A Tiszta és Örök Valóság, avagy Igazság, az Egy Isten, az Élő Isten, a határtalan „Világosságnak” (Szellemi és Lelki „Fénynek”) is nevezhető Isten változatlan, mindig egy és ugyanaz, és mindig, azaz örökké teljesen szabad is, még, ha Magába foglal minden változót is.

Nekünk, „fiainak” pedig a teljes szabadság állapota az, ha mindent (még magunkat is) az Egynek, vagyis az Egy Istennek, az Élő Istennek (Szellemi Léleknek) látunk. Ez a semmiben és semmivel nem felülmúlható Örök Isten pedig itt a földi létben bárkire is tekint rá, annak a boldog, avagy üdvös jövőjét látja a szintén felülmúlhatatlan előrelátásával.

A földi élet, az anyagi élet az Isten Ővele egy Szellemi Lelkéből való szellemi lélek mivoltunknak (isteni önazonosságunknak) érlelődésére van. Itt olyan érettségre kell jutnunk, hogy attól fogva már alkalmasak legyünk az örökösen, vagyis a minden megszakítás nélküli örök életre, azaz, hogy Istennek Őrá az egész teljességünkkel teljesen és tökéletesen hasonlító „felnőtt” („meglett”) fiaivá legyünk. (Ez tisztán szellemi embert, azaz tiszta, és tisztán szellemi minőségű, Isten által „embernek” elnevezett tudatos lelkét jelenti Istennek, aki Ővele a Tiszta Tudatnak és Tiszta Tudatosságnak is nevezhetővel örökösen tökéletes egységben él, és így Isten egész teremtettségében képviselheti Őt, teljesítheti hivatását, amire létrehozva lett.) Jézus ezt úgy fejezte ki, hogy legyetek tökéletesek, mint amilyen Isten a Legfőbb Tökéletes, és még úgy is kifejezte, hogy legyünk olyanok, mint amilyen az egyetlen és legfőbb Mesterünk, Aki szintén Isten, Aki  „Maga”  (azaz a Legfőbb Tudat, avagy Legfőbb Lélek/Élet mivoltával) ez az egyetlen Élet-Mester az Ővele teljesen egyező minőségű és jellemű „fiaiban” is, akiket ide bennünket, Szellem és Lélek „gyermekeket” (egyszerűen kifejezve szellemi lelkeket) erre tanítani Isten a legfőbb és leghatalmasabb Szellemnek is nevezhető, mindenek fölötti Lét-ez- Ő és ÉL-Ő LÉNY küldött, Aki és Ami legmagasztosabb vagy legfenségesebb, „Abszolútnak” is ismerhető, örökké változatlan és megváltoztathatatlan LÉNY az Örök Szeretet, a mindennél fontosabb Szeretet is. (Szeretet nélkül ugyanis semmi sem létezhetne, még csak a „semmi” se lenne, ami Őbenne és Őbelőle levőből teremt Ő létezőket és élőket Magába, hogy ne csak Maga legyen.) Mi, a valóságos magunkkal tehát ennek az önmagában minőségileg is abszolútnak ismerhető Lénynek életet adó „asszonyi mivoltának” is gyermekei („magjai”) vagyunk, akiknek Ő, vagyis az EgyMaga a „nemzője”, az apja, avagy atyja is. (Atyánk és „szülő” Anyánk is tehát Maga Isten az „Abszolút”.)

Az itt mindenki, és legjobban a „pszichológus” szakmájúnak, avagy foglalkozásúnak tanítottak által ismert pszichológiai egyén azonban soha nem a valóságos ember, vagyis nem a valóságos (örök, tiszta, teljes, és örökké éber) szellemi lélek, hanem annak csupán csak az „árnyéka”, avagy „torzója”, ami nem valóságos önazonosságunkkal (az anyagi lelkünkkel) vagyunk téves azonosulásban az alvásszerű állapotunkban. Mi, szellemi, azaz isteni lelkek sajnos, a legtöbben még mindig az anyagi lelkünkkel, a pszich-én-kkel, a testi érzelmi énünkkel vagyunk a leginkább azonosulásban ahelyett, hogy végre már csak Isten Ővele egyazon teljességgel anyagtalan Szellemi Lelkével azonosulnánk, és így, azaz többé már nem hibázva, nem tévedve, Istennek a Világosságnak „sarjaiból” a felnőtt „fiai” is lehetnénk.

Nekünk, itt Földön ideiglenesen élő emberi lelkeknek a „vétkei”, vagyis hibás cselekedetei eredetileg egy szellemi szinten létrejött első hibának következményei, ami a tökéletes szellemeknek egyről a többieknek egy részére átterjesztett gőgössé, iriggyé, erőszakossá, és más rossz tulajdonságokkal bíróvá levése, ami  miatt és amivel azok az itt „mennynek” nevezett teljes és tökéletes tisztaság tisztán szellemi minőségű, és legmagasabbnak is ismerhető világából mintegy kirekesztődve, „száműzve” lettek a „mélybe”, vagyis a szubsztanciájuknak (valós lényegi mivoltuknak) „megkeményedése” (avagy „kiszáradása”) végett anyagi, azaz nem örök fennállású formákba „zuhantak”, és bele is zárultak azokba. (Maga az Istentől való anyag is valójában kiszáradt, azaz megkeményedett lényeg mivoltával mintegy kőszerűre összepréselődött, látszatra „megkövesedett”, vagyis „ásvánnyá”, szárazfölddé lett szellemi minőség. Az előbbi teljesen önkéntes módon lettünk tehát magunk is „fekete kövecskékké”.) Ezért ezeknek a szellemi lényeknek a visszavezetése a kiindulópontjukba, a teljes tisztaság és könnyűség (minden teher nélküli) világába, a teljességgel anyagtalan létrendszerbe, az örök öröm és örök boldogság honába (ami az igaz „hazájuk”) mindig Isten kegyelméből történik meg, amikor ezek az eredetileg anyagtalan lények elfogadják Isten végtelen kegyelmét, azaz, ha maguk is már csak a teljes megtisztulásukra (anyagi szennyeződéseiktől végleg megszabadulásukra), és az Istenhez visszatérésükre törekednek. 

Semmiféle átöröklődött „ősbűnről” nincsen tehát szó, amivel is tartják itt „sakkban”, azaz bűntudatban egyes emberek alkotta, és ezért magukat „világinak” is nevező vallások, és egyéni lelkek is a híveiket, hogy hatalmaskodhassanak rajtuk, mint azt a világi hatalom, az „állam”, avagy „kormány” is teszi az alattvalóival, szintén nem belátva azt, hogy ember ember fölött nem hivatott uralkodni, mivel Isten „főembert” az ember teremtésekor nem teremtett, hanem csak „embert”, aki  tökéletes szeretetközösségben él a többivel, melyben egyik szeretet mivolt (lényeg) sem különb a többinél, hanem ugyanazon tökéletes szeretet mind, teljesen egyezőek egymással, és még Istennel a Szeretettel a Teremtőjükkel is, Aki az Ő egyetlen „Főjük”, Akihez tartoznak valamennyien.

A szellemi lélek éretlensége az, hogy nem ismeri teljesen, vagy még teljességgel tudatlan a valóságos önazonosságát (is) illetően. Ezért nevezhető az eredetileg örökké éber, tisztán szellemi minőségű, teljes, és tökéletesen tiszta lélek alvó állapotúnak is, ami állapotban csak mulandó anyagból (anyagi szellemből, anyagi lélekből , és anyagi testből) álló lénynek képzeli, és éli is meg magát. Az alvásszerű állapotából ébredező szellemi lélek mivoltunk eredeti teljes bölcsessége visszanyerésének kezdete pedig a valóságos önmaga megismerésében van, ami teljes megismerésnek révén juthat el Istennek teljes megismerésére, mert Isten erre már teljesen is fel fogja neki tárni, avagy fedni Magát, miáltal a lélek visszanyeri a teljes bölcsességét, és az eredeti teljességükben a többi csupa kiváló (tökéletes) isteni tulajdonságait is, vagyis mintegy már újra is teljesen olyan lesz, mint amilyen Isten, Akinek képmásául lett Isten által létrehozva. Isten őt az Ővele azonegy Lényeg mivoltával, a Lélek mivoltával mintegy újra „megszülni”, helyesebben „újjászülni” fogja, vagyis a lényegi mivoltában így egyben már mintegy megújítani (újjáteremteni) is fogja az Ővele egyazon Szellemi Lelkéből való lelkét.

Ha valóban magam lennék a jelen (azaz anyagi) testem és elméje, vagyis azonos lennék a nem örök fennállású testi elme-tudatommal, és testi énemmel, akkor nem lennék képes megfigyelni ezt a mulandó és változékony egységet, és nem lehetne beszélnem még csak arról sem, hogy van ez az „egóm” (testi énem), azaz, hogy vagyok magam, akinek egója, és teste is van. Azonban még csak az emberi szem sem képes látni magát, hanem csak akkor, ha egy szintén anyagi minőségű tükörbe néz. A képmásában tehát már megláthatja magát mindenki, és valójában ezért lett nekünk a mulandó és változékony testünk és testi énünk létrehozva, ami nem örök fennállású formai egészünkben, avagy teljességünkben (teljes egész magunk „ábrájában”) ideiglenes jelleggel megszemlélhetjük magunkat.

Sajnos azonban, a mai „modernnek” (a cselekedeteiben magát maga „moderálónak”, azaz maga irányítónak) nevezett, technikai „csodákkal” (is) teli világban szinte már minden ott tartunk, hogy nincsen már valóságos lelki erőnk a mulandó elménket, és központját, a testi énünket legyőzni, és újra annak lenni, akik valósággal vagyunk megtestesülten is. Magunknak „köszönhetően” ugyanis nincsen kapcsolatunk az Istennel azonos Lélekkel, Aki és Ami Istenből valóan vagyunk, Akinek szellemi erejével is eredetileg szabadon rendelkezhettünk, míg magunk le nem korlátoztuk magunkat most éppen a jelen anyagi testre, a földi emberi hús-vér testre a vele azonosulásunkkal.

Amikor pedig a testi elménk a jelen anyagi világot elhagyva az általunk itt teremtett virtuális valóságban, avagy kibertérben tartózkodik, azonosulván vele nem tudhatunk még csak itt a durva anyagi világban sem jelen lenni, mert az itt megvalósulásunkhoz, avagy megnyilvánulásunkhoz (szellemi lélekként jelenlétünkhöz) szükséges teljesen tiszta testi elme eszközünk, eltávolodva van a testünktől (a kibertérben időz), és ráadásul nem is tiszta. Ezzel pedig mi, szellemi lelkek itt nemhogy megvalósulni (azaz itt a mulandóban megnyilvánulni, szellemi lélekként jelen lenni) fogunk, hanem csak még jobban elválasztottságba kerülünk az eredetünk igaz valóságától, az örökkévalóságtól. (Ennek a káprázat világának káprázatának megteremtésével valójában csak annyit értünk el, hogy még nehezebben találunk vissza még csak a valóságos magunkhoz is, és így magunkban Istenre lelni is csak jóval később tudhatunk, mert így hozzá először is belőle és tőle, a nem örök fennállású virtuális valóságból és valóságtól kell megszabadulnunk, mivelhogy már „nyakig” benne vagyunk abban is, és sokan már el is merültek benne is.)

A testünk halálával viszont kikerülünk a jelen testből, és vele egyben az időből és térből is, vagyis elhagyjuk az anyagi valóságot, a mulandóság egész világát, ami jó irányú előrehaladás esetében is nem azt jelenti, hogy nem kerülhetünk akár ide a Földre is vissza, még akár a mostanival teljesen egyező testet magunkra öltötten is, csakhogy ez utóbbi még jóval odébb van, a legtöbbünknek ugyanis ez csak több más anyagi testeket előtte még magunkra öltés, esetleg emberi korszakoknak eltelte után lesz lehetséges. Ehhez is ugyanis előbb még állandó és közvetlen kapcsolatba kell kerülnünk Istennel, és vissza kell kerülnünk a kiindulópontunkba, az igaz valóságba, az örök valóságba. Még azonban annál tovább is kell jutnunk, az annak is, és igaz lényünknek is Középpontjába, az egyetlen, legfőbb, leghatalmasabb, és legerősebb Lényegbe („Szívbe”) kell visszajutnunk, és „ott” végül pedig már egyesülnünk is kell Istennel. A valóságos lényegi mivoltunk így lesz eggyé a Valóságos Lényeggel, Istennel a Szeretettel.

Az előbbi megvalósuláshoz is azonban a lényünk tiszta, azaz teljességgel anyagtalan szellemi minőségű lényegét, az igaz magunkkal azonos lényegi mivoltunkat kellene magunkból nekünk is folyton kisugároznunk, vagyis azt a tőlünk más minőségű külvilágba, a jelen világba, a mulandó jelenségvilágba kellene folyamatosan áramoltatnunk, vagy árasztanunk ahhoz is, hogy az is az isteni lényeggel telítődésével a lényegével egészen a teljes visszaszellemülését jelentő Valóságos Lényeggel, az Örök Lényeggel egyesülésére jusson el. Ez lenne ugyanis a Földet a „Mennyel”, vagyis az anyagi valóságot a „mennyei”, azaz tisztán szellemi valósággal egyesítés isteni céljának teljesítése, ami feladattal is vagyunk itt eredetileg. (Isten által létezik egy kozmikus fejlődési, illetve fejlesztési terv, melynek része a Földnek fejlesztési terve is, ami a kozmikus létrendszereknek legvégül már a teljesen szellemi lelki minőségűvé visszafejlesztésükről, vagyis a teljes lényegi mivoltukkal visszaszellemítésükről szól.)

Akik azonban még nem ismerik az Igaz Istent, azok továbbra is csak testi szemekkel néznek itt mindent, minden itteni eseményt is, és azokat ezért még csak véletlenül sem hozzák összefüggésbe a valóságos lelki fejlődésükkel, avagy előrehaladásukkal, hanem csak a testi fejlődésükkel. Az ilyen szellemi lelkek még messzire vannak a felébredésüktől. Isten azért engedi meg a kisebb, és az egész emberiséget érő katasztrófákat is, hogy ezek a szinte teljességgel tudatlan, állati ösztönnel élő lelkek is felébredhessenek.

Ha viszont az Igaz Isten létezéséről tudván már ébredezőkként itt az anyagi valóságban türelmesen, higgadtan viseljük az Istenéből való lélek mivoltunk, és a magunkra öltött anyagi testünk viszontagságait, és mindig csak az Élő Istent a Lelket követjük mindenben, azaz, ha már csak Őszerinte élünk, akkor mi élő (azaz így már megelevenedett) lelkei vissza fogunk kerülni Istenhez, és mintegy már újra is teljes és tökéletes egységben fogunk élni Ővele, akár már itt, azaz testet öltötten is. Az üdvös állapotunkba Isten tehát akár itt is eljuttathat bennünket, ami állapot viszont még csak köszönő viszonyban sincsen azzal a létállapottal, amivel itt a még a csak a szájukkal „újjászületettek” szaladgálnak a Földön. Akkor ugyanis attól fogva ők is teljesen olyanok lennének a beszédjükben és viselkedésükben, mint amilyen Isten első megdicsőítése előtt, és utána is volt az itt Istentől „Jézus” nevet kapott isteni lélek, amire rá szellemítette Őt át Isten már teljesen, vagyis a testével együtt is, ami volt Jézusnak második megdicsőítése, a teljesen üdvözült állapota visszaállítása, amiben hagyta el a Földet halott testet nem hátrahagyván. El lehet képzelni, hogy ettől, és csak az előbbitől is, még milyen messzire van egy magát emberi tanítás alapján „már kész újjászületettnek”, vagy  ilyen„újjászületett kereszténynek” még csak mondó ember. 

Azok az emberek azonban még hibásak, és hibásan is élnek, akik teljesen még nem megelevenedvén külön hisznek Istenben, és külön élik a hétköznapi életüket is. (Ünnepnapokon eljárnak egy intézménybe, vagy pedig magánszemélyekhez hébe-hóba „hinni” is.) Így ugyanis, amikor nem az igaz hitükkel (ami egyébként az igaz tudásuk is) foglalkoznak, akkor kihagyják (mellőzik) Istent az életükből (azaz minden mozgásukból, minden cselekedetükből), pedig Őtőle való mindenük, a számukra legfontosabb életük is, semmijük nincsen maguktól, még csak az igaz hitük, az igaz tudásuk sem.

Az alapvetően szükségesen felüli anyagi szükségleteinkkel foglalkozásaink is pedig mind csak elválasztani fognak Istentől, azok is mind csak vastagítani fogják a „falat” Isten és közöttünk. A szellemi lelki fejlődésük azoknak tehát semmit nem fog előre haladni, akik a testi érzékeiknek folyton az alapszükségletük feletti kielégítésére törekednek, akik inkább csak ezen dolgoznak, ezért teszik a legtöbbet, erre áldozzák a legtöbb idejüket. A tisztán szellemi minőségű lelki élet mivoltunk kiteljesedésén, és itteni megnyilvánításán (avagy megvalósításán) kellene ugyanis a legtöbbet dolgoznunk, és nem pedig az anyagi kiteljesedésünkön (az egyre több és jobb minőségű anyagi javakat magunknak magunk köré gyűjtésünkön, halmozásunkon, amit itt a legtöbb „spirituális” tanító is tesz, ha az ellenkezőjét mondja is). Nekünk, tudatos szellemi lelkeknek és szellemeknek a végtelen életünknek egyetlen célja tehát nem az előbbi, hanem az isteni jellemünkben való szakadatlan növekedés, erősödés, ami jellemünkhöz tartozik az isteni hatalmunk, a szeretethatalmunk, és benne Jézus által megerősítetten a kegyelmesség és irgalmasság is. Isten hatalmi származékainak, vagyis az Örök Szeretetből való örök szeretet lényeknek is tekinthetjük tehát magunkat, és annak kellene lennünk megtestesülten is, és nem pedig helyette a mulandó testi rendszerünkkel kellene azonosulnunk, és így hol itteni jóknak, hol pedig rosszaknak, például kegyetleneknek, irgalmatlanoknak, vagyis mindkét esetben örök szeretet, isteni szeretet nélkülieknek, azaz szeretetlennek kellene lennünk. A magukat anyagi jónak, anyagi szeretetnek tartók sem helyesen cselekednek, hanem csak jobban az anyagi rosszakat cselekvőknél. Ha tehát ilyennek, vagyis anyagi jónak érezzük magunkat, akkor még bőven van mit javítani, jobbítani magunkon, főleg az önzésünktől, önteltségünktől, büszkeségünktől kellene már végleg megszabadulnunk. Ez ugyanis még csak tettetett „isteni jóság”, és nem pedig igazi, vagyis nem isteni. (A valóban „jó” teljes és valóságos hibátlanságot, teljes „bűnmentességet”, azaz „igaz tökéletességet” jelent.) Ilyenkor, vagyis az anyagi, avagy földi jónál, még csak a „farizeusi”, a képmutató lelkületűekhez, és az „ellenség” hatalmába tartozunk, csak ezt a legtöbben már észre sem vesszük. Ez esetben rá kell még jönnünk arra is, hogy sem az itteni „jó emberekhez”, sem pedig a „rosszakhoz” nem kellene tartoznunk, hanem már csak az istenien jó emberekhez.

Ami a hatalmunkban van, vagyis amit Isten a jelen létállapotunkban a hatalmunkba adott, arra hatni tudunk, ami pedig nincsen a hatalmunkban, azaz ami kívül van rajta, arra nem hathatunk, az viszont hathat ránk, uralkodhat rajtunk a miénknél nagyobb erejével. (A „666” azért az embernek is „száma”, mert az emberi lélek közvetlenül Istenből valóan maga is három valóságszinten 6 irányban, azaz lefele, fölfele, jobbra, balra, kifele, és befele tud hatni. Ennek is tehát semmi valós köze nincsen valamely emberi számrendszerhez, amivel próbáljuk testi életfelfogással, testi gondolkodással ezt a szám jelentést is megmagyarázni. Lényegében tehát hat féle erőhatási képességről van ez esetben is elsősorban szó, és csak másodsorban van szó emberi, vagy nem emberinek mondott személyiségekről, akik képesek mind a hat irányban hatni. A „Fenevad” is tehát, ha a teljhatalmát Istentől visszakapja ide a két fentebbi valóságból a Földnek levegőegébe leszorítottan, rövid időre fog tudni majd mind a hat irányban hatni itt a földi világban, míg a hatóerejében újra lekorlátozva nem lesz Isten által.)

Mi pedig azokat a dolgokat és helyzeteket nem tudhatjuk uralni, amiket nem látunk át teljes mértékben (belülről, kívülről teljesen, azaz minden legapróbb részletében, és teljes körűen is). Még csak magunk fölött sem lehet teljes hatalmunk, vagyis magunk fölött sem tudhatunk uralkodni, ha teljesen nem ismerjük magunkat. (Ezért fontos itt legelőször is magunkat teljesen, azaz alfától ómegáig, vagy ahogyan errefelé mondják: „a-tól cettig” megismernünk. Ezt azonban már az őskorában is tudta az emberiség. Az erre vágyat és törekvést is ugyanis Isten minden egyes lelkébe „mélyen”, azaz szellemileg „belevési”.)

Ugyanakkor az ember itt élvén is csak azt a dolgot tudhatja megszerezni magának, amiről elhiszi, hogy azt meg tudja szerezni, és ha úgy is veszi, mintha az már meg is lenne neki. Jézus ezt is világosan a tudtunkra adta, csak mi ezt még mindig csak a testtudatunkkal tesszük meg, éspedig azért is, mert a „testtudatos teremtőktől” a vonzás és taszítás, az anyagi bővelkedés „mestereitől” is ezt látjuk, akik is félrevezetnek, becsapnak bennünket, a többi hamis tanítóinkkal egyetemben. Manapság a legtöbb követője az ilyen „tanítóknak” van, az Igaz Isten küldte igaz tanítók pedig alig akadnak egy-két isteni tanításra már alkalmas lélekre, és maguk is egyre kevesebb számmal vannak, mivel az emberiség jelen korszaka hamarosan le fog zárulni. Idáig már tehát mindenkinek el kellett döntenie, hogy kihez és hová akar tartozni. A jó legyen tehát jó, vagyis tökéletes, az ellentéte pedig maradjon meg „rossz”, azaz megromlott, avagy hibás léleknek, tökéletlen léleknek.

Amit viszont természetellenesnek látunk, attól távol kell magunkat tartanunk, nekünk is olyanokat cselekednünk nem szabad. (Lehet olyanokat tennünk, csak azok nem lesznek hasznosak, hanem károsak lesznek a számunkra.) A bennünket itt körülvevő élő természetnek is inkább teljesen odaadnunk kellene magunkat, mintsem a többiek rossz példájára harcolnunk kellene ellene, meghódítanunk kellene azt is, mert ezzel az átadással lényegében már Istennek adjuk oda magunkat. Az élő természet, a bennünket körülvevő „élővilág” is ugyanis az Élő Istennek megnyilvánulása, Isten, és az Ő hatalma, képessége is látható meg benne is. 

Akinek pedig már mintegy újra is megvan a tudatos kapcsolata is Istennel, és azt Isten már állandósítani is fogja, azt a lelkét Isten meg fogja óvni minden rossz hatástól, ami őt nem előbbre vinné a közvetlen kapcsolatukban. Akik viszont még nem ismerik az Igaz Istent, azok, mint ez előbb is leírva volt, továbbra is csak testi szemekkel néznek minden itteni eseményt is, és azokat ezért még csak véletlenül sem hozzák összefüggésbe a valóságos lelki fejlődésükkel, avagy előrehaladásukkal, hanem csak a testi fejlődésükkel. Az ilyen szellemi lelkek bizony, még igen messzire vannak az alvásukból felébredésüktől. Isten tehát azért engedi meg az egész emberiséget érő iszonyatosan nagy katasztrófákat is, hogy ezek a szinte teljességgel tudatlan, mondhatni „vadul” alvó, vagyis állati ösztönnel élő lelkek is felébredhessenek, nyitott szemmel élhessenek. (Isten az anyag körül összezáródott isteni tudat mivoltunkon „kopogtat” /érintget meg/, és utána „zörget” /ráz/ is majd meg bennünket, hogy végre már kinyíljunk előtte, és beengedjük Őt magunkba az Ő egész Teljességével egyetemben, amivel leszünk az Övével eredetileg teljesen egyező végtelen és határtalan mivoltunkra kinyílva.)

Akiben azonban még sötétség van szellemi világosság helyett, az nem lehet képes a Szellemi Világosságot meglátni, akkor sem, amikor Ő itt megjelenik a „fiai” körében az Őhozzá tartozó megtestesült szellemi lelkek számára. Akihez tehát a világ Istennél közelebb áll, az így megint csak el fog veszni a világban, és nem pedig a nem örök világból Istenhez fog visszakerülni az igaz valóságába. Az ilyen szellemi lelkek a nem igaz természettel élésük végett tehát nem lesznek képesek meglátni a Világosságot, amikor Ő itt megjelenik, míg a mellettük álló tiszták viszont tisztán fogják látni ezt is.

A jelen testi életet azért kapjuk, hogy magasra fejlődhessünk, kiérlelődhessünk benne olyannyira, hogy túlléphessünk minden jelenleg még létező korlátozásunkon, és vele egyben az egész anyagi valóságon, az egész kozmoszon, avagy univerzumon is. Valójában itt az a dolgunk, hogy az isteniségünkre ráébredjünk, és attól kezdve már csak aszerint, vagyis Isten szerint éljünk megtestesülten, és természetesen a testünket elhagyva, itt a szférájában hátrahagyva is. A test hiánytalan kielégítése viszont a szellemi lélek mivoltunk tönkretételével jár, és nem pedig az Istenhez felnövekedéséhez. Rengeteg magát maga tönkretette lelki nyomorék jár, azaz él a Földön „makk egészséges” anyagi testben is, merthogy itt ilyen is létezhet. (Ilyenek a nekünk „anyagi bővelkedést” tanítók is, akik mind „díszes” és drága ruhákban járnak, és „széles” mosollyal folyton mutogatják a testük idomait, valamint az itt szintén értékesnek tartott egyéb más anyagi környezetükkel is hivalkodnak, amit is magukhoz „vonzottak” a sok másoktól rájuk elvonzott pénzükkel együtt a „vonzás és taszítás”, meg egyéb más „technikájukkal”.)

Az már az előbbiekből is megállapítható, hogy a szellemi lélek mivoltunk, a lényegi magunk nem csak nem anyagi érzékelő képességnek, hanem tisztán szellemi minőségű  hatóerőként is felfogható, ami nem anyagi erőt itt az „értelmiséginek” nevelt lelkek latinul „fluidumnak” neveztek el, hogy igazán csak ők, a tárgyilag magasan képzettek, avagy műveltek (a magas művi ésszel élők) érthessék, hogy mi is a lélek valójában. Az igazság a szellem, lélek, és test vonatkozásában viszont ettől még az marad, hogy az anyagtalan szellem élteti szellemi lélek élteti az anyagi testet, vagyis a testnek minden egyes rezdülése, azaz minden mozdulata a szellemtől eredően a testtel (is) érintkező szellemi minőségű lélektől van, és ezért, ha a szellem akarata szerint a szellemi lélek elhagyja azt, a test halott, azaz rezdületlen, mozdulatlan, kemény kőszerűvé lesz, majd pedig szét fog esni, szétporladni fog az anyagi összetevőire, és természetesen a finom anyagi összetevőivel is ez szétoszlás fog történni. (A „fluidum” valójában tehát nem a testből, hanem a testen keresztül áramló nem anyagi szeretet és életerő, ami lenne helyesen a közvetlenül Istentől és Istenből valóan örök szellemi léleknek mindenre ható „kisugárzása” is, amibe nem szabadna belemagyarázni a más forrású, azaz a testből kisugárzó testi erőt vagy erőket, amikkel lehet hatni másik testekre. Ez utóbbi nem örök fennállású sugárzó lény így pedig még csak a szellemi lélek élteti anyagi lélek, aki halandó „lélek” máris halott lesz a kisugárzásával együtt, ha azt a szellemi lélek végleg elhagyja.)

Az anyagi test a szellemi lélek mivoltunknak valójában tehát a felfogó „edénye”, vagyis bennünket magába foglaló mulandó forma. Mi, szellemi lelkek viszont a szellem mivoltunknak felfogó „edénye” vagyunk, vagyis a szellemünknek szellemi minőségű formája, ami örök forma a múlhatatlan szellemből van, éspedig benne a szellemben. Mindig elsődlegesen azonban a szellem tartalmazza magában a lelket, és csak azt követően van benne a szellem a lelkében, mint „edényében” (őt megnyilvánító formájában).

A megtestesült szellemi léleknek pedig előbb-utóbb le kell tudnia győznie a testétől magába vett tulajdonságait, az anyag utáni minden vágyát, és az állati ösztöneit is. Az ebből a „halott” állapotból „feltámadás” egyszer tehát majd mindenki számára el fog jönni, viszont az mindig magától a szellem és szellemi lélektől függ, hogy erre mikor fog sor kerülni, és az is, hogy a földi emberi testet magára öltvén el kíván-e jutni az „Isten-fiaságra”, amivel Magát Istent a Szellem és Lelket képviselheti az egész teremtettségben Ővele tökéletes egységben élve.

A földi életünknek valós szellemi eredményt kellene tehát hoznia. Az öncélú élet viszont örök szellemi eredmény nélküli lesz, és inkább vezet valós szellemi leépüléshez, mintsem az egyre tökéletesebbre épülést jelentő emelkedéshez, növekedéshez, előrehaladáshoz. A földi életet is ugyanis csak valós szellemi javak szerzésére kellene használnunk, és nem pedig anyagi javaknak az anyagi szellemünk és anyagi lelkünk, vagyis a nem örök fennállású teljes testi lényegünk és testünk számára alapvetően szükségesen felüli gyűjtögetésére, halmozására, amit itt ma már szinte mindenki tesz, éspedig az alapvetően szükséges mértéket is egyre csak növelve, ahogyan fejleszti maga helyett is az anyagot. (Pedig a maga állhatatos szellemi fejlesztésével a kellő mértékű anyagi fejlődése is meglenne.)

Itt tehát szinte már mindenki másképpen, azaz másként él, mint kellene, vagyis a világi életet, az anyagi életet előtérbe helyezve él, a valóságos lelki életet, az örök életet pedig, amennyire csak tudja, a világinak hátterébe szorítja (mintegy elnyomja, avagy elfojtja azt), vagyis vele inkább nem is foglalkozik, nem akar róla még csak hallani sem. (Az ilyen beállítottságúak mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne kelljen meghallgatniuk a valós szellemi és lelkiekről beszélőket, még a beszélőnek teste megfertőzéséig, megmérgezéséig, megsértéséig, és megöléséig is hajlandóak elmenni.) Az emberiség legnagyobb hibája valójában tehát az istentelensége, az igaztalansága, vagyis, hogy még mindig nem tudatosult benne az istenisége, és ezért nem Istennel, hanem továbbra is az anyaggal akar egybekelni, azzal akar egyneműsödni, eggyé lenni Isten helyett.

A jelenvilágot és zűrzavarait, az Istent magában nem csak elméletben, hanem már ténylegesen is megtalált emberi lélek azonban többé már nem veszi figyelembe. Aki viszont még mindig a leginkább a világra, és a benne történőkre figyel, az az Igaz Istent igazán még nem ismeri, és ezért, ha beszél is Istenről, akit ő ismer, az ez esetben csak egy hamis isten, a világnak jelenleg még hatalmon levő istenellenes szellemi „fejedelme” (hatalmassága) lehet, aki van az ilyen hibás beállítottságú emberek által „Igaznak” nevezve és tartva, neki dalolnak, neki táncolnak, és hozzá, a hazugságnak is Atyjához fohászkodnak, imádkoznak is, és nem pedig a valósággal Igazhoz vannak odafordulva. A legtöbben pedig észre sem veszik, hogy ők egy hamis istenhez húznak, és nem pedig a valósággal Igazhoz, az egyetlen Örök Istenhez, a Világosságnak is nevezhetőhöz vonzódnak, Akinek kellene nekik is a fiainak lenniük, és nem pedig a hazugság Atyjáénak, akinek így önként lettek fiai. Ennél a hibás hozzáállásnál megmaradva azonban még továbbra is csak a „Sötétségnek fiai” (a jelen világnak és jelenlegi nem igaz urának fiai) lehetnek, ami semmi igazán jóval nem fog járni a számukra, és még csak sok látszat jóval sem, hanem csak még több kínszenvedéssel, míg egyszer majd ők is a helyes maguk is arra törekvésükre teljesen is helyreállítva nem lesznek Maga az Igaz Isten által.

Drága barátom, azt is lásd magad is be, hogy a az isteniségüket maguk teljesen helyreállító, a magukat maguk megváltó, a magukat maguk teljesen megtisztító emberi lelkek mind a nagy megtévesztőhöz tartoznak, vagyis ők minden még csak véletlenül sem a Világosságnak fiai, hanem a Világosság angyalainak csak mutatják magukat az ő hamis vezetőjük és irányítójuknak, a hazugságnak is Atyjának  példájára, aki Istennel ellenkező Istenség (avagy szellemiség) most éppen a „spiritualizmuson” keresztül kívánja elérni a célját, vagyis a Földön élő teljes emberiségnek totális megromlasztását, hogy ezúttal már egyetlen emberi lélek se, azaz még csak egy szűk „maradék” se térhessen vissza Istenhez. Valahogyan így vagyunk tehát itt mi, „Istenfiaságra” várományos isteni gyermekek még bizony, akkor is, ha mindez csak az isteni képzeletünkben történik is így, éspedig a végtelen, és mindig csak előre irányban történő fejlődésünk, az isteni szeretetben és isteni értelemben, isteni jellemünkben szakadatlanul csak növekedésünk, erősödésünk, és tapasztalati tudásunkban is folyton csak gyarapodásunk érdekében. Ez azonban végkifejletileg nem így van, amennyiben a személyiség, tulajdonságok, és forma nélküli Istennel egyesülést választjuk, merthogy ez is létre jöhet az előbbi  abszolút személyiségű Istennek teljes megismerését követően. Egy  még újabb „nekifutással” tehát még arra is el lehet jutnunk, hogy csak önmagában a színtiszta, örökkévaló, végtelen és határtalan Szellemi Lét-Tudat, avagy a szintén megnyilvánulatlannak tudható színtiszta szellemi létérzés leszünk, és semmi tőle más nem leszünk. (Az ez után következhetőről pedig itt még csak elképzelés sem létezhet.)