozdulatlan szellemi mivoltával, és így már maga is csak szemlélője legyen minden még nem ilyen léleknek és testüknek, és az összes többi testnek, vagyis valamennyi mulandó minőségnek is, amik az alapjaik kivételével őáltala is lettek.
A jelen testünk halála után, vagyis magunkra először is asztráltestet öltötten, azonban először még csak azzal szembesülhetünk, hogy az asztráltest a jelen anyaginál jóval többre képes test, a teljes látásában van például olyan is, hogy egy itteni tárgyat is egyszerre minden oldaláról lát, és a belsejében is mindent ugyanígy lát, látja még a legparányibb anyagi részecskéjét is, vagyis az itt létező tárgy minden részét látja, és látja a tárgyat egységként, vagyis a teljes egészét is. Egy csukott könyvnek például egyszerre látja minden oldalát, és így azok közül egy oldalra külön is ráfókuszálva, elolvashatja annak egészét, vagy csak egy részét, egyetlen fontos szavát is. Ugyanakkor pedig a könyvön, de akár falakon is, átlátni is tud, azaz látja, hogy mi van alatta, vagy mögötte, és látni képes az egész anyagi univerzumost is. Látja minden tárgynak, az emberi testnek is az auráját, a tojás alakú testi értelmi életkörét, és annak testi érzelmi színes tartalmát is. Az asztráltest szeme látja a Föld légkörét alkotó részecskéket is. Látja azt is, hogy minden anyaginak, még a legkisebb anyagi részecskének is létezik egy asztrális mása, vagyis mindkettőt egyszerre látja. Látja, hogy már csak két anyagi részecske, két foton is elektromágneses sugárzássá tud alakulni, és látja azt is, hogy két asztrális részecske hogyan alakul asztrális sugárzássá, vagyis nem anyagi "fénysugárrá”. Az asztrál látás valójában tehát az anyagi szemekkel látható színkép határain túli formák és színek látása, vagyis az asztrál világ részeinek és egész teljességének látására, és az anyagi világnak egésze látására is alkalmas. (Sok anyagi testben élő szellemi lélek már itt bírhat részleges, vagy teljes asztrál látással, vagy más asztrál érzékeléssel is. A tisztán látást még csak részlegesen visszakapottak közül sokan elhitetik magukat azzal, hogy ők már mindent tisztán látnak. Ők lesznek itt a hírneves, és gőgös „látnokok”, akik pénzért árulják a tudományukat.)
A teljes látással bíró asztráltesttel látható teljes egész asztrálvilág, és a teljes egész tárgyi világegyetem is, végül is azonban nem más, mint Istennek Tudata által kimondott szellemi szavának eredménye. A tárgyi világegyetem esetében tehát ugyanezen Isteni Szó teremti meg, és aztán hozza rezgésbe (mozgásba) is azokat a szellemiből szellemi nyomáshatással összesűrűsített, és így már „eleminek” vagy „anyaginak” nevezhető részecskéket, amikből tevődnek össze szintén Isten rájuk Tudata általi ráhatására az anyag illetve energiahalmazok, amikből bizonyos mennyiségeket véve lehet anyagi formákat, tárgyakat, anyagi dolgokat alkotni, vagyis „összegyúrni”, szintén isteni tudati erővel a szellem akarata és elképzelése szerint.
Az itt élő emberi lelkeknek most azonban, hogy tudatukkal belegabalyodtak az elemi részecskékből álló energiavalóságba, és az az alapján általuk teremtett virtuális valóságba, egyre nagyobb lesz az érzelmi és értelmi sötétségük, vagyis inkább már csak a testi érzelmeik és testi értelmük szerint élnek. Ők most eléggé alantas létállapotba (mondhatni rá, hogy pokoli léthelyzetbe) kerültek ezzel az eredeti örök, és örökké boldog létállapotukhoz képest, melyben teljesek és ragyogón tiszták (semmi anyaggal és anyagival nem terheltek, és nem szennyezettek), és tehát örök életűek is voltak örök boldogsággal.
Ha tehát, mi, szellemi lelkek nem az előbbit tesszük, azaz nem merülünk teljesen is bele az anyagba és anyagiba, hanem inkább fokozatosan eloldódva tőle, és el is hagyva a tőlünk más minőséget (azaz eltávolodva tőle), elkezdünk újra már csak az isteni érzelmeink, és isteni értelmünk szerint élni anyagi testet magunkra öltötten is, akkor a félanyagiaknál jóval tisztább, és magasabb világokba fogunk innét felkerülni, majd végül pedig a teljesen tiszta lelki és szellemi világokba („ahol”, illetve ami létállapotból van a mi kiindulópontunk) kerülünk, és nem pedig ehelyett még a jelenleginél is sötétebb világokba süllyednünk le, melyekben csak még több szenvedésben lehet részünk, és így a megszabadulásunk a sötét világokból csak még tovább fog odázódni. Azért, hogy ne így járjunk, kellene tehát magunknak is a javulásunkon, a tisztulásunkon dolgoznunk (szellemi lelki önművelést végeznünk), mert, ha nem ezt tesszük (vagyis, ha inkább fejlesztjük az anyagi lelkünket, a testi személyiségünket), akkor csak a magunk egyre jobban besötétítésén fogunk dolgozni, vagyis a magunk vesztére leszünk, még, ha az anyagi „épülésünkkel” (fejlődésünkkel) elégedettek leszünk is. Ezzel ugyanis csak még jobban hozzákötözzük magunkat az anyagi valósághoz, a duális, vagyis kettős lényegű valóságokhoz, illetve világokhoz, legújabban pedig a már említett virtuális világhoz, a digitalizált világhoz is. Már léteznek itt közöttünk olyan lelkek, akik digitális dolgok nélkül már nem is tudnak élni. Ők már teljesen is el(számító)gépiesültek (elanyagiasodtak), már csak a jelen korban meg is valósított gépi programozás szerint mozognak.
Az isteni lélek, avagy isteni tudat mivoltunkkal egyre magasabb létállapotokba és tudatszférákba kerülésünkkel valójában a dualitás, a „kettősség” illúzióján kell túllépnünk, hogy újra egységben gondolkodjunk és érezzünk, azaz, hogy újra egyek legyünk Istennel, Aki a Magába teremtett mindenség is, Amit nevezhetünk Isteni Egységnek, vagy Isten egész Teljességnek is. Ha pedig túltesszük magunkat a „kettősségen”, vagyis az egész duális létrendszeren, ami Isten közvetlen segítségével minden lélek számára lehetséges (csak komolyan kérni kell), akkor többé már nem leszünk kitéve az itteni vonzó és taszító erőknek, és ítélkezni sem fogunk senki, és semmi fölött sem.
Mi, szellemi lelkek a „kettősség” illúziójától azonban csak úgy tudjuk mentessé tenni az Istenével teljesen egyező elménket és tudatunkat, ha itt a megfigyeléseink során mindig és teljesen tisztában tudunk lenni azzal, hogy mi valóság, és mi nem az. Az illúzió ugyanis mindig dipólusos (ellentétpárokból álló), a valóság, avagy igazság pedig egypólusú. Maga Isten, és az örökkévalósága tehát nem poláris létező, és az örökkévalóságában ezért nem létezik semmi negatív élmény, hanem örökké csak csupa jó lét- és életélmény van. („Ott” tehát nem létezik „jó és rossz”, hanem csakis az isteni jó, a tökéletes, az abszolút létezik.)
A jelentől más dipólusos testekben folytatott, és itt ezért „előzőnek” nevezett életeink is tehát illúziók, és ezért velük, mint az itteni múltunkkal, szintén nem szabadna foglalkoznunk, elégedetteknek kell lennünk az azok során tanultakkal, mivel azokat a további végtelen életünkben, az örök életünket élésünkben mind felhasználhatjuk. A halál is illúzió, és ezért nem szabad kötődnünk a testhez, az anyaghoz illetve energiákhoz, vagyis a jelen erőkhöz, és a halállal kapcsolatos ismeretekhez sem, mert akkor már a halál illúzióját is legyőztük, vagyis azon is felülkerekedtünk.
Az ember azonban, míg itt élvén fél a haláltól, és más félelmei is vannak, nem láthatja a Magában az előbbieket is létrehozó Világosságot, azaz nem láthatja a káprázat világát is Magában létrehozó Istent, még nem élhet az Istenével egyező eredeti létállapotában. Ha viszont a halál helyett is az örök életben, vagyis az Örök Istenben (az Örök Életben) hiszünk, éspedig Őtőle való, azaz meggyőződéses hittel, ami csak növekedni fog az újabb és újabb Isten-élményekkel, többé már nem lesznek létfenntartási félelmeink, és más félelmeink sem, és még csak aggódni sem fogunk, senki, és semmi végett sem. Aki tehát már mintegy újra is a Világosságban jár (Istenben él), semmi olyanhoz nem ragaszkodik, nem kötődik, ami a sötétségnek része, vagy ami sötétséggel fertőzött. A Világosságban járó lélek a mulandóhoz nem is csak nem tapad hozzá, hanem, hanem még csak nem is vonzódik hozzá.
Az ember azonban csak akkor kerül igazán közel, közvetlen közel Istenhez, azaz kerül teljes és valóságos egymásbafoglaltságba Istennel, amikor a látása számára a kint és bent, a lent és fent, a jobb és bal eggyé válik, vagyis amikor a „kettősség” illúziója teljességgel megszűnik, azaz, ha már csak Istent, és az Ővele egy Isteni Egységet látja, mást pedig nem lát. A szellemi, avagy isteni lélek ekkor kerül vissza az eredeti létállapotába, az Istennel tökéletes egységben élésére, ami viszont megtörténhet vele úgy is, hogy még a fizikai teste is él. Ezt az állapotot azonban itt nem lehet elmondani, és leírni sem, ahogyan valósággal van. Véges eszközökkel ugyanis ezt képtelenség megtenni, és képtelenség azért is, mert abban a létállapotban csak lenni lehet. (Ezt az innét nézve harmadik Ég béli létállapotot, az Isten itt küldöttjévé tette, Pál nevet kapott lélek sem tudta elmondani, és a többi „onnét” emberiséget tanítani, segíteni ide küldött megtestesült szent lélek sem, mert az itteni véges szavakkal és fogalmakkal a végtelent és határtalant, ahogyan valósággal van, képtelenség kifejezni.
Az emberi léleknek az előbbihez be kell látnia azt is, hogy nem a külső körülményeinek megváltoztatásával lesz mintegy már újra is Isten-tudattá, és fog élni újra az eredeti létállapotában és létállapotával. Ez az eredeti létállapota ugyanis a külső körülményektől függetlenül fog helyreállni, és azt újra meg is kell szoknia. Amennyiben pedig Isten őt teljesen is helyreállította, az isteni lélek be fogja látni azt is, hogy érte sehová nem kellett elmennie a jelen körülményeiből, és mégis vissza van juttatva az eredeti örök létállapotába, avagy léthelyzetébe.
Az örök lelki valóságot azonban igaz valósággal soha nem hagyjuk el, hanem egyszerűen csak téves azonosulásba kerülünk annak tükröződésével, avagy árnyék, vagy ál valóságával, a mulandó, az itt anyaginak nevezett világgal, és az annak elemeiből álló anyagi testünkkel. Amennyiben pedig Istennek köszönhetően végül az eredeti létállapotunkba és nézőpontunkba visszakerülünk, azonnal tisztában leszünk a korábbi téves azonosulásunkkal, és mindent úgy fogunk újra látni, és megélni is, ahogyan minden valósággal van. (Hamis tapasztalásaink, vagyis a testen keresztüli tapasztalásaink sem lesznek a továbbiakban. Ha ugyanis még így is él a testünk, akkor már nem rajta keresztül, hanem közvetlenül fogunk tapasztalni itt is mindent.)
Ameddig, illetve amikor viszont az illúzió tudatában, vagyis a mulandó valóság egészének tudatában, és ugyanezzel a tudomással (a jelen valóságot igaz valóságnak ismervén) is vagyunk, addig az illúziónak a fogságában is vagyunk. Amitől fogva azonban újra már csak Isten Ővele egy Tudatában, és az Ő igaz (örök) lelki világának tudatában vagyunk (benne), többé már nem élünk illúzióban, hanem már csak a teljességgel anyagtalan lelki világban élünk teljes szabadsággal, vagyis teljesen felszabadulva az illúzió alól, azaz már semmiben nem, és semmivel sem korlátozottan. Ilyenkor ugyanis már vissza vagyunk emelve a lelki világba, azonban, ha él még a testünk, akkor még valami kevés szinten van ragaszkodásunk a testünkhöz, illetve az anyagi testben is éléshez, ami is meg fog majd szűnni. Drága testvérem és barátom, szívből kívánom neked, hogy minél hamarabb már csak ebben a magasztos, és „malasztos” (isteni kegyelemmel, irgalommal, áldással teljes) állapotban legyél.
