Az emberek legtöbbje mindenre hajlandó gondolni, csak az Igaz Istenre nem, mindenről hajlandó beszélni, csak az Istenről nem. Az ilyen ember így azonban attól is ellehetetleníti magát, hogy Istennel együtt gondolhasson, és ugyanúgy érezhessen (tapasztalhasson) is, mint ahogyan Isten. Isten ugyanis úgy él meg mindent, ahogyan az Őáltala létező minden valósággal van.

A közvetlenül az Istenéből közvetlenül való, és ezért "valóságos" önmagunkban, vagyis az igaz önazonosságunkban Magát az egész örök, és örök boldogság teljes, szellemi minőségű, végtelen és határtalan Létet és Életet, azaz Istent a Legfőbb Lényeget kellene tudnunk és tapasztalnunk, azaz megélnünk, és a teljes egészünkkel Őbelőle valóan magunkat sem másnak, hanem tagjaiként ugyanennek az Örök avagy Igaz Lét és Életnek kellene megélnünk. Közvetlenül Őbelőle valóan ugyanis teljesen egyezőek vagyunk Ővele. Az Övéből van tehát az önazonosságunk is, és így azonosulásban (is) mindig elsődlegesen Ővele vagyunk, és ennek mindig és mindenhol így is kell lennie, vagyis teljesen egylényegűnek tekinthetjük magunkat Ővele minden létkörülmények, még az eredetitől teljesen más körülmények között, vagyis a tisztán anyagiak között is. Ideiglenesen itt élvén is tisztán tudhatjuk tehát, és így tapasztalhatjuk is, hogy magunk is Ő vagyunk, azaz, hogy egyek vagyunk Ővele.

Az pedig egyedül rajtunk múlik, hogy Istenben még mi mindent fogunk megtapasztalni, mivel szellemileg magunk fogjuk megteremteni, hogy mit fogunk aztán majd akár tárgyi gyakorlatilag is megvalósítva megtapasztalni. Isten hasonlatosságára ugyanis mindent az isteni, avagy szellemi gondolataink és érzelmeink révén hozunk létre, amiket itt tárgyi gyakorlatilag is megvalósítva nem csak a valóságos önazonosságunkkal, hanem a szintén teremtett anyagi testünkön keresztül is tapasztalhatunk, vagyis hamis, azaz nem közvetlen tapasztalatunk is lehet az eredetileg anyagtalan szellemi szinten megteremtett dolgokról.

Magunk is belekerülve, azaz önszántunkból „belépve” a teremtett anyagi valóságba viszont magát az életünket tapasztalásunkat, vagyis az életet megélésünket magunk korlátoztuk le a csak testi érzékszervekkel rá figyelésünkkel csak a testi érzékeinkkel tapasztalásra. Így azonban itt az élet a teljes szabadsághoz szokott tudatos isteni lélek számunkra nem egyszerű, mert a hamis tapasztalásával az életet nem egyszerűen csak megéljük, hanem az életet mindig valami tárgyi dolgokhoz, elsősorban az anyagi testünkhöz viszonyítva éljük, ráadásul az életet anyagból valónak tartjuk (a halandó testet tartjuk az életnek, ami van benne az életben, ami élet élteti a testet is), és elképzelni sem tudjuk, hogy az élet teljesen függetlenül létezik az anyagtól, vagyis, hogy anyag és anyagi nélkül is van élet, és természetesen lét is, mivel e kettő is az EGY Isten. Az élet valóságos megéléséhez túl kell tehát lépnünk a testi érzékeink korlátain, azaz meg kell haladnunk az érzékszervi érzékelést. Ilyen állapotba azonban csakis azzal juthatunk, ha a testi érzékeinket teljesen mellőzve érzékeljük és éljük az életet. Néha azért van itt rövid időre részünk ebben is, amikor valaminek a teljes és tökéletes megismerésére és megértésére, vagyis igaz megélésére, nem testen keresztüli teljes körű tapasztalására (az adott valaminek teljes egészével a „megérzésével” megismerésére és megértésére) van szándékunk, vagy, ha valami fölött teljesen önfeledten örvendezni tudunk. Ilyenkor a megélésünk, avagy tapasztalásunk az eredeti abszolút lesz, és nem pedig valami tárgyihoz viszonyított, és észre is fogjuk venni, hogy túlléptük a fizikai érzékek korlátait. Ezt kellene állandósítanunk ahhoz, hogy újra az eredeti létállapotunkkal éljünk itt a mulandó anyagi valóságban, vagyis megtestesülten is.

Igen sokunknak már tehát volt itt olyan élménye, hogy, ha még csak pillanatokra is, de átléptük, meghaladtuk az érzékszervi érzékelést, és ezt még észleltük is, szintén nem a testünk által. Ilyenkor abszolút az érzékelésünk, vagyis az érzékelésünk meghaladta az anyagi korlátokat. Így kellene Magát az Örök Létet és Életet is tapasztalnunk, és nem pedig a testünk érzékein keresztül, mert így csak hamis tapasztalatunk lehet Őróla, és a magunk igaz életéről is, vagyis a magunk Övéből valóan Övével teljesen egyező életét is mulandó életnek, születő és meghaló életnek fogjuk megélni, amivel pedig nem is csak az anyag, hanem még a halál is uralkodni tudni fog fölöttünk.

A szellemi tudat mivoltunkkal Istenben kellene tehát teljesen is (vagyis az egész teljességünkkel) elmerülnünk, mert akkor fogunk tudni újra minden anyagi fölött magunk is uralkodni, és így tenni a halállal is. Ha viszont itt helyette a tudati származékunk, az egónk, a mulandó testi énünk szerint cselekszünk, akkor újra el fogunk bukni, vagyis az anyagi világ (és a halál is) ismét uralkodni fog felettünk, míg a valódi magunkra, az igaz magunkra rá nem ébredünk. Ha pedig a valóságos, azaz örök magunkra ébredünk, és minél inkább Istenben élünk, azaz minél inkább Őbenne merülünk el az egész teljességünkkel, annál mélyebb örömöt és boldogságot is fogunk tapasztalni, és annál inkább leszünk Isten cselekvő eszközeként az Ő szolgálatára itt az anyagi valóságában is.

Aki pedig már teljesen elmerült a Legfelsőbb Tudatban, a Léleknek és Életnek, és a legfontosabb aspektusában Szeretetnek is nevezhető Istenben, annak minden szükségletéről Isten fog gondoskodni. Aki komolyan vissza akar térni Istenhez Istenbe, azaz mintegy már újra is tökéletes egységben akar élni Ővele, az a helyes törekvésére hamarosan már azt is észreveheti, azt is tapasztalhatja, hogy nem fog semmiben sem szűkölködni, mindazt ingyen-ajándékba megkapja szellemiekben, és anyagiakban is, amire szüksége van ahhoz, hogy Istenbe Istenhez visszatérhessen.

Az emberek azonban a legtöbbjükkel ahelyett, hogy az Életet itt is állandóan közvetlenül, boldogan, és örömtelien tapasztalnák, az Élet ellen folyton vétkeznek, hibásan cselekednek, az Életnek ellenére tesznek, nem képesek ugyanis uralkodni gyűlöletükön, és a többi rossz érzésükön sem, amiket itt magukba vettek. Az emberek a legnagyobb többségükkel még tehát mindig nem életközpontúan, hanem anyagközpontúan, testközpontúan élnek, vagyis ezzel a helytelen élet-beállítottsággal, illetve életfelfogással élik a napjaikat. Nekik változatlanul az anyagi test, és elsősorban a maguk, aztán meg a „szeretteik” anyagi teste áll a középpontban az Istennel azonos Szellemi Lét és Élet helyett, vagyis ők nem így mondva is a testet, a formát tartják szentnek, azt tisztelik Istenként. Ezeknek az embereknek az életet így a testük, és a köréje gyűjtött szintén mulandó anyagi dolgok, anyagi javak, és azok érzékszervi élvezete jelenti. Ezzel azonban nem egyre jobbá teszik az életüket, hanem egyre jobban belebonyolódnak az anyagba, vagyis így inkább csak anyagiasítják magukat, mintsem szellemi lelkileg újra teljesen tisztává, azaz minden anyagitól teljesen mentessé tennék magukat. Pedig a halhatatlansággal csak a teljes, és teljes egészével tökéletesen tiszta szellemi minőségű élet, avagy lélek egyenlő. A teljes megvilágosodás lényegében tehát azt jelenti, hogy újra makulátlanul tiszta (vagyis a teljes egészével anyagtalan) szellemi élet vagyunk a Szellemi Életből. Az ilyen, anyagot és anyagit szellemesítő (szellemivé visszafejlesztő) lelkek nevezhetők a világ „sóinak” is, mivel ők mindig az élő „jó” (tökéletes, igaz, tiszta) lelkiismeretük szerint, vagyis az előbbi nemesítésen dolgozó Isten szerint cselekednek itt élvén, azaz megtestesülten is. Torzítatlan isteni tudatokká kellene tehát mintegy már újra is lennünk.

Sajnos, Magának az Igaz Istennek tapasztalása vonatkozásában ma is az van, hogy azon emberek legtöbbje is, akik már valamennyit foglalkoznak Istennel, még csak az Istenről való képzelgéseiknél tartanak, az Istent testi érzékek nélkül tapasztalásra még csak nem is gondolnak, hogy valójában arra kellene mintegy már újra is eljutniuk. Ez azonban egyszerűen csak azért van így, mert ők még mindig nem képesek eloldódni és elválni az anyagtól. Pedig, ha már ők is az anyagtól eloldódásukon, elválásukon, és tőle el is távolodásukon dolgoznának, Isten már velük is tapasztaltatná, azaz észleltetné, ismertetné, és meg is értetné Magát. Az ilyen, inkább még csak képzelgő lelkekre lehet azt mondani, hogy, ha annak az ellenkezőjét mondják is, még bizony mindig, éspedig „foggal és körömmel” kapaszkodnak, illetve ragaszkodnak az anyaghoz, és így is azt szeretnék, hogy közvetlen Isten-élményük, Igaz Élet tapasztalatuk legyen. Hát így, hogy még csak szájukkal válnak el az anyagtól és anyagitól, biztosak lehetnek benne, hogy nem fog lenni nekik, hanem meg lesz nekik hagyva, hogy továbbra is csak anyagi élményeket éljenek meg, vagyis Istent még csak hamisan, azaz még csak közvetetten tapasztalják. Addig ugyanis, míg Isten helyett az anyaggal élnek egységben (ami a beszédjükről és a cselekedeteikről azonnal észrevehető), Istent az Örök Életet közvetlenül, azaz testi érzékeket nem használván hozzá nem tapasztalhatják. Az ilyen lelkek így pedig még csak hazudhatják, hogy ők már ismerik, és értik is az Igaz Istent, vagyis, hogy igaz tapasztalatuk van Őróla Őtőle.