A meditációt nekünk, szellemi lelkeknek itt, a felszíni élet "szinpadjára" kerülve, azaz megtestesülten nem úgy kell csinálni, vagyis azt nem a testtel, soha nem testen keresztül kellene végeznünk, mint például egy testi gondolatban, és aztán vagy vele egyidejűleg magával a testtel is elkövetett tettet. (A meditatív lelkek akár hetekre is képesek elhagyni a testüket, nem foglalkoznak, nem törődnek vele.) Az itt meditációnak elnevezett is ugyanis az eredeti természete, a természetessége, vagyis az anyagtalan szellemi tulajdonsága az emberi léleknek is, ha a szellemi lélek ideiglenesen anyagi testet magára öltötten él is.
Isten hasonlatosságára ugyanis a szellemi lélek is (mint itt egy festőművész is) meg fogja utána szemlélni, hogy amit teremtett, az annak vagy arra tökéletesen megfelel-e aminek vagy amire teremtette. (Ha tehát anyagi testet teremtünk a teljességgel anyagtalan magunknak, akkor azt aztán meg is szemlélhetjük, vagyis magunkban egyszerre minden oldalról kívülről, és belülről is láthatjuk a teljes egészével, vagyis még a legparányibb anyagi részecskéit is.)
Az igazi meditáció tehát sem nem testtel végzendő tevékenység, sem nem anyagi érzékelési képesség, hanem a szellemi avagy isteni lélek által mindennek, ami már van, tisztán (világosan) és némán (Istenben csendben) a teljes egészével megszemlélése úgy, ahogyan az valósággal van. Ez egy belülről, vagyis a teljességgel anyagtalan valódi lényegi mivolttól kifelé, egészen a testi szemekkel is látható felszínig irányuló szellemileg látni tudás, és szellemi látás, mint szellemi tevékenység.
Az élet teljes egésze folyamának, vagyis az örök és mulandó, avagy szellemi és anyagi részének nem anyag, hanem szellem centrikusan, vagyis az isteni középpontból, Isten „szemszögéből” szemlélése tehát az igazi meditáció. Ezt azonban itt senki sem testileg tudhatja megvalósítani, azaz nem tudhatja megcsinálni, hogy meditál, hanem esetleg csak azt, hogy ideiglenesen tárgyilag nem gondolkodik (nem használva azokat, azt gondolja, hogy nincsenek testi gondolatai), viszont meditatívvá, azaz isteni szemléletűvé (isteni magába mélyedten személődővé) bárki, és mintegy már újra is tudhat lenni itt is, akár még teljesen nyitott testi szemekkel is, mivel a teljesen tiszta szellemi lélek azokon is akadálytalanul átlátni (és természetesen azokat belülről is látni) képes akkor is, ha azok lecsukva vannak is. Itt is bárki lehet tehát meditatívvá akár a napjai 24 órájában, éspedig a testével minden helyhez kötöttség, és testi pózok nélkül is, amennyiben már elég tiszta, vagyis eléggé érett szellemi lélek hozzá, azaz, ha már minden anyagot és anyagit, benne az egész anyagi testi rendszerét is, újra és teljesen uralni tudja. Ez esetben pedig már az isteni hatalma is újra megvan az emberi léleknek ahhoz, hogy itt bármit is tegyen úgy, hogy közben őt a teste cselekedetei érintetlenül hagyják, mivel az rá így (vagyis, ha ő újra teljesen tiszta) már nem fog tudni hatást gyakorolni, nem befolyásolhatja tevékenységét semmilyen módon és mértékben sem.
Mi szellemi lelkek azzal bénítjuk le, azzal korlátozzuk le magunkat, hogy engedjük, hogy a világ, a testünk, a testi elménk a testi gondolataival és érzelmeivel, és ezeknek vezérlője, a testi énünk (egónk) ránk hathassanak, befolyásolhassanak bennünket. Így ugyanis magunk is az anyagi életbe, a testi életbe fogunk belemerülni, és benne elmerülni is, és azonosulván a világgal és testünkkel, vagyis rájuk (tulajdonságaikra és képességeikre) lekorlátozva magunkat, magunknak is sok szenvedésben, sok kellemetlenségben lesz részünk, és tele leszünk a szenvedésektől és a haláltól is való félelmekkel, melyek is fognak bennünket itt irányítani, hogy miket cselekedjünk, és miket ne tegyünk.
Az előbbi hibás hozzáállással azonban a testi mentális és testi érzelmi dimenziótól, és a testi elménktől így nem távol, azaz velük egyáltalán nem érintkezve fogunk élni, hanem éppen, hogy ezekbe belemerülten, vagyis a valódi magunk helyett velük azonosulásban, ami eredményezi a valós lelki bénaságunkat, a súlyos testi korlátozottságunkat. Amikor tehát anyagi testben élvén is vége van minden szenvedésünknek, észre fogjuk venni, hogy újra és már állandó jelleggel is az Isten Önazonosságából való valóságos magunknak tudatában, és az Istenével szintén egyező eredeti meditatív létállapotunkban vagyunk. Így pedig már az Igazságnak és Életnek is ismerhető Istennel tökéletes egységünket is újra érezhetjük, természetesen testi érzékek használata nélkül.
Amikor pedig Isten kegyelméből újra ezen eredeti létállapotunkban vagyunk, azt is észlelni fogjuk, hogy valósággal el sem hagytuk az igaz valóságot, az eredetünk teljességgel anyagtalan lelki valóságát, az örökkévalóságot, hanem ez csak képzeleti szinten történt velünk, ami Istentől elkülönülten élésnek megélésére, vagyis a képzelet valóságában a külön élésnek „eljátszására” viszont minden „gyermek” léleknek szüksége van, hogy igazán értékelni tudja az örök és soha nem változó létállapotát, az Istennel egységét, és, hogy megszabadulni is tudjon ettől a hamis elképzelésétől, amitől viszont, ha már önszántunkból belekerültünk, általános esetben csak fokozatosan, vagyis Istenhez fokról fokra közelebb kerülten lehet megszabadulnunk. A hiábavalósának is nevezhető valótlanságból, avagy igazságtalanságból tehát mintegy lépésről lépésre kell az Igazság felé haladnunk, hogy mintegy már újra is egybekeljünk, azaz egyek legyünk Ővele.
A hamis vagy hibás elképzelésünktől tehát fokozatosan eltávolodni tudnunk kell, mert különben benne fogunk ragadni ebben a hamis létállapotunkban, és így még igen sok megtestesülést végre kell majd hajtanunk ahhoz, hogy révén lépésről lépésre, végül pedig itt, vagyis súlyos, avagy szilárd testben élve akár még hosszú éveknek is ezzel elteltével egy röpke pillanat alatt Isten kegyelméből meg is szabaduljunk az Istentől külön élés hamis elképzelésétől gyakorlatban is.
Valójában ahhoz, hogy újra az eredeti létállapotunkban és létállapotunkkal élhessünk, magunkra is már csak a Teljes Szellemi Életként kellene tekintenünk, mert ha a mulandó testünk szintén mulandó pszichikai énjének tekintjük magunkat, akkor itt is nem a teljes és tiszta életet élésünket, az élvén élést fogjuk mintegy már újra is gyakorolni, hanem csak a felszínes életet, a mulandó testünk mulandó életét fogjuk élni, Istentől külön élés érzettel, ha ez esetben egyáltalán még hiszünk Istenben, és nem pedig Őhelyette már csak a „Felsőénünknek” titulált saját magunkban, akivel élünk Isten helyett egységben, „köszönhetően” a ma már tömérdek modern „ezoterikus”, vagy „spirituális” tanítóinknak is, akik leginkább magas tárgyi műveltségű, itt értelmiséginek nevezett emberek köréből valók.
Az isteni lélek ott követ el hibát, hogy azonosulva az emberi testtel, az anyagi testtel, elkezd a teste szerint cselekedni is, és aztán ebbe is beleragad, vagyis lelkileg már nem, hanem mindig a mulandó teste szerint cselekszik is. Elkezd tehát maga is a szerint gondolkodni és cselekedni, mint azt a testével azonosult emberi környezete teszi. (Ma például szinte már az egész emberiség „meditálni” tanul, pedig a meditatívságot nem is úgy lehet megtanulni, mivel az is természetessége, vagyis az Magáéból Istenéből való szellemi tulajdonsága minden egyes szellemi léleknek.) Így azonban az emberi környezete fogja azt is meghatározni, hogy milyen jellemmel kell élnie az emberi társadalomban. A testi emberek és társadalmuk befolyásolása szerint fogja tehát alakítani az itteni életét, vagyis a teste agyában székelő testi elméjébe betáplált anyagi életről szóló információk alapján fog mozogni, azaz élni. Ezen információk szerint egyes embertársait kedvelni fogja, másikaktól meg utálkozni, undorodni fog, kerülni fogja őket, nem fog tőlük semmit sem akarni, vagyis nem kér belőlük, sem látni, sem hallani nem akarja őket. Ezeket az embereket tehát mind elutasítja magától, merthogy azok nem hozzá hasonlóak.
Igen nagy hibánk, hogy túlságosan azonosultunk a testtel, és ezért elvesztünk benne, és így már a jelen testnek szintén mulandó világában is. A testi elménkkel, a logikus értelmű elménkkel is azonosulásunkból való azonban minden szenvedésünk is, vagyis minden kellemetlenség, azaz a kellemjóság, és a jellemjóság, a tökéletes tulajdonság, az isteni tulajdonság hiányunk is e téves azonosulásunkból van. A szenvedéseket a testi elme félelmei, aggódásai, feszültségei, idegeskedései, stresszelései révén „szerezzük” magunknak. Itt ugyanis minden élőlénytől és dologtól, és minden élőlény és dolog miatt is szenvedhet az ember, vagyis a szellemi lélek, mert a testi értelemnek, a mulandó intelligenciának ez a természete. Aki isteni lélek tehát itt azonosulván vele csak a testi értelmét fejleszti, illetve növeszti, az vele a szenvedéseit is gyarapítani fogja. Ez esetben ugyanis a testi értelme uralja őt, ami mulandó értelem egyre csak szenvedést, és más rosszakat is fog neki okozni. Ezt azért teheti meg vele, mert ilyenkor az isteni lélek benne él az emberi tudatos értelemben, a testi értelemben is, és így a fennhatósága alatt áll. Ezen a testi értelmen, vagyis az anyagi értelmen kell tehát túllépnünk, újra föléje kell kerülnünk, azaz nekünk is „Buddhává” kell lennünk, a legtisztább és örök értelemmel, az isteni értelemmel kell ugyanis élnünk megtestesülten is, és vele kell „szemlélődnünk, azaz „meditálnunk” is. (Az isteni tudatos isteni értelmünk tekinthető az eredeti látásunknak is. A szellemi, vagyis a teljes egészével anyagtalan isteni értelmét is jelentő „szívével” lát tehát valósággal tisztán az ember is.)
Az emberi értelmen túllépés lenne az igazi „jóga” is, vagyis végül is az is egy jelentől más értelmi állapotba, az Istenével egyező értelmi állapotba kerülés, aminek tehát szintén nem kellene testgyakorlatokkal is együtt járnia, mivel az a testre, és így a testi értelemmel cselekvésre is vonhatja a szellemi lélek figyelmét. Az észlelésnek és tapasztalásnak egy jelentől más állapotába kellene azonban jutnia a „jóginak”, és a „buddhistának” is, ami tehát minden ember számára lehetséges, ugyanis eredetileg ez a természetünk, ami egyben egy öröm és boldogság teli elmúlhatatlan, és soha nem változó létállapot is. Ebbe a létállapotba pedig mulandó testtel is élvén is visszakerülhetünk, és visszakerülünk akkor is, amikor itt pillanatokra önfeledten (a testi önazonosságunkról megfeledkezvén) tudunk örülni valaminek, csakhogy még nem tudunk ebben az állapotban állandóan megmaradni, pedig erre is van lehetőségünk, merthogy eredeti természetünk az örök öröm is, ahogyan a meditatívan (valódi avagy igaz magában elmélyedten szemlélődve) élés is. Sajnos azonban, és „köszönhetően” a rengeteg szándékos és nem szándékos tévtanításnak is, jelenleg az emberi többség, a tömeglélek még mindig csak ott tart, hogy mintegy magára kényszerített testi érzelmi mintákban, érzelmi szélsőségek között hányódva vergődik, ahelyett, hogy végre már felülemelkedett volna rajtuk is, és már csak az „élvén élését”, és a szintén igaz (örök) és teljes szellemi életet élését is jelentő meditatív létállapotát folytatná örök örömmel és boldogsággal megtestesülten is.
Drága barátom, lásd végre már be, hogy magadnak is fel kell hagynod a testeden keresztül végzett időleges (pár percig, esetleg pár óráig tartó) „meditálgatással”, még ha az itt olyan nagyon népszerűvé lett is, és ezért pénzért, anyagi javakért is tanítják (mint azt itt több más testi képesség, és tárgyi tudás „megszerzése”, azaz megtanulással elsajátítása esetében is teszik), és át, vagy inkább vissza kell állnod az idő és tér sem korlátozhatja meditatív életállapotra a hátralevő földi életed minden idejére, és természetesen az utánra is. Drága testvérem, tartozzál magad is azon megtestesült szellemi lelkek közé, akik nem a testükkel és nem időlegesen meditálgatnak, hanem már állandóan meditatív létállapotban, és szintén örök örömmel és boldogsággal is élnek, mert anyagi testi hatásokat, befolyásolásokat már nem vesznek be magukba, mert újra már csak az Istenével egyező örök életüket élik megtestesülten is.
