Az önmagától valóan és örök fennállással létező, Magát „VAGYOK”-nak nevező Istenből közvetlenül valóan szintén valóságos önazonosságunk nem más, mint a „vagyok” magunk szellemi érzése tudatos értelmi teremtő (alkotó) és érzékelő képességgel. Az érzékelő képességű isteni lélek, avagy szellemi tudat is azonban nem egy zárt (szintén teremtett, anyagi minőségű tér és idő magába foglalta) rendszer, hanem határtalan, és végtelen is, és ugyanakkor, és szintén Isten hasonlatosságára, egy kifogyhatatlan erejű, elpusztíthatatlan „alkotóerőmű” is.
A tisztán szellemi minőségű lélek tehát örökké érzékel és teremt, és mi megtestesülten, azaz mulandó emberi testet magunkra öltötten is ez a lélek, vagyis isteni szereteterőből, isteni életerőből, és isteni tulajdonságokból álló, tudatos értelmű isteni lények vagyunk tudatos tudattal élvén is. A mulandó testet magunkra öltésünk előtt csak lelkileg (anyagtalan szellemi lélekként) érzékeltünk és teremtettünk, és, ha a mulandó testet teljesen megtisztultan levetjük magunkról, akkor utána is így fogunk érzékelni és teremteni. A legtöbb Földön élő ember azonban a jelen emberi korszakban is tagadja, nem hiszi a fizikai érzékszerveken túli érzékelést, és ezért nekik nincsenek valóságos lelki élményeik, azaz szellemi lelki érzékeléseik, valósággal tiszta érzelmeik, hanem még mindig csak testi tapasztalataik, testi érzéseik vannak, csak azokat használják, csak azok alapján és szerint cselekednek.
Az örökkévaló tudatos léleknek jellemzője tehát, hogy állandóan teremtés, keresés, érzékelés (tapasztalás), tanulás, fejlődés állapotában van, vagyis állandóan növekszik a szubjektív tapasztalati tudásában. A szellemi lélek legjobban a képzeleti világokban való tapasztalásaival, tanulásával fejlődik. Különösen a Föld alkalmas erre. Minden élethelyzetből, minden itt velünk történőből tanulunk, tapasztalati tudásban gyarapodunk. A szellemi lélek tapasztalásának és növekedésének különféle formái vannak, mivel a formalitás révén is történhet a tapasztalás.
A tiszta szellemi lélek érzékelése azonban semmitől sem függ, az időtől, tértől, a jelen testtől, minden agyagitól teljesen függetlenül érzékel a lélek, és nem csak anyagi valóságokat, anyagi tudatszinteket érzékel, hanem félanyagiakat, tisztán lelkieket, és tisztán szellemieket is, mely utóbbi „kettő” megbonthatatlan egységben létezik, vagyis valósággal nem elválaszthatók egymástól. A szellemi lélek mivoltunknak azonban az életképessége, és a szellemi életereje sincsen semmi függőségben az anyagtól, és a finom anyagitól, az itt energiának nevezettől sem, azok (is) ugyanis részünkre is közvetlenül az Istenéből vannak. A mulandó testtel azonosultan viszont a pszichés aktivitásunk kényszeres, mivel nélküle nem éreznénk, hogy létezünk. Pedig az egész mulandó testi rendszerünk nélkül is létezők vagyunk, vagyis sokkal magasabb fokon is létezni tudunk tudatosan is, éspedig minden itteni, és más korlátozások nélkül, vagyis teljesen szabadon.
A szellemi tudatnak valójában tehát mindig teljesen szabadon, minden kötöttség, minden teher nélkül kellene érzékelnie. Szétszórni, szétdarabolni sem szabadna a tudati teljességünket, hanem Istennel egyetemben mindig teljes örömmel és boldogsággal kellene érzékelnünk a teljes egész végtelen és határtalan magunkat, ami magunkkal vagyunk mi is Ő, Aki Boldog Istennek is nevezhető. A szellemi ember ezért mindig derűs, és soha nem elégedetlen senkivel és semmivel, és még csak magával sem.
A „kész” szellemi ember testileg már nem érez. Szellemi érzelmileg kell ugyanis az embernek is mindent átélnie, illetve megélnie (tapasztalnia) is, amit tapasztalni akar, és ezért így kellene tennie az itteni dolgokkal, és az itteni eszmékkel, ideákkal is, vagyis azokat sem testi érzelmileg (azaz nem a magára öltött mulandó testen keresztül) kellene megélnie. Így ugyanis hamis tapasztalata lesz róluk is.
Arra is minden emberi léleknek rá kellene jönnie, hogy amit itt a Földön ideiglenesen élvén napi szinten gondolunk, az valósul meg körülöttünk, az az általunk magunkból kivetített valóság, amivel aztán szembesülnünk is kell, hogy megtekintsük mit teremtettünk a gondolatainkkal és érzéseinkkel. Az itt létezhető rossz gondolatok viszont megmérgezik a lelket, az eredeti jó (tökéletes) jelleme, az isteni jelleme eltorzul tőlük. Túl sok rossz testi érzést is tudatosítunk a szellemi tudatunkban, a valódi magunkban, és így azok a részeinkké válnak és beszennyezzük velük magunkat.
Az anyagi valóságot, a jelen környezetünket tehát a gondolatainkkal és érzéseinkkel teremtjük, és csak ezzel szembesülhetünk ideiglenesen benne élvén is. A szellemi lélek minden életélményt érzékel az anyagi világban is, mely anyagi világot, az Isten teremtette alapjai kivételével ugyanez a lélek materializálja az isteni ereje révén. Ezen szellemi tudat mivoltunknak itt kifejező eszközét a jelen fizikai testünket is, szintén az alapelemei kivételével magunk hoztuk létre, azaz magunk teremtettük meg, és az itteni sokasítását is magunk végezzük. (Isten „teremtsünk embert a hasonlatosságunkra” szavai erre vonatkoztak.) Az Isten kegyelméből szintén saját testünknek nevezhető, itt „asztrális” nevet kapott testünk pedig a lelki gondolati testnek, a velünk egy és azonos lelki formánknak a tárgyszerűsítése, aminek finomanyagi tartalma is van, és ezért majd azt is hátra kell hagynunk, ha már magasabb, vagyis Isten-közelibb szférákba kerülhetünk az isteni szeretetben és isteni értelemben növekedésünkkel.
A jelen sűrű anyagi testünk esetében is csak azt láthatjuk, hogy az belülről kifelé van kialakítva, vagyis azt is a teremtő, és hatóképes anyagtalan szellem és lélek tudati egység mivoltunk által hozzuk létre nem örök fennállású, eredetileg azonban szintén szellemi minőségből, ami tárgyiasítva lett. A szellemi avagy isteni léleknek, aki és ami valósággal vagyunk, csak tehát az egyik megnyilvánulási formája a jelen sűrű („szilárd”) anyagi test, amiben és amivel élünk itt, az anyagi valóság egészén belüli, a szintén sűrű anyagi „szövésű” Földön. A Föld nevű testből alkotottak tehát a mi anyagi testeink is, vagyis a testünkkel az anyagi Földnek tagjai vagyunk. Ezért pedig, ha a Földben, vagy a lélektársaink testében, vagy éppen csak a magunkéban teszünk kárt, azzal magunkban is kárt teszünk, a másoknak testében, és általa a lelkében is okozott károkat pedig magunknak mind szintén el kell majd szenvednünk, és természetesen el kell szenvednünk a részünkről a Földnek, mint szintén élőlénynek okozott károkat is. Csak így fogjuk ugyanis megtanulni, hogy ne váljunk a „rákfeneségévé” még csak az ideiglenes élőhelyünknek se, a társainkban pedig soha többé ne tegyünk, és ne is okozzunk kárt, azaz ne legyen belőlünk akár még magát is kiirtani képes gyilkos pusztító, ne már csak pusztításra használható lényeivé legyünk Istennek a Teremtőnknek.
A jelen állapotú magunkat, mint itt a Földön élő isteni lelkeket úgy is el lehet elképzelnünk, mint még nem eléggé kifejlett Isten, avagy Szellem, akinek és aminek olyan fejlettségre, illetve érettségre kell eljutnia, amiből Isten már át- illetve visszaszellemítheti, merthogy közvetlenül Istenből a Szellemből való szelleméből való lelki lény, ami szellemével Istennek Lélek mivolta hasonlatosságára valósággal megbonthatatlan egységű, mivel teljes egészében a szellemével egyező minőség mindaddig, míg minőségét maga meg nem, illetve le nem rontja, amiből kell neki aztán „felépülnie” a szellem mivoltával, és így már Istennel a Szellemmel is teljesen egyező minőségűvé.
Az előbbiek alapján valamilyen szinten már be lehet látnunk, hogy a valódi önmagunk a teljességgel anyagtalan szellemi lélek (szellemi tudat, avagy szellemi élet) eleven (élő) valósága, és e nekünk erre a felismerésre és tapasztalatra megtestesülten, vagyis lehetőleg még most itt a Földön élvén kellene eljutnunk. Rá kell tehát ébrednünk, hogy Istennek Ővele egységben élő, az Övével teljesen egyezően érzékelő tudatos élő lelkei, azaz Isten-tudatok vagyunk Isten a Szellem Ővele egy Tudatában, vagyis Istenben, aki isteni lelket a jelen anyagi létállapotunkban „érző léleknek” is nevezhetünk, ha nem anyagi lelket (az ember pszichikai önazonosságát) értjük alatta. Ha viszont azt mondjuk, hogy nekünk van lelkünk, akkor róla tárgyként beszélünk, amit birtoklunk. Ez esetben az anyagi lélekkel azonosulunk, aki beszél róla, hogy neki van lelke. Ha tehát így beszélünk, akkor még továbbra is hamisan érzékelünk, a mulandó testtudatunkban vagyunk, és szerinte élünk. Egyszerre azonban nem lehetünk anyagelvűek és szellemi elvűek. Mindenki tehát a szerint él, amelyik gondolkodás mellett döntött. Amelyik mellett döntött, annak fog tehát eleget tenni, vagyis a szerint fog cselekedni (is). A beszéde és cselekedetei pedig el fogják árulni, hogy anyag vagy szellemelvű-e a szellemi lélek, hiába is próbálja ezt az anyagelvűségnél lecövekelt, és onnan el nem mozdult lélek sok mindennel palástolni. Mindenképpen ki fog ugyanis derülni, hogy az isteni lélek még mindig nem az eredeti érzékelésével él, hanem változatlanul a testi érzékein keresztül, vagyis hamisan érzékel mindent, és még csak magával is így van.
