Nekünk, szellemi lelkeknek itt már csak, vagy inkább már csak érzék-kielégítéssel foglalkozni nem összeegyeztethető a tiszta lelki élettel, mert az nem a mulandó test életéről, hanem az örök fennállású szellemi lélek csupa öröm és boldogság teli életéről szól.
Amennyiben tehát ideiglenesen itt élvén inkább foglaljuk el magunkat a mulandó testünk érzékeinek kielégítésével, azt mindig csak az örök szellemi élet mivoltunknak kárára tehetjük meg, a valóságos magunkat fogjuk vele gyengíteni, sorvasztani, azaz eredeti létállapotában egyre inkább visszavetni, vagyis anyaggá, mulandó minőségűvé fogjuk magunkat lealacsonyítani.
Igazi alázat, és igazi szelídség, azaz teljes ártatlanság nélkül azonban senki nem fog tudni itt állandóan igaz lelki életet gyakorolni, mert nélkülük csak a testi érzelmi énnek, a pszichénknek mulandó életét lehetünk képesek gyakorolni, és így még csak a pszichénk ártani is képes nem örök szeretetével fogunk élni, pedig itt is élhetnénk csak az isteni szeretetünkkel, megmaradva Istenben az Igaz Szeretetben, az örök és ártatlan Szeretetben. (Ez ugyanis a szeretetben szeretettel élés.)
Az igaz szeretet, amivel kellene tehát itt is élnünk, ugyanakkor egység- és lényeglátás, és elfogadás is. Aki pedig az elfogadás helyett itt mindent inkább csak kritizál, az hiába is mondja nem igaz szeretetben él, nem igazán szeret, mivel inkább látja meg mindenben a rosszat, és ezért többnyire csak a rosszal foglalkozik, ami viszont az igazán jóra, az isteni jóra vakká teszi őt.
Itt a földi létben is tehát mindig igaz szeretetet, jóságot, békét, nyugalmat, boldogságot kellene magunknak is sugároznunk Isten képmásaiként, és nem pedig ezen isteni tökéletességeknek az ellenkezőit, amit a legtöbben helyette még mindig teszünk.
A „színes egyéniség” kifejezés itt a sok jó anyagi tulajdonsággal élő anyagi személyiséget jelenti. Az igazán „színes” szellemi lelki személyiség viszont az, aki megtestesülten is már csak Isten csupa tökéletes tulajdonságaival él.
Aki szellemi lélek azonban csak, vagy inkább csak testi életfelfogással, azaz testi személyként él, annak az illúziója (a tudatlanságnak is nevezhető szellemi sötétsége) csak növekedni fog egészen addig, míg meg nem változtatja a helytelen életfelfogását, és helytelen világnézetét is, amik tehát így testiek, vagyis anyagiak.
Igen sok embernek az előbbi hibás felfogása végett soha nem jó, ami itt van, ami itt adódik a részére, ami itt történik vele, vagyis nem tud mindent elfogadni úgy, ahogyan azok vannak, ahogyan azok adódnak, hanem mindent úgy akar magának, hogy vele teljesen elégedett lehessen minden anyagi érzéke, vagyis, hogy boldog legyen tőle.
Ami azonban velünk van, azaz ami velünk itt történik, azt valójában magunk teremtjük meg, és itt is érvényes ránk az is, hogy amit meggyőződéses hittel hiszünk, hogy lesz, az meg fog lenni nekünk. Amennyiben tehát így hiszünk abban, hogy itt egy újabb világháború lesz, akkor egy újabb pusztító világháború fog megvalósulni, vagyis általunk megteremtődni. Ennek ellentéte a világbéke pedig csak akkor fog megvalósulni, ha ilyen hittel inkább a világbékében hiszünk, és háborúról még csak nem is gondolunk, és így azt még csak szóba sem hozzuk.
Így tehát minden szenvedésünknek is magunk vagyunk az okozói, és nem pedig valaki vagy valami más, és főleg nem Isten, amit is mi tévesen hiszünk. A velünk itt megesettek és történtek tükrében ugyanis mindig csak magunkat láthatjuk, magunkat tapasztalhatjuk meg, hogy milyen létállapotnál tartunk az eredeti létállapotunkba visszajutni törekvésünk során.
Végre már azt is be kellene látnunk, hogy itta Földön, azaz megtestesülten soha nem a külvilág szerint kell élnünk, vagyis nem mások elképzelése, elvárása, követelése, véleménye szerint, azaz mindig másoknak megfelelve, másokat elégedetté téve kell élnünk, mert akkor nem a magunk életét, hanem azoknak életét fogjuk élni a Magáéból Istenéből való örök életünk élése helyett.
Világosan meg kellene értenünk már azt is, hogy Isten egyedüli Igaz (azaz Örök) Valóság, az anyagi világ nem igaz valóság, a közvetlenül az Istenéből való egyéni lélek pedig nem különbözik az Isteni Lélektől, és mi egyéni lelkek nem különbözünk egymástól sem, ugyanabból az Isteni Lélekből valóan egyek vagyunk magunk is egymással. Ha pedig mindezt megértjük és megéljük, akkor mintegy már újra is Istenben a Szeretetben vagyunk, és így többé már nincsen elkülönültség érzetünk sem Istentől, sem az Ővele egy Isteni Lélektől, és egymástól sem, és ezzel már csak az Istenével teljesen egyező tiszta és teljes életet éljük, bárhol is élünk Isten örök vagy mulandó világaiban.
Nekünk, megtestesült szellemi lelkeknek az anyagi létállapotunkban is tehát meg kellene tudnunk élnünk Istennek a Szeretetnek Élet-Szentségét és Lét-Tisztaságát, és az Ővele egységben élésünket is, mivel közvetlenül Őbelőle valók vagyunk. A valódi lényegi mivoltunk tehát szintén soha nem változó, halhatatlan, időtlen, és teretlen, azaz határtalan szellemi minőség, a teljesen és tökéletesen tiszta szellemi szereteterő és szellemi életerő valósággal megbonthatatlan egysége, és a teremtő képessége is Istenével egyező, magát nem lekorlátozottan (azaz valami Istentől mással azonosulva) valamennyi létszinten tud élni és teremteni is. Jelenleg azonban az örök és teljesen tiszta szellemi tudatosság mivoltunkból lekorlátoztuk magunkat a tárgyi tudatosság mulandó és változékony szintjére, a testtudatosságra, vagyis a testi ember, a halandó ember öntudatára.
Jézus a Krisztus (a megtestesült Isteni Lélek) pedig mindenki számára világosan megérthetően elmondta, hogy Ő az Örök Igazság és Örök Élet, és, hogy Ő az Örök Élethez vezető „Út” is, de ezt akkor, amikor kijelentette, még csak igen kevés ember értette is meg, vagyis csak azok értették meg, akiknek a megértéséhez Ő isteni értelmet is adott. Azok az emberi lelkek így nem csak elméletben ismerték meg Istent, hanem igaz tapasztalatuk, gyakorlati meggyőződésük volt Isten létezéséről, és az Ő lelki cselekedeteiről (a „dolgairól”) is.
A lelki cselekvés az esetünkben is a teljesen szabad, vagyis a semmiben nem korlátozott nem anyagi mivoltunkkal (lényegünkkel), a szellemi lelki önazonosságunkkal való cselekvés a testünkkel, mint ehhez szolgáló eszközünkkel. A lelki cselekvés során nincsen semmilyen szintű hozzákötődöttségünk az anyagi testünkhöz, és érte cserébe senkitől és semmitől nem várunk el, nem követelünk semmit, azt nem is valami jutalomért tesszük, és nem akarunk vele magunknak „elérni” semmit sem, nem akarjuk vele „valamire vinni” sem, és nem akarunk vele valakihez, vagy valamihez hozzákötődést „elérni”, hozzákötődésre jutni sem.
Mivel az embereket igazán és leginkább nem az előbbiek, hanem már csak a pénz, és a testi élvezetek, az érzéki élvezetek érdeklik, az emberi többség már csak a külsőségekben létezik, már csak azoknak és azokért él, és így tesznek szintén a legtöbben a magukat „vallásosaknak”, vagy más „izmusokhoz”, ideológiákhoz tartozóaknak tartó emberek is. A kifele élés pedig ma már művészetnek is számít ezen emberi körben, rengeteg ilyen „életművész” szaladgál a Földön, és hivalkodik is magával. Ezek az emberek teljesen tudatlanok maradtak a valóságos magukról, vagyis még csak magukat sem ismerik, és az Igaz Isten, a Valóságos Isten helyett is csak egy elképzelt Istent ismernek, ha Istent is ismernek. Ezért a legtöbben mások életfilozófiája, főleg az „izmusok” vezetőinek életfilozófiája szerint élik az életüket, és ezért nem tudják a maguk Igaz Isteni életét élni, és még csak a valódi maguk sem tudnak lenni, folyton csak egy elképzelt valakit mutogatnak magukként, az ál arculatukat tárják fel, és adják oda valóságos magukként, ha azt is egyáltalán valamennyire odaadják a másik ugyanolyan társaiknak, és ráadásul a saját igazságaikat osztják meg velük, amik is hamisságok és hiábavalóságok, vagyis igaz valóságból nagyon is hiányos dolgok, valóságos lelki szempontból haszontalan ismeretek.
Azonban az előbb már említett elméleti teljes és helyes tudás Istenről is semmit nem fog érni a számunkra, ha nem fordulunk oda minden figyelmünkkel az Igaz Istenhez, ha nem már csak Őutána vágyódunk, és ezzel az Őszinte vággyal egyben teljesen át nem adjuk magunkat Őneki.
Valójában nem az a tudás, hogy itt létező adatokat, információkat tömünk bele a fejünkbe (agyunkba), és ezt ráadásul még „okosságnak” is elnevezzük. Az igazi tudás ugyanis az igaz tudás, az isteni bölcsesség, ami mindenki számára hasznos isteni értelmű tudást, az egész Teljességnek és egyetlen Középpontjának („Szívének”, Lényegének, Forrásának, azaz Magának Istennek) tiszta és teljes ismeretét, és megértését jelenti.
Minden tudat, minden tudomás (ismeret, tudás), és minden más is azonban egyetlen végtelen és határtalan, szintén Istent jelentő Szellemi Tudatból, az Isten-azonos Isteni Lélekből származik, Ő tehát mindeneknek egyetlen Forrása, és Isten az is, Aki mindent Magába foglal, és senkit és semmit nem tart Magán kívül, azaz valósággal nem zár Magán kívülre senkit és semmit sem, mindent egyetlen harmonikus egységbe, az Isteni Egységébe tart össze.
Mi, Isten Ővele egy Lelkéből származó isteni lelkek a jelen anyagi létállapotunkban azonban a teljes egész mindenségnek csak egy részét látjuk, halljuk, érezzük, és azt is még csak a nem tökéletes testi érzékeinkkel, a korlátolt érzékszerveinken keresztül láthatjuk. Ezért hibás, elvétett itt szinte minden cselekedetünk is, vagyis nem az Istenével egyező igaz és teljes tudásunk szerint vannak a cselekedeteink, nem az Abszolút Igazság, a Teljes Valóság (Isten) szerint tesszük, amiket teszünk, hanem a korlátolt testünk érzékszervei és érzelmei szerint, mivel azonosultunk a jelen testünkkel, most éppen a szilárd látszatú anyagi testünkkel, és annak szintén anyagi énjével.
Mi jelenleg még csak a felszíni elmét éljük meg a szintén anyagi minőségű testtel együtt, vele is, és a testi érzékszervekkel is azonosultan, és ezért a legtöbbünknek még mindig csak külső, azaz anyagi céljaink vannak, amiket itt „elérni” akarunk. Ez az elme azonban mindig csak az anyagi és finom anyagi valóság határáig képes kiterjedni, illetve kinyílni, és ezért az azon túli valósággal végtelen és határtalan valóságot nem lehet képes sem látni, sem pedig tapasztalni, azaz megélni.
A legmagasabb tárgyi tudatszintről viszont a teljes egész tárgyi létrendszert (minden anyagi tudatszintet) láthatjuk egészen a legparányibb részeit illetően is, vagyis az egészét, részeit, és a legkisebb részecskéit is teljes körűen láthatjuk, ismerhetjük. A „hármas hegy” másodikának csúcsáról pedig már a teljes és teljességgel anyagtalan lelki létrendszert is így láthatjuk, míg a harmadik csúcsról a teljes szellemi létrendszer is látható lesz, és a három valóság egy harmonikus egységként is láthatóvá lesz. A nézőpont kérdése tehát, hogy mit lehet látnunk. (Ahány szint, annyiféle „látás”, és annyiféle „látó” is létezik.)
A legtöbb itt népszerűvé lett „látó” viszont még csak a hamis érzékelésével lát, vagyis még nem igazán tiszta (és még nem is teljes), vagyis még nem isteni (nem igaz szellemi) az érzékelése, hanem még csak a durva anyagiról a finom anyagira is kiterjesztett, vagyis lát minden anyagi energiát (a legkisebb elemi részecskét is), azon túlra pedig még mindig nem lát. Az azon túli valóságokba így tehát még nem lát bele, mert valamilyen szinten még mindig alvó létállapotban van, teljesen tehát még nem ébredt fel. A legtöbb ilyen „látó” a legfinomabb, és legmagasabb anyagi szintet hiszi tisztán szellemi szintnek, és így teljesen még nincsen felébredve, mert ha teljesen felébredve lenne, a „hármas hegynek” legalacsonyabb csúcsát nem tartaná a legnagyobb magasságnak.
Nekünk azonban nem az előbbi „látó” szerint, hanem mindhárom csúcsról kellene látnunk, és mindent egyben kellene látnunk, éspedig Istenben az EGYben, és nem is csak egymásban, minden másban is, ami van, Őt kellene látnunk, mivel azokban is mindben benne van Isten, és azok is Istenből és Istentől vannak. Ahhoz viszont, hogy újra teljes látással, és lényeglátással is bírhassunk, tapasztalati tudásunknak kell lenne az egyedüli JÓnak is nevezhető EGY Istenről, és az Ő Ővele egy egész Teljességéről is, amit is csak Őtőle kaphatunk meg, a helyes erre törekvésünkrre.
Az emberi többség azonban még mindig inkább hisz a rosszban mintsem az egyedül JÓban. A legtöbb ember ugyanis még csak elméletben hajlandó járni az isteni utat, gyakorlatban ezt még nem tudja megtenni, és aztán csodálkoznak rajta ezek az emberek, hogy ővelük is miért nem lép az Igaz Isten közvetlen kapcsolatba. Az ilyen isteni lelkek Istentől, és az eredeti természetüktől is, még mindig elkülönültségben, és eltávolodva is élnek. Ezért pedig ezek a szellemi lelkek még mindig nincsenek tisztában azzal sem, hogy aki mást bánt, az magát bántja, Istent pedig kísérti, és így élik továbbra is Isten nélkül az életüket a testi énjük szerint nyugtalanul, békétlenül, erőszakosan, és ezt teszik a magukat „vallásosaknak”, és legújabban „spirituálisoknak” tartó emberek is a legnagyobb százalékukkal, vagyis azok sem a tiszta és teljes ártatlan örök életüket élik egységben Istennel, és egységben egymással is, hanem ezt még csak a szájukkal teszik meg.
A békétlen emberek pedig folyton elégedetlenkednek, és folyton dühösek is, vagyis mindig mérgelődnek valaki vagy valami miatt, amivel viszont mérgezik magukat testileg is, és aztán pedig csodálkoznak rajta, hogy ilyen olyan testi, és mentális bajaik is adódnak. Azért szinte semmi sem jó nekik, mert az igazi jókból, az isteni jó tulajdonságokból, az eredeti isteni természetükből igen nagyon hiányosak. Sajnos, a legtöbben az igaz természetünktől (is) még mindig elkülönülve és eltávolodva az előbbi módokon, vagyis nem tisztán élünk, és ezért Istennel, és a valódi magunkkal együtt elfeledkeztünk az isteni természetünkről is.
Pedig csak Istentől kért segítségére van szükségünk ahhoz, hogy teljesen felébredjünk az egós tudatállapotunkból, a kettős lényegűségünkből. Ha viszont ezért a testi elménkkel és testi énünkkel valamit is tenni akarunk, akkor az akadálya fog lenni a teljesen felébredésünknek, mert ez esetben a testtudatunkhoz még létező hozzákötődésünket fogjuk csak erősíteni, és nem pedig abból egészen kilépni, és a benne és vele élésünket végleg elhagyni (megszüntetni) fogjuk a testi énünkkel egyetemben, amivel is korábban még azonosulásban voltunk, ami hamis egót korábban még a magunk erejéből erősítettünk, azaz tettünk egyre nagyobb magunk fölötti hatalommá, magunkat pedig a rabszolgájává, a teljes szabadságunkkal együtt a teljes éberségünket is elvesztve.
A tiszta szellemi tudatosság mivoltunk ugyanis, akik eredetileg vagyunk, örökké éber tudatosság, ami teljesen szabad is, azaz minden korlátozás és feltétel nélkül létező és élő örök tudatosság. Ez a tökéletes szellemi lélek ugyanakkor pedig egy szándékaival, gondolataival, szavaival, és tetteivel is végtelenül szeretetteljes, tiszta, végtelenül nyugodt, békés, örökké boldog, Istennel tökéletes egységben élő örökkévaló lénye Istennek, aki mindenkinél és mindennél jobban szereti, tiszteli, becsüli, vagyis imádja Istent a Teremtőjét, mint itt egy kisgyermek az apját és anyját. Nekünk azonban soha nem egy rajtunk kívül álló Istent kellene imádnunk, hanem Istenben benne élve a Legfőbb és Legfelsőbb Lényeg (Szellemi „Szív”) mivoltával bennünk, szellemi lelkeiben, a lényegi részeiben, a nem anyagi lényegi mivoltunkban (azaz velünk) élő Istent kell imádnunk az előbb leírt módon, és nem pedig helyette egy tőlünk elkülönülten élő Istent kell imádnunk. (A vallásokból véve a legtöbb mai híres, vagy nem híres énekes, és zenész is, egy tőle külön élő Istent imád, vagyis egy idegen istennek énekel, azt imádja, azt dicsőíti, és erre tanítja a rajongóit is.)
A legtöbb ember viszont még csak az előbbi igaz szeretését sem téve Istennel, hanem többnyire mellőzve Őt, vagy Őt még csak el sem ismerve, még változatlanul csak a testi elméje és testi énje érdekei szerint él, és nem pedig az Istenével teljesen egyező lelki önazonossága, az isteni személyisége érdekei, vagyis végül is Isten érdekei szerint, mint annak lennie kellene.
Emberi testben élő isteni lények vagyunk tehát, akiben él Isten, és aki Istenben él, és ezért amikor már csak a teljes egészével az Istenéből való, teljességgel anyagtalan lélek mivoltunkkal vagyunk azonosak, akkor vagyunk magunk is az Istennel egy Isteni Tudat, aki és ami Szellemi Tudat Istennel a Szellemmel örökké megbonthatatlan egységben él. Így pedig magunk is Isten múlandó valóságában időlegesen létező és élő állandóak, azaz örök és változatlan minőségek vagyunk, akiknek engedniük kellene Istent magukon keresztül is élni, vagyis általunk is cselekedni.
Mi, Isten Ővele egy Lelkéből való lelkek, az Őtőle elkülönültség állapotából ahogyan és amennyire közeledünk Isten felé, Isten éppen úgy és éppen olyannyira közeledik felénk, egészen közel kerülvén Őhozzá pedig már Ő fog elénk sietni, hogy végre már újra közvetlen és állandó kapcsolatban legyünk Ővele, amit (is) természetesen majd Ő fog megvalósítani a helyes törekvésünkre.
Végül is az a bajunk, hogy az Igaz Szeretet és Élettel (Istennel) itt nem összhangban cselekszünk, hanem igen gyakran az ellenére teszünk. Azért szenvedünk, mert nem fogadjuk el a Szeretet és Élet irányítását és törvényeit. Így azonban a cselekedeteink inkább csak rosszul hatnak vissza ránk, amiből vannak a szenvedéseink.
A másik bajunk pedig az, hogy itt nem látjuk Istent. Először is ugyanis belülről, azaz szellemileg kell tudnunk meglátnunk Istent az Abszolútot, Aki egyszerre személyes Isten és személytelen Isten is, Ami utóbbi formátlan és tulajdonságok nélküli ugyanazon Istent szintén szellemileg lehet látnunk mindenütt jelen levő színtiszta Létként. Amikor pedig a mindenhol, és mindenben is jelen levő Istenen kívül már senki és semmi mást nem látunk, vagyis még csak magunkat sem látjuk semmiféle formában, akkor láthatjuk „szemtől szembe”, és „színről színre” is Istent, vagyis vagyunk így már az Ő színe előtt, és látjuk Őt az egész Teljességével, Ami is tehát Ő.
A mindeneknek Forrása szemszögéből egy harmonikus egységben látni mindent, ami van egészen a legparányibb részleteiig tehát a teljes megvilágosodás, a teljes tisztaság, a teljes látás és lényeg látás, a mindent látás, és így fogunk tudni örök boldogsággal is együtt járó tiszta és teljes életet élni magunk is, bárhol is járunk Isten mindenségében. Ezért pedig nagyon is megéri sokat dolgoznunk magunkon.
