A „magunkon úrrá lenni” kifejezés alatt itt az „egónkon”, a testi énünkön úrrá levést, a „saját magunk” (a magunkból való „mag”) fölötti uralkodást kellene mindig elsősorban értenünk, merthogy a valóságos magunknak (az „Isten- mag”, azaz Isten-tudat mivoltunknak) természetessége, hogy Isten szereteturalmában és alatt élvén ura magának, és az Isten által uralmába, vagyis a hatalma alá helyezetteknek is.
A szellemi lelki teljes személyiségünknek az ego, vagyis a testi én azon része, mely magunkból kivetülten létezik, mint külső, vagy „külsős” személyiségünk, ami a mulandó testünkkel, a jelen szilárd anyagi látszatú testünkkel közvetlenül érintkezve eltárgyiasul, vagyis a testtel egyező anyagi minőségűvé lesz. Ezután pedig már mint a testtudatnak vezérlő központját képező testi énnel azonosulunk vele.
Nekünk, eredetileg teljességgel anyagtalan lelkeknek a láthatatlan magunkra a szilárd testünkkel együtt magunkra öltött finom fizikai testünket pedig az ugyanolyan finom anyagi minőségű tudatos értelmünk, és szintén anyagi elménk képezi a „színes” tartalmával (a tárgyi gondolataival és érzelmeivel). Tulajdonképpen mindebből is áll a tojás alakú „auránk”, amit a tárgyi értelmünk fog magával legkívül körbe, majd pedig ugyanígy magába foglalóan a belőle való értelmes tudata van benne tehát az elméjével, a gondolataival és érzelmeivel, majd pedig a jelen hús-vér test, ami egész anyagi egységet irányít tehát a magunk „szülte” én-gondolatat, avagy én-tudat (az ego). Az anyagi elménket és anyagi érzékeinket is tehát az értelmes testtudat tudati központja, az itt „egónak” nevezett testi személyiségünk vezérli, ami nem örök fennmaradású egóval vagyunk a legnagyobb többségünkben még mindig azonosulásban.
Az emberi tudomány, és sok, még mindig az egója, vagy a szerint is szerint élő vallási tanító által is tévesen „tudattalannak” nevezett és tartott tudat azonban csak látszólag tudattalan, vagyis egyáltalán nem tudat nélküli, hanem nagyon is tudatos anyagtalan létező, azaz tudatos szellemi tudat. A nekik „tudattalan” hogyan is lehetne tudattalan, ha tudatos tartalma van? A maga az Isten küldte igaz tanító viszont mindig is ennek az előbbi téves felfogásnak az ellenkezőjét állítja. Ő a testtudatot és szintén anyagi központját nevezi tudatalattinak, és tudatlannak (igazi tudat, illetve igaz tudás nélkülinek) is, vagyis ő soha nem azt éli meg, hogy a valóságos önazonossága alatta van a testi önazonosságának, ami az igaz tudat, és így igaz tudás nélkül is létező "én".
Jelenleg tehát még a legtöbbünket a magunkra öltött, azaz magunk fölé emelt anyagi testi „én”, az ego ural, ami uralom alá minden tudatos szellemi lélek maga helyezi magát, éspedig hamarosan a megtestesülését követően. Ennek azonban nem így kellene lennie (hanem, mint ahogyan ez a Maga Isten küldte igaz tanítóknál van), és ezért minden isteni léleknek erőt kellene tudnia vennie az egóján, vagyis a részére önként átadott önerejét vissza kell vennie tőle, hogy ő uralja, hogy az Isten általi irányítottságával ő irányítsa azt, és ne pedig az tegye ezt vele, azaz hatalmába kerítve Isten helyett irányítsa őt, hogy miket cselekedjen. Az „ego-úr” valójában azon van, hogy a szellemi lelket mindig kifelé és lefelé, vagyis a felszín, a külvilág felé húzza, hogy az semmilyen szinten ne engedjen Isten legbenső, azaz tisztán szellemi központú vonzásának.
A testi elme és központja, az ego, avagy testi én fölötti uralmunk megvalósításával, és az elme hozzá való teljes megtisztításával, vagyis annak teljes kiüresítésével viszont már meglehet a testi érzékeink fölötti uralmunk, s vele a test fölötti uralmunk is, és ez már alkalmassá fog tenni bennünket Istennek isteni értelemmel megértésére, észlelésére, és szintén szellemileg tapasztalására is. Ezek is pedig mind a hozzájuk Isten segítségét kérésünkre az Isten által adatnak meg nekünk, mert a közvetlenül Őtőle való erőnket illetve hatalmunkat eltékozolva magunk képtelenek vagyunk azt visszaszerezni, és így az előbbieket magunk megtenni is képtelenek, elégtelenek vagyunk.
A testtudatunkon és testi énünkön azonban csak akkor kerekedhetünk, és maradhatunk is fölül, ha figyelmünk fókuszát már állandóan csak az Örökkévalóra (Istenre), és az Ő igaz, azaz szintén örök valóságára, a legközvetlenebb világára irányítjuk. Amennyiben ugyanis nem ezt tesszük, akkor nekünk még mindig az felel meg, hogy a világ középpontjának magunkat, mint testi embereket tartjuk, vagyis magunkat képzeljük az egyetlen Istennek, Aki az egész mindenségnek az egyetlen értelmes Középpontja (Legfőbb Lényege), és Akié az egész mindenség is, és ezért azt tesz vele, amit csak akar.
Ha viszont az előbbi tévhitét is feladva az ember Isten segítségével föléje kerül az egójának, akkor újra szolgálni, és nem pedig kizsákmányolni fogja a természetet, mert tisztában lesz azzal is, hogy minden Isten lévén, a bennünket itt körülvevő természet is az Isten. Ezzel pedig, és mintegy már újra is, létre fog jönni az egység közte és a természet a között, és így már Magával az Istennel egysége is helyre fog állítódni Isten által.
Az ego „legyőzése” valójában „csak” annyi, mint a teljes megtisztításával való beleolvasztása a valódi önazonosságunkba, a tökéletesen tiszta önazonosságunkba, ami teljességgel anyagtalan önvaló teljesen és tökéletesen egyező Isten Önazonosságával, avagy Önvalójával, és ezért Ővele tökéletes egységben él mind öntudatlanul, mind pedig öntudatosan, mivel ebben is a hasonlatosságára vagyunk Istennek, Aki és Ami Isten Maga abszolút minőség, azaz Maga az Abszolút lévén egyszerre létezik és él öntudattalanul és öntudatosan is.
A testi érzékek, és a testi elme a szintén tárgyi érzéseivel az itt található tárgyakkal egyező minőségűek, és a testi érzések, mint a testi gondolatok is, szintén a tárgyi egótól, a testi éntől valók. Ezen egónak, vagyis az „én vagyok” tárgyi gondolatnak forrásába kell tehát nekünk, anyagtalan szellemi lelkeknek visszafordulnunk, és az egónk helyett benne (azaz a valódi magunkban, az igazi (isteni) önazonosságunkban, az Igaz Istenével teljesen egyező önazonosságban) kell teljesen elmerülnünk ahhoz, hogy a tárgyi egónk végleg eltűnjön, azaz, hogy többé már ne tudjon közénk, és Isten közé állni, és bennünket irányítani, vagyis uralni. Ezt az Istenével egyező magunk tudatába visszakerült (igaz magunkhoz megtért) létállapotot, illetve lét és életminőséget azonban, ahonnét a testi én eredetileg előjön, illetve létrejön, igazán nem lehet elmondani, igazán nem lehet leírni, az itt használatos szavak és fogalmak ugyanis csak utalhatnak, vagy mutathatnak rá.
Ahhoz azonban mindenképpen meg kell tagadnunk a külső magunkat, hogy testben és testtel élve is csak a valódi magunk legyünk. Míg ugyanis a külsőt teljesen és folyamatosan meg nem tagadjuk, továbbra is azok, vagy azok is vagyunk. A kettős lényegiségünk még tehát az utóbbi esetben is fennáll, amikor hol szellemi lelkek, hol pedig a testtudatunk vagyunk. Szellemelvűek és anyagelvűek viszont egyszerre nem lehetünk, mert ez esetben is még az anyagi lelkekhez, a testi emberekhez tartozók vagyunk, akik testi gondolkodásúak. Teljesen át-, illetve vissza kell tehát állnunk a csak szellemelvűségre, ami általános esetben csak fokozatosan lesz meg a szellemi léleknek, és ezen is magunknak is sokat kell dolgoznunk.
Az előbbiekből pedig már belátható az is, hogy Istenben soha nem a testünk sírjában, hanem mindig csak a testi érzékeink teljes visszavonásával, és a testi elménk teljesen gondolatmentessé tételével (amivel megszűnik lenni a testi elménk is) pihenhetünk meg, csak így élvezhetjük a teljes isteni harmóniát, és a teljes isteni békét is.
Aki viszont anyagi léleknek, anyagi elmének, és anyagi testnek lenni nem hal meg, azaz teljesen nem szűnik meg ezeknek lenni, az nem láthat Isten szemével, elfedi ugyanis látását magával Isten anyagi teremtése, és maga a lélek anyagi teremtményi jelenléte is. E teremtményi jelenlétből, és a szintén anyagi szemléleti módból viszont előbb vagy utóbb, de mindenképpen vissza kell kerülnünk az Isten mindenütt jelenlétébe, és a mindent Isten „szemszögéből” szemlélődésre is.
Az emberek legtöbbjéből sajnos azonban már kiveszett az igény is, hogy a valós szellemi irányába törekedjenek, azaz, hogy valós szellemileg igyekezzenek előbbre, magasabbra jutni. Meg vannak elégedve azzal, hogy anyagi szellemileg és anyagi lelkileg képesek magukat magasabbra emelni, hogy egyre magasabb testi érzelmi szintre (azaz „rezgésszintre”) tudnak jutni (ma már rengeteg rezgésszint emelést tanító „frekvenciamester” van), és onnét, a jelennél magasabb vibrációs mezőkből ide akár információkat is át tudnak hozni, és ezen a durva anyagi szinten is meg tudnak valósítani. Az ilyen lelkek egy részükkel azonban már keresnek igaz tudást is, vagyis szereznek valamennyi valós szellemi ismereteket is, csakhogy azokat nem, hanem csak a tárgyi információkat cselekszik is meg. A valós szellemi tudásuk így azonban csak elméleti tudásként marad meg nekik, amire is viszont nagyon büszkék, és abból is hasznot akarnak húzni, azt is pénzért árulják a tárgyi tudásukkal, és szintén testi képességeikkel együtt, ami árusításával viszont azt is eltárgyiasítják, anyagivá degradálják. Ez pedig nem csak a vásárlóiknak, hanem maguknak is rosszat fog eredményezni.
Ahhoz azonban előzetesen rabságtudatban kell lennünk, hogy a korlátozott életből megszabadulásra vágyunk megfelelő erősségű legyen. A megfelelő vággyal pedig már fognak lenni bennünket hazasegítő látomásaink, álomlátásaink, majd közvetlen lelki élményeink, és lesznek ideiglenes elragadtatásaink is az eredetvalóságunkba, a valóságos szellemi lelki világba, amiben, ha már a megállapodásunkat is teljesen is visszanyerjük Istentől, az előbbi élmények ritkulnak, és végül meg is szűnnek, mert mintegy már újra is megkapottan az eredeti létállapotunkban fogunk élni annak ellenére is, hogy még testtel is élünk, míg azt Isten még éltetni kívánja. Pusztán saját erőfeszítésből azonban ezen előbbi kapcsolatba kerülések egyikére sem fogunk eljutni, magunktól egyik sem fog megvalósulni. Isten teljes megismerése, és még csak annak folyamata is ugyanis adomány, illetve ajándék Istentől, egyiket sem saját erőből „érjük” el, kegyelmi adomány mindkettő. Törekednünk viszont magunknak is kell, hogy Isten teljes ismeretére jussunk, mert, ha ezt nem tesszük, akkor egészen addig tudatlanok fogunk maradni Isten és a valós szellemi felől, míg megelégelve az anyagi ismereteinket és anyagi életet, Őt is, és az igaz valóságát is meg nem akarjuk ismerni.
A teremtéstől és teremtményektől függőségünkből előbb vagy utóbb végleg, azaz már örökös jelleggel is vissza kell tehát kerülnünk a már csak Istentől függőségünkbe, mert ez a függőség a mi igazi és teljes szabadságunk is, vagyis a minden korlátozottságunk alól felszabadulásunk is.
Az egónktól, a testi énünktől tehát csakis a többé már nem más, mint csak Isten általi mozgatottságunk révén fogunk tudni megszabadulni, ami csak a teljes anyagi szenvedélymentesség, és anyagi vágytalanság állapotnak megmaradása révén lesz meg, mert míg ezeket még valamilyen szinten is bírjuk, addig Isten hagyni fogja, hogy továbbra is azonosulásban az egónkkal az egónk irányítson, az mozgasson bennünket a szenvedélyei és vágyai szerint, azaz, hogy újra meg újra Istentől külön élő testi emberként éljünk, tele szenvedéssekkel, köztük félelmekkel, szorongással, és aggodalommal is.
Ameddig azonban nekünk, közvetlenül a Lélekből való lelkeknek létezik a testi elménk, és központja a testi énünk az uralmával fölöttünk, addig nem vagyunk magunk is a mulandó testi rendszerünk egésze, az egész tárgyi világegyetem, és az örök teremtés fölött is álló Örökkévaló Szellem, aki sohasem szenved az Ővele azonegy Lélek mivoltával sem. A Lélekből való lelkek viszont szenvednek, félnek, szoronganak, aggódnak, ha nem az Isten szerint élnek. (Drága barátom, te ki szerint élsz, aggódsz még valakiért vagy valamiért, esetleg már csak magadért? Ha igen, akkor hiába is tagadod, még élsz az egód szerint is. Az egód teljes legyőzése így még odébb van, akár még sok mulandó testet magadra öltésnyire is.)
Az embernek rá kell még jönnie arra is, hogy az itteni megélhetése végett is teljesen feleslegesen aggódik, mert, ha ő Istenben van, akkor Isten által van biztosítva a megélhetése is, vagyis ez esetben Isten gondoskodik minden ilyen képmása lelke megélhetőségéről is. Aki viszont még mindig úgy látja, hogy az ő megélhetése nincsen biztosítva, annak látnia kellene azt is, hogy az azért van így, mert ő a tudatlansága végett Isten, az ő igaz Gondviselője helyett mindig mással foglalja el magát, vagyis állandóan csak világi, és vallási testi, azaz inkább csak külső elfoglaltságai vannak, és ráadásul a félelmei és szorongásai által is, és nem pedig már csak Isten Ővele egy Lelke által vezéreltek a cselekedetei.
Az ember azt pedig azért nem hiszi el, hogy van Isten, mert nem ártatlan. Egy egészen kicsi, vagyis egy még ártatlan gyermek még természetszerűleg hiszi, hogy van Isten, vagyis, hogy létezik egy apjánál és anyjánál is nagyobb tekintély, hatalom, aki másoknak is fölöttes Ura, vagyis mindenkinek fölötte áll. A felnőtt ember agya viszont már teljesen tompa, nincsen éles értelmi látása, vagyis nem isteni értelemmel lát, és emiatt Isten létezését illetően kétségei vannak, és ezért kérdései is vannak Isten létezését, ki és mi létét, és cselekedeteit illetően. Az ilyen ember így pedig már azt sem képes felfogni, azaz nem tudja megérteni, hogy Isten nélkül nem lenne sem létezés, sem pedig élet. Pedig ezzel egyszerűen csak arról van szó, hogy értelmes Legfelsőbb Létező és Élő nélkül még csak nem is létezhet létezés, és élet sem, semmilyen szinten sem. Csak a büszke és gőgös ego hiszi tehát úgy, hogy a létezés és élet egésze nem Istentől van.
Az egón úrrá levéshez azzal is tisztában kell lennünk, hogy Istent nem emberi gyülekezetekben, nem ember által alkotott eszközökkel készített házakban, és nem is másik embereknél kell keresni (mert így még csak az ego keresi, vagyis az egón keresztül keressük Őt), hanem legelőszöris a testünk, mint földi „járművünk” által hordozott szellemi lelki magunkban, a valóságos lényegi mivoltunkban, az igaz önazonosságunkban. Csakhogy elébb Őt a szavain keresztül be kell fogadnunk ebbe magunkba, és el is kellene ismernünk, és testi érzékeket nem használván hozzá állandóan éreznünk is kellene, hogy Isten bennünk van, és mi pedig Istenben vagyunk (élünk). (Istent tehát soha nem a testünkbe, és a testtudatunkba) kell befogadnunk, hanem közvetlenül a testünk hordozza valóságos lényegi mivoltunkba, ami anyagtalan mivoltunkkal vagyunk Istennek „hordozói”, vagyis magunk is „Fényhordozók”.)
Az előbbi helyes befogadásnak meglétét pedig már abból is észrevehetjük, hogy az anyagilag tevékeny emberek, az anyag mozgatja testi emberek ellenszenvvel vannak az inkább csak szemlélődő lelki emberek, az Isten mozgatja emberek irányában. A testi emberek azonban nem számolnak azzal, hogy inkább már csak anyagi gondolatokkal élve csak távolodni fognak Istentől, vagyis, hogy ezzel csak a teljes anyagiasodásukon dolgoznak. Végül tehát teljesen, vagyis az egész teljességükkel is eltárgyisaulhatnak, mint azt a „saját mag(j)uk”, az egójuk is tette, amivel még azonosulásban, és az uralma alatt is vannak.
Nos hát, azért kellene mindenkinek mihamarabb úrrá lennie az egóján, mert az anyag és anyagi véges minőségei az Istennek, és így ezeknek teljes megsemmisítésekor a saját akaratára az egész teljességével is anyaggá változott lélek is odaveszhet, vagyis tudatos lélekként megszűnhet nem is csak élni, hanem létezni is. Ez esetben önmagában a lélek mivolt továbbra is halhatatlan marad, és Isten személyiség és forma nélküli mindenütt jelenvalóságához fog tartozni, a tudatos „változatának” azonban, ahogyan az azt maga akarja, végleg, és tehát az egészével vége lesz, ami Istenbe megtérés viszont Isten akaratával egyezően ettől az előbbitől teljesen eltérő módon valósul meg, és így a tudatos lélek itt akár újra is előállhat, és anyagi formát is ölthet magára, szintén Isten akarata szerint, mint ahogyan volt itt Jézus, és még sok más teljesen tiszta szellemi lélek is, és van is köztünk ilyen Maga Isten ideküldte szent lélek, avagy „szent fiú” most is, akik már régen, és nem is csak úrrá lettek az egójukon, hanem anyagi testet magukra öltötten is ego nélkül élnek.
Az egós „keresztény” lelkek most biztosan arra gondolnak, hogy a világszerte ismert egyik előbbi megtestesült „szent fiú” a pópa tévedhetetlen „Őszentsége”, de ebből majd ki kell, hogy ábránduljanak, mert valósággal tévedhetetlen is csakis az Istennel tökéletes egységben élő, teljesen és tökéletesen tiszta lélek lehet, és nem pedig egy olyan „fiú”, aki tőle külön élő Istenhez imádkozik, és ilyen Istent hirdet is. A pópát tehát a beszédei és a cselekedetei is elárulják, hogy nem az Igaz Isten helyezte ide, ahogyan a dalai lámát, vagy más „lelki vagy szellemi vezetőket” is, akiket szintén sokan hiteles Istent képviselőknek tartanak, és ezért kezüket, lábukat csókolgatva „Atyuskáznak”, „Apuskáznak” (pópáznak) is. Még tehát ezek a „nagy lelkek” sem győzték le az egójukat (és persze az őket istenítő, nekik behódoló híveik sem), mert ők is inkább cselekednek a világ szerint, mintsem már csak az Igaz Isten szerint. Az itt említett Atyát képviselők is azonban mind azzal lepleződnek le, hogy a szintén emberektől nyert emberek fölötti hatalmukat is a világi hatalmak szerint gyakorolják, és azzal is megbuknak, hogy a vallásukat „világinak” nevezik, vagyis a jelen világból származónak tartják. Az egójukat követők, vagy azt is követők tehát az ilyen lelkek mind, akik most éppen azon fáradoznak, hogy egy „világvallást” hozzanak létre, mely kiagyalt vallásban már nem is egy tőlük távol élő „főisten” lesz az „Igaz Istenük”, hanem az egójuk, aki egójuk szerint élő lelkeknek „főura” is pedig egy „van és nincs” isten, vagyis a hamis isten lesz, aki sikeresen megtévesztette őket, vagyis az egójukon úrrá lenni még nem tudott, testi csoportokba „gyülekezett” (azaz még csak testi egységre jutott) szellemi lelkeket.
