A szellemi avagy isteni tudat magunk a különféle szintű valóságoknak, és azok összességének, illetve egységének is érzékelése képességnek is felfogható. Minden magát hívőnek valló ember is azonban addig ateistának, vagyis istentelennek számít, míg a teste érzékei nélkül nem érzi magában Istent, azaz míg Isten intuitíven (tisztán szellemileg „megérzésével”) megtörténő felismerésével nem rendelkezik. Mi, „ember” nevet kapott isteni lelkek Isten valóságát itt, vagyis megtestesülten tehát csak intuíció révén érzékelhetjük, és ez a valósággal tisztán érzékelés.
Nincsen ugyanis külön külső, és külön belső, hanem csakis a Teljesség, a mindent, ami van, Magába foglaló Isteni Egység van szintén Isten Középponttal, aki és ami EGY Isten és valósága úgy, ahogyan valósággal van, intuitív felismeréssel mindenki számára észlelhető, aki komolyan és állhatatosan, azaz kitartóan vágyik erre. Isten és valósága azonban, ahogyan van, testi érzékekkel nem megtapasztalható, itt, a mulandó világában ugyanis nem létezik még csak „azt” kifejezni tudó szó, fogalom sem. Itt tehát a „tapasztalás” szó is mást, mint intuitív észlelést, azaz megfigyelő vagy látó nélküli „megérzést” jelent, vagyis amiben a látó azonos a látottal, mivel csakis a teljes egész végtelen és határtalan Valóság, azaz csak Isten van. Az intuíció tehát az igazságnak avagy valóságnak ahogyan van élményszerű felismerése, vagyis „megérzése”, ami nem testi érzékeken alapul, hanem korábbi ugyanolyan anyagtalan szellemi lelki tapasztalati tudáson, azaz valósággal tiszta megélésen.
A „megérzendő” színtiszta Szellemi Tudatosság tehát sem nem anyag, sem nem fizikai (anyagi), azaz sem nem elektromos, sem nem elektromágneses, hanem műszerekkel sem mérhető, tudatosan is létező tiszta, és tisztán szellemi minőség, nem tér és időbeli kiterjedtség, hanem egyetlen központi forrású végtelen és határtalan Szellem és Lélek egész, amiben van benne az egész tér és időbeli anyagi kiterjedtsége, Aki és Ami Istent csak tehát a valódi magunkban és valódi magunkkal érzékelhetünk, vagyis az Övéből való, és ezért az Övével teljesen egyező színtiszta tudatosság mivoltunkkal.
Valójában tehát nem a testi elménkkel, és központjával a testi énünkkel, vagyis ezen egységen keresztül, hanem az igaz avagy valódi magunkkal kellene az ugyanezen magunkban benne élő Istenre még csak gondolnunk is, és nem pedig a jelen testi magunkkal egyetemben kellene magunkat egyetlen Örök Istennek gondolnunk, mert mi még csak a valódi (örök) magunkkal sem Maga az Isten, hanem közvetlenül az Istenből valóan olyan isteni lények vagyunk, akik Istennek a személytelennel egyszerre létező személyes mivoltával is egységben, és egy közösségben is élő egyéni (az egyetlenegy igaz, örök, avagy valóságos ÉN-ből való) lelki önazonosságai vagyunk. Ez utóbbihoz azonban a külvilágra fókuszált figyelmünket teljesen befelé, azaz egészen belülre, a valós szellemi felé kellene fordítanunk, és nem pedig csak a külső önazonosságunknak, a testi énünknek belső fele, a szintén tárgyi minőség (az anyagi lélek) felé, mint azt a legtöbben még mindig tesszük helyette. Ilyenkor ugyanis az érzelgősségnél vagyunk leragadva, a testi érzelmeinkben vagyunk elmerülve (azok az irányítóink is), és ezért intuícióink nem, vagy csak nagy ritkán lehetnek, még csak a valóságos magunkat illetően is, Istennel kapcsolatban pedig ez esetben nem is lehetnek intuícióink, még ha közvetlenül isteni lényekként ilyen érzékeléssel „születtünk” is, mert így lekorlátozzuk magunkat a testi érzékelésre. (Önmagában az „isteni” szónak jelentése „Istenhez hasonló”, és közvetlenül Istenből valót is jelent.)
A teljesen befelé fordulás azt jelenti, hogy az igaz önazonosságunkban kell először is magunkat felismernünk, és nem pedig az igaz magunkon kívüli léthelyzetünkből, illetve létállapotunkból kell ezt is tennünk, vagyis a valódi magunkból kifordultan. A valódi önmagunk teljes és állandó ismeretéhez ugyanis a földi életünknek minden pillanatában menteseknek kell lennünk a „test vagyok” tudattól, vagyis a testtudatunk és központja nélkül kell fel és megismerésre jutnunk az igaz magunkat illetően, és nem pedig rajtuk keresztül. Csakis tehát, amikor a testi elménk a testi én-gondolatával, avagy én-tudatával egyetemben eltűnik, vagyis teljesen megtisztítva („kiüresítve”, valamennyi tárgyi gondolatát, tárgyi tudását eltüntetve belőle) visszaolvad a forrásába, fog felragyogni a valódi önazonosságunk, az Örök Istenével tökéletesen egyező, vagyis az Istenével egy igaz lényeg mivoltunk, és így (az egylényegűség révén) már csak az Isten Önazonossága, Isten Ővele egy Lényeg, avagy „Szív és Lélek” mivolta létezik. Isten Önazonossága pedig egyetlen önmagától való Önazonosság önfénnyel, vagyis szintén tisztán szellemi minőségű „Világosság” mivolttal. Isten valójában tehát a Lélek mivoltával világító Lényeg, vagyis világító „Szív”-Központ is, ami egyetlen igaz (örök) Központi Lét-ez-Ő-től való minden, ami van. Isten még tehát önmagától való örökkön örökké ragyogó leghatalmasabb Szellemi Napnak is tekinthető, ami végtelenül nagy, és határtalan Napnak, és minden Őáltala Őbelőle való, Magába Magával egy egységbe összefoglalt minden másnak is Ő a Központi Forrása is.
Ha pedig Istennek köszönhetően (mivel az Ő segítsége nélkül ezt sincs erőnk megtenni) már visszakerültünk az Istenével egyező valódi önazonosságunkba, maradjunk mindig, és minden körülmények között is meg e valódi magunkban, többé már ne forduljunk ki magunkból. Ez ugyanis egyben az Isteni Középpontból, Isten Ővele egy Lényeg mivoltától való elfordulás is, vagyis az egyetlen és legfőbb Lényeggel való egységünknek (az Istennel egylényegűségünknek, az Ővele teljesen egyezően érzékelésünknek) elveszítése is.
Akik viszont még mindig nincsenek a valódi önazonosságuk tudatában, azok folyton keresik rá a válaszokat, hogy mi van az anyagon, illetve anyagi valóságon túl. Akik pedig az emberi tárgyi tudománynak elhiszik, hogy csak anyag, vagy csak energia van, azok tovább már nem is keresgélnek. Az ilyen tudatlan ember azt sem tudja, és így valódi élménye sem lehet róla, hogy, ha az itteni tárgyakat látja, akár csak a testi szemein keresztül is, akkor is önmagát látja, aki valóságos önmaga tökéletes egységben él Istennel és az Isteni Egységgel, ami is Ő. Önmagunk teljességét megnyilvánítani hivatott nem örök fennállású részeként, és nem testileg (nem testi érzékekkel) kellene tehát tapasztalnunk a testi szemekkel is látható testünket, a Földet, és az egész szintén látható kozmikus valóságot is. (Ezeken túli tehát az igaz valóságunk. Ha viszont e részeink egyikének is ártunk, akkor azt magunkkal is tesszük.) Az ember azzal szűkíti, illetve korlátozza le a végtelen és határtalan szellemi tudatosságát, a valóságos lényegi magát, hogy folyton olyan dolgokkal azonosul, amik nem csak ő maga, hanem őtőle mások, vagyis nem örök minőségűek. (A tudatlannál azonban még rosszabb állapotú a tudálékos tudatlan ember, aki csak hiszi, hogy tud, mert tapasztalati tudása még nincsen róla. Az ilyennek jobb lenne nem tudnia, mintsem csak hinnie, hogy ő tud a valós szellemiről.)
A hibánk végül is tehát „csak” annyi, hogy magunkat nem a valódi magunkkal azonosítjuk, hanem a nem magunkkal, a hamis magunkkal, a saját magunkkal. Amikor azonban a felismerés szellemi „fényére” (világosságára) az árnyék, avagy ál magunk, a hamis önazonosságunk, a testi énünk a testi elméjével egyetemben eltűnik, akkor mintegy már újra is az örök és valódi magunk, az igaz magunk leszünk, aki akkor is vagyunk, ha magunk helyett valaki vagy valami tőlünk mással, például a jelen mulandó testünkkel nem is csak meghasonulunk, hanem már azonosulunk is, mivel ez igaz valóssággal nem történik meg. Ezt ugyanis mindig is csak képzeljük, avagy álmodjuk.
Amikor tehát már csak a vagyok tiszta szellemi érzésünk van „én vagyok” gondolat nélkül, vagyis, ha egyáltalán nincsen az „én vagyok” gondolatunk a testi gondolataival, és nincsen semmi más testi érzésünk sem, azaz, ha a hasonlatosságára esetünkben is a vagyok szellemi érzés önmagában és teljes csendben, teljes nyugalmi állapotban létezik, vagyunk magunk is Ő, vagyis vagyunk az állandóan mozdulatlan és változatlan, örök és színtiszta, elmúlhatatlan Lét, és a szintén színtiszta, és elmúlhatatlan, örömteli Élet is. A színtiszta Lét, és szintén színtiszta és végtelen létezésű élő Tudata tehát az örökkévaló „Szív és Lélek”, ami „Szív és Tudat” (avagy Szellem és Lélek) vagyunk magunk is tudatosan is. Az örök és színtiszta, boldogság teli Lét és Tudatossága is tehát egy és ugyanaz, és mi „ember” nevet kapott szellemi tudatosságok is e színtiszta Tudatosságból valók vagyunk. Ezért pedig bensőleg, vagyis valós szellemileg mindegyikünknek ugyanazok a szellemi lelki képességeink vannak, senki nem rendelkezik jobb adottságokkal, nagyobb tehetséggel a másiknál (csak külsőleg, vagyis mulandó testileg vagyunk különböző képességűek), és a természetünk is teljesen egyező a színtiszta Lét és Élet-Tudat (Isten) természetével. Mintegy már újra is anyagi tapasztalat feletti műveltségre kell tehát jutunk, lehetőleg minél hamarabb, vagyis míg a testünk életideje le nem jár.
Akinek pedig a valódi lényegi mivolta (a tudatos „szív és lélek” mivolta) mindig, vagy már újra Istenben a Legfőbb Lényegben (Isten Szív és Lélek, azaz „Szellem és Lélek”, avagy Szellem és Igazság mivoltában) van, annak hatalma van az egész anyagi teremtésen, és benne a teremtett lényeken is, vagyis Istennel tökéletes egységben, vagy újra tökéletes egységben élvén azok neki is alá vannak vetve. Akinek viszont a „szív és lélek” mivolta saját akaratából az anyagi teremtésben van, és azonosult a mulandó test mulandó lényegével, az ezzel, és az anyagi teste természetével, vagy azzal is éléssel alávetette magát az anyagi világ és dolgai hatalmának, és a benne élő szintén teremtett lények erejének is.
Amennyiben azonban az Isten cselekvő „eszköze” lélek nem rendelkezik a „Cél”, vagyis Isten természetével, akkor nem juthat „Célba”, nem juthat vissza Istenhez. Aki pedig már Célba ért, vagyis újra Istenben (Szellemben és Igazságban) van, és Őbenne is maradt, azt többé már nem fogják érni megpróbáltatások, nyugodtan, békében fogja élni az anyagi életet is, ameddig még Isten élteti a testét is. (Itt tehát már csak a teste szenvedhet.)
Drága barátom, maradj mindig nyugalomban Istenen belül, mert magadat Istenen kívül tudva soha nem lehet igazi nyugalmad sem. Minden körülmények között, vagyis a jelen anyagi körülmények között is tehát mindig maradjunk nyugodtak és derűsek, ugyanis ez a mi igazi természetünk. Ha ugyanis nem így teszünk, akkor itt folyton az itteni érzelmi szélsőségek között fogunk hányódni. Tartsuk eszünkben, hogy mi a külső körülményektől független létezők vagyunk.
Itt évén semmire ne a testi érzelmeink alapján reagáljunk, vagyis senkinek és semminek ne a testünk tetszése, vagy nem tetszése szerint feleljünk meg, hanem a magunk, az igaz önazonosságunk érzései szerint. A külső körülményekre adott reakcióinkon azonban még sokat kell dolgoznunk. A lelki magunk művelésével el kell ugyanis jutnunk arra, hogy itt semmire se a testünk szerint, hanem az Istennel tökéletes egységben élő valódi magunk, vagyis végül is Isten szerint reagáljunk, Aki örökké, és mindenhol csak jót tesz, mindenkinek és mindennek csak a javára van.
Nekünk, élő lelkeknek itt arra mindig, és különösen is oda kell tudnunk figyelnünk, hogy a külvilágban, és annak belső felében történő rossz dolgok ne váltsanak ki bennünk szintén rossz reakciókat, hanem, ha tehetjük, akkor azokat egyszerűen csak fogadjuk el minden reakció nélkül, és tanuljunk belőlük is.
A jelen világ kettős természetű, alsórendű és felsőbbrendű természetből álló, ezért hívhatjuk a „kettősség” világának. A felsőbbrendű a szellemi minőségű lelki életet, az alsórendű az anyagi életet jelenti. Nekünk, eredetileg isteni lelkeknek az alsórendű természet szerint élésről le kell mondanunk, és vissza kell indulnunk és térnünk a felsőbbrendű természethez, a felsőbbrendű természetünkkel, vagyis az Isten szerint éléshez. Itt is lényegében tehát arról van szó, hogy el kell hagynunk a saját magunk (az egónk) révén megvalósított hiábavaló elkülönült létezésünket az örökkévaló Lélektől, avagy Isten-Tudattól.
Az örökkévaló szellemi léleknek, vagyis a szellemi tudatnak természete az Istenével egyező jósága is, ami a tökéletességét is jelenti. Az ettől a természetünktől eltérésünk ott, illetve annyiban van, hogy Isten mulandó valóságába belekerülve, vagyis itt a szilárd anyagi látszatú Földön élvén nem a valódi magunkra, és ezen közvetlenül Istenből való magunkon keresztül Istenre, hanem ehelyett az anyagi valóságra, és benne a testünkre fókuszálunk minden figyelmünkkel, azaz a teljes figyelmünkkel, és így a testünk jó és nem jó gondolataival, és az ugyanilyen érzelmeivel élünk, az isteni jó, azaz tökéletes természetünkről pedig így el vagyunk feledkezve. Innét van, hogy mi szellemi lelkek magunkat még mindig nem ismerjük, mert nem magunknál és a magunk tudatában vagyunk, hanem helyette az anyagi testünk tudatában, és ezért nem a valóságos magunkat éljük meg itt élvén is, hanem a testtudatunk szerint élünk, mivel már azonosulásban is vagyunk vele. Ezért, hogy testi emberként a halandó testünk életét éljük, vagyunk „élő lelkek” helyett „élőhalottak”, vagyis Isten szemében halott lelkek, azaz valóságos lelkileg halottak. Ha viszont ebből a „halálunkból” felébredünk, azaz „feltámadunk”, akkor testileg leszünk halottak, vagyis meghalunk (megszűnünk) az anyagi testünknek lenni, és így újra „élő lelkek” leszünk, már csak a valódi magunkkal leszünk azonosak, aki Istennel tökéletes egységben él. Drága barátom, végre már fejezd be, ne éljél többet téves azonosulással, mert az megint csak a vesztedre lesz, és nem pedig az élvén élésedre, a mindig csak képletes halálodból ezúttal már véglegesen megelevenedésedre.
