Minden emberi léleknek szüksége van arra, hogy megértse Istent, és az Ővele való örök kapcsolatát, vagyis az örökre összekapcsolódottságát Istennel a leghatalmasabb, és színtiszta Lét és Élet Szellemmel, Aki és Ami a mindennél fontosabb Szeretet is. Istent illetően azonban nem anyagi, vagyis nem testi (és még csak nem is formai) megértésre kellene eljutnunk, hanem csak valóságos lelkire, azaz olyan szellemi lelkire, amiben semmi anyagi nincsen, mert ha van benne, akkor nem lehet tiszta, avagy világos a megértésünk, mivel az anyagival még szennyezett.
A civilizált emberi életforma is elsősorban azért adatott meg a közvetlenül Istenből való szellemi léleknek, hogy az visszanyerhesse az elfelejtett tudását a Mindenható Istenről, és az Istennel való közvetlen és állandó kapcsolatáról. Semmi más fontosabb dolgunk nincsen tehát itt a Földi életben, mint újra szellemi lelki tudatúvá, azaz isteni tudatúvá, tudatosan is Isten-tudattá, magunknak is Isten Ővele egyazon Tiszta Tudatosságává lenni. A jelen testet, az anyagi testünket magunkra öltötten ugyanis azonosultunk a mulandó testtudattal, és most anyag tudatúból lelki tudatúvá kell lennünk („fejlődnünk”), és vissza kell térnünk a lelki világba, ahol örök boldogsággal, és teljes tudással éltünk. Hozzá az anyagi tetteket abba kell hagynunk, és az anyagi világhoz ragaszkodásunkat is meg kell szüntetnünk. Vissza kell térnünk a lelki tudatú cselekvéshez, mindig az Isten érdekei szerint, vagyis mindig az Istennek kedvére való, akaratának megfelelő cselekvést kell folytatnunk itt élvén is. Istennek ugyanis Ővele tökéletes egységben élő tudatos cselekvő „eszközeinek” lenni vagyunk hivatottak, mint ahogyan a testi értelem is a teljes egészével magából való, őt megnyilvánítani is hivatott tudata által cselekszik, amivel tökéletes egységben létezik.
A védikus írásokból, és keleti tanítóktól ismerhető „samadhi” állapot a tudatos isteni léleknek teljesen elmerülése az Isten-azonos Isteni Tudatban, vagyis Isten Ővele egy Lelkével, avagy Tudatával, a végtelen és határtalan, örömteljes, színtiszta, örökkön örökké létező Tudattal, végül is Istennel teljesen eggyé válás. A szellemi léleknek ebben a tudatos létállapotában ugyanis Isten őt itt a mulandó valóságában a cselekvő eszközeként használhatja, vagyis Ő az egyéniesített lelkén, és annak testén keresztül is cselekedhet itt az anyagi világban, amikor itt így akar megtenni valamit.
A szellemi lélek részünkről azonban a kapcsolatunk Istennel a legtöbbünknél még mindig csak felszínes, és ezért azt egyre inkább elmélyítenünk kellene, hogy végül mintegy már újra is teljes és tökéletes közvetlen kapcsolatunk legyen Istennel, amit Ő az erre való állhatatos törekvésünkre fog mintegy már újra is megvalósítani.
Jelenleg azonban még nem az előbbinél tartunk, hanem a legtöbbünkkel még mindig a testi érzékeink és szokásaink rabszolgái vagyunk. Ezért a testbe zárt szellemi lélek önfelismerésének fokozatosan ki kell terjednie a test korlátaiból az isteni mindenütt jelenvalóság örök jelenére. A tudatos szellemi tudat mivoltunknak ismét határtalanná kiterjesztéséről van tehát szó, amire a tudatunkkal a testtudatunkban tartózkodva, vagyis abba mintegy bezárultan, azzal elfedetten egészen addig nem lesz lehetőségünk, míg az igaz tapasztalati tudásunk (nem testi érzékek általi Isten-élményünk) rést nem nyit azon, és az egyetlen Igazság teljes ismerete ki nem szabadít bennünket a fogságából, amivel az egész anyagi valóságnak is szintén képletes fogságából is meg fogunk szabadulni, vagyis a „kettős bilincsünk” mintegy le fog hullani rólunk, amik tehát magunkra vett „súlyos” terhek is voltak.
Mintegy tehát újra rá kell jönnünk, hogy Isten hasonlatosságára létező tudatos, intelligens, egyetemes szellemi lelki lények vagyunk örök boldogsággal és örök örömmel. Az Istenéből való lelki önazonosságunknak szintén természetessége tehát az örök boldogsága, és örök öröme is. Ez a valódi természetünk, az Istenével teljesen egyező természetünk, nekünk, most itt a Földön ideiglenesen halandó testben élő tudatos lelkeknek is. A tiszta szellemi lélek mivoltunk az örökké örömteli Isteni Léleknek a tükörképe. Mivel pedig hozzá semmi tárgyi dolog, azaz semmi anyag és anyagi (azaz semmi itteni, vagy kozmosz béli energia sem) nem szükséges, bármely emberi lelke Istennek bármikor és bárhol élvezheti az örök boldogságát, merthogy az Isten hasonlatosságára a természetessége őneki is, és így ő megtestesülten, vagyis bármilyen anyagból, vagy anyagiból is álló testet magára öltötten is állandóan megélheti az örök boldogságát is, amennyiben nem mást akar helyette (is), vagyis a földi, vagy más anyagi létrendszerben honos anyagi boldogságot. Az örökkévaló lét és élet azonban a tökéletes boldogság, az igazi (isteni) boldogság, a földi boldogság, és a többi anyagi létrendszer béli boldogság ugyanis mulandó, és már csak ezért sem igaz, ezért sem tökéletes boldogság.
Az emberi lélek a Legfelsőbb Léleknek (Istennek) valójában tehát egyéniesített képe, aki és ami közvetlenül Istenből való lény képes magával a Legfelsőbb Lelket, Istent itt a mulandó valóságában megnyilvánítani (vagyis Őt itt megvalósítani), és rajta keresztül Isten így már ki is nyilatkoztathatja Magát.
A jelen testben, az anyagi testben élő lelki tudatosságunk mögött mindig ott van tehát Istennek Ővele a tisztaságával is egyazon Szellemi Tudatossága, a valódi lényegi mivoltát illetően „szülőanyja”, Aki és Ami Teljes Tudatával egyazon EGY Isten „nemzésére” szülte meg őt. Ugyanez a "szülő" Apa és Anya EGY Isten a mi Gondviselőnk is, Aki, ha „szívvel és lélekkel”, vagyis az Övével teljesen egyező teljes lényegi mivoltunkkal kérjük Őt, minden gondunkat, minden terhünket átvesz Magára, vagyis mindig meg fog segíteni bennünket, „gyermekeit”. Nekünk ezért csak annyi lenne a dolgunk, hogy mindig és mindenhol teljes összhangban, teljes harmóniában éljünk a bennünk, és körülöttünk is élő legigazabb, vagyis egyedül igazán valóságos Igazsággal, Aki és Ami is az egyetlen Isten, mivelhogy Istennek az Ővele egyazon Tudata Igazság is.
Az Istennel való közvetlen kapcsolat nélkül azonban képtelenség teljesen kifejlett (felnőtt, érett) lelkévé lenni Istennek. Ennek itt legfőbb gátjai a valóságos lelki fejlődésre nem törekvés, és az önelégültség, az önteltség is. Ha viszont valaki az előbbi rosszaktól megszabadultan már képes folyamatosan Istenre gondolni, a világgal és dolgaival pedig egyre kevesebbet foglalkozni, akkor Isten az Őrá figyelő, Ővele és dolgaival foglalkozni akaró, és így is tevő lelkét egyre közelebb fogja vonni Magához, és végül mintegy már újra is meg fogja valósítani a közvetlen és teljes kapcsolatát a lelkével.
A mindig és mindenhol teljes figyelemmel Istenre fókuszálás tartja aztán már Istenben és Istennél az Isten EGYMagából „szülte” szellemi tudatát, az emberi lelkét, aki így Istennek az Atyja és Anyjának közvetlen közelségét állandóan érezni fogja, vagyis állandóan tudatában lesz Istennek, állandóan az Isten Tudatában létezvén. Az emberi lelket, vagyis Isten a Szellem Ővele egy Tudatából való szellemi tudatot pedig a mindenkit és mindent egyaránt szeretete a mindenütt jelenvalóságban, az időtlenségben, az örökkévalóságban tartja, és ezért az újra már csak isteni szeretettel szerető lélek mindent úgy lát, ahogyan minden valósággal van, még, ha mulandó testtel is él, akkor is, mivel így már a látása is újra teljesen egyező lesz Istenével, Aki mindent lát, és mindenről mindent tud a mindenütt jelenvalósága révén is. Ilyenkor azonban az emberi lélek már semmi anyagi és asztrál testi hangot sem hall, anyagi érzékelései, testi érzelmei (testi tapasztalatai) már nem lesznek, hanem csak szellemi lelkileg fog érzékelni mindent, a testen keresztülüli érzékelése teljesen meg fog szűnni. Az Istenével tökéletes egységben élő teljességgel anyagtalan szellemi tudat mivoltunkkal egyszerre fogjuk tudni érzékelni magunkat az anyagi testünkben, a Földben, az égitestekben, az egész anyagi világmindenségben, és az anyagnak legkisebb részecskéiben, és természetesen Isten örökkévalóságában is, vagyis visszakerülünk Isten mindenütt jelenvalóságába is.
Ahhoz azonban, hogy az Istennel újra teljes és közvetlen összekapcsolódásra, azaz Istennel tökéletes egységben élésre, és így Istennek mindenütt jelenvalóságára is eljussunk, az egónknak, a testi énünknek, és az egész jelen világnak és dolgainak semmivé kell válniuk a számunkra, és azoknak magunknak is meg kell halnunk. A keskeny és nyílegyenes ösvény ez ugyanis Istenhez, ez fog bennünket mintegy visszahelyezni Istenbe, vagyis az Istennel egységünkbe, és az Ővele közvetlenül együtt, azaz egy szent közösségben élésünk valóságába is, ami az Isten „házában” Istennel együtt „lakozás”. Ez lenne tehát az Isten által mintegy már újra is megvalósított teljes egybekapcsolódásunk Istennel.
A tudatos szellemi léleknek ahhoz, hogy mintegy újra tökéletes egységben (teljes összekapcsolódottságban), és egy közösségben is éljen Istennel, valójában tehát csak az Istenről és a valós (igaz, örök) szellemiről való tudatlanságából kellene kigyógyulnia, ami tudatlansága végett kénytelen itt nagyon sok minden kellemetlenséget, szenvedést elviselni, míg meg nem gyógyul, míg a jó törekvését látva Isten meg nem gyógyítja, ki nem igazítja, helyre nem állítja. A nyomorúság és szenvedés sötét óceánját ugyanis Isten valamennyi lelkének előbb, vagy utóbb, de egyszer majd már végleg is el kell hagynia. Sokaknak viszont igen hosszú az út az időtlenség és örökkévalóság felé, amit viszont egyedül csak maguknak köszönhetnek, mivel ez egyedül csak tőlük függ. A megfelelő vágyakozására azonban Isten kivétel nélkül mindenkinek fel fogja fedni, és végül majd már teljesen is kinyilatkoztatni fogja Magát. Az Igazság az Ővele való egységét így fogja helyreállítani, amivel az Övével egyező teljes szabadsága is újra meglesz a lelkének.
