A földi életben a megtestesült szellemi léleknek a „betegsége” elsősorban az Isten-ellenes, azaz Élet ellenes cselekedeteiben jut kifejeződésre. (A legtöbb lélek úgy hiszi, hogy ő mindig jól tesz, pedig a legtöbbször nem az „egyedül Jó”-nak nevezhető Isten, az Igaz Isten szerint, hanem Őneki ellenére tesz.)
A nem anyagi léleknek „betegsége” valójában azt jelenti, hogy Isten tisztán szellemi minőségű élet- és szeretetereje egyedül magának „köszönhetően” nem folyhat, nem áramolhat akadálytalanul az emberi lélekbe, és nem folyhat rajta keresztül ugyanígy (azaz minden ellenállás nélkül), és ez zavart okoz benne, ami ezt teszi az anyagi testével is, vagyis a lélek „betegsége” (lényegében tehát a megzavarodottsága) valamilyen formában az anyagi testében (a szervek, vagyis a testi erőközpontok hiányos és zavart működésében, akadozva működésében, esetleg már le is állásában), illetve magán a testfelületen, azaz külső jelek által is megmutatkozik.
Az előbbinek is jól megértéséhez tisztában kell lennünk azzal is, hogy a szilárd látszatú emberi testnek minden szerve egy-egy isteni tulajdonságnak (a hét fő szerv hét fő isteni tulajdonságnak) felel meg (ami tulajdonságokkal kellene a szellemi léleknek élnie a földi élete során is). Ha ezek a testi szervek nem kapják meg a szellemi lélektől folyamatosan és egyenletesen az isteni szeretettel teljesen áthatott isteni életáramot, a tisztán szellemi minőségű életerőt (és tehát a tőle elválaszthatatlan, és még nálánál is fontosabb isteni szereteterőt is), mert a szellemi lélek a testtel azonosulása végett azt magától elutasításával hiányos lett ebből az isteni erőből (amiből áll maga is), azaz maga többé már nem egészségben és egészséggel, illetve szeretetben és szeretettel él, akkor azok szintén betegek lesznek.
Valójában először a szellem mivolt lesz beteg, aztán tőle a lélek, a lélektől pedig a testi szervek és a test lesznek betegek. Mindez pedig az Istennel megromlott, illetve részünkről meg is bomlasztott kapcsolatunktól van. A Teremtő Istenünk, és az Ő élettörvényei ellenére tehát soha nem szabadna tennünk, mert annak csak szenvedés lehet az eredménye szellemi lelkileg, és így már testileg is. Az embernek a betegségei ugyanakkor pedig még a félreértett életfelfogásának, az anyagi életfelfogásának (csak az anyagból avagy energiából való élet van hiszemnek), és a szintén torzított világképének is kifejezői, vagyis a szintén hiányos, azaz nem teljes egészségű („félresikeredett”) világfelfogásának, és világszemléletének is tükrözői.
Az eredetileg örökkévaló, és örökké éber szellemi tudat és elme „betegsége” végül is azonban az, és attól keletkezik is, hogy „elalszik”, azaz alvásszerű állapotba kerül, és álmában mulandó testi személynek, tárgyi személyiségnek hiszi magát, és ez a mulandó testén különféle testi betegségek formájában, vagy pedig kicsattanó testi egészség formájában jelenik meg, ami utóbbi a csakis a testének gondozásával és fejlesztésével szintén meglehet a testének, akár annak holta napjáig is, azonban ezt a szellemi lélek leginkább csak maga állapota rovására, illetve romlására teheti, mivelhogy ez esetben az erejét erre pazarolja el. Az az itt elterjedt tévhit is tehát egy óriási nagy ostobaság, hogy minden „ép testben ép lélek” lakozik.
Azzal is jó lenne már mindenkinek tisztában lennie, hogy a „felébredés” is lényegében az „elmebetegségünkből” való „felgyógyulásunkat”, vagyis az illúziókból, és a velük való azonosulásunkból való teljes „kigyógyulásunkat”, a nem örök fennmaradású káprázat világából teljesen kiemelkedésünket, és az eredeti lét és élet állapotunkhoz visszatérésünket, visszakerülésünket is jelenti. Akinél ez még nincsen meg, az még mindig alszik, vagy még csak ébredezik.
A teljes egész (azaz nem „töredékes”), tiszta, és teljesen éber, vagyis az „épkézláb” és mindig „józan”, azaz jó életű (nem beteg, helyesen élő) örökkévaló elme-tudat jellemzője ugyanis, hogy nem én-központú, hanem Isten-központú, vagyis nem önző, nem öntelt, nem büszke, nem kérkedik, nem dicsekvő, nem hivalkodó, nem hiú, a maga érdekeit soha nem nézi, józan gondolkodású és viselkedésű, nem gondolkodik szélsőségekben (ellentétpárokban), kerüli az anyagi képzelgéseket és anyagi vágyakat, csak a valós hitéről, az Istentől kapott élő hitéről beszél, nem képzeli már kész szellemi embernek (és még csak kész „spirituálisnak” sem) magát, semmivel nem hisz (azaz nem tud) többet, mint amit Istentől itt élvén már megkapott. Aki szellemi lélek viszont felfuvalkodott, azaz aki magát, és a maga erejét magasztalja fel az Igaz Isten és Igaz Istené helyett, annak még mindig csak halott hite van, vagyis a teste szintén mulandó értelme hitével él, ami nem alázatos hit, hanem inkább gőgös, hivalkodó, és ráadásul mulandó is. Az igaz és alázatos hitű embernek az előbbivel ellentétben olyan kicsi az énje, hogy „senki”, vagy már "senki" se az énje, a számára csak egyedül az Igaz Isten „nagy” (Ő a „Nagy ÚR”, Ő a „Nagy Lélek”), és nem pedig maga.
Az Istennel egy Lélekből való lelkek legtöbbje azonban azonosulva vele is, előtérbe teszi a hamis egóját, a testi énjét, és hagyja azt maga helyett érvényesülni. Ezzel viszont a valóságos magáról teljes feledésbe merül, vele pedig már az Igaz Istent a Hatalmas és Mindenható Istent illetően is így lesz, vagyis Őt is elfeledve már semmiképpen sem fogja Őt elismerni és elfogadni Istenének, hanem inkább fogadja el Istennek a hamis egóját, vagy egy másik „más istent”, esetleg több „más istent”. Ezt az alsóbbrendű énünket kellene tehát legyőznünk, és, és végül annak létét teljesen fel is számolván a Legfelsőbb ÉN-be, Isten(é)be kellene visszatérnünk a közvetlenül az Övéből való, tisztán szellemi minőségű önazonosságunkkal (a szellemi lelki önmagunkkal, avagy szellemi önmagavalónkkal), és legvégül egyesülnünk is kellene Ővele.
Az előbbihez viszont a fokozatos szellemi lelki fejlődése (a magát lealacsonyításából fokozatosan felnövekedése) a legjobb a szellemi léleknek. Így ugyanis a léleknek nem külön, azaz nem egyenként, hanem egyszerre fejlődnek azok a testei is, melyekben még életeket kell eltöltenie ahhoz, hogy a legmagasabb szellemi szférába visszakerülhessen, ahol a teljességgel anyagtalan lényegi mivoltunk, vagyis a teljesen és tökéletesen tiszta szellemi mivoltunk egyben az alaktalan formánk is. Az egyre magasabb létállapotokba, avagy szellemi tudatszintekre emelkedve kerülhetünk tehát a legalacsonyabb létállapotból az eredeti létállapotunkba, a Magáéval Istenével teljesen egyező létállapotba, melyben élünk teljes és tökéletes egységben Istennel, és látunk úgy mindent, ahogyan minden valósággal van, azaz látjuk Isten szemével a teljes egész mindenséget, ahogyan az megteremtve lett.
Az előbbire jutáshoz azonban nem elég mentálisan, nem elég csak elméleti tudásban fejlődnünk, vagyis egyre csak igaz tudást gyűjtögetnünk, mert az az érzelmeinkben is való javulás, tisztulás, tiszta érzelmekben, isteni érzelmekben gazdagodás nélkül, vagyis az igaz tudásunknak nem csak elméletben, hanem gyakorlatban is megélése (testi érzékek nélküli tapasztalása) nélkül semmit nem fog érni, nélküle nem fogunk egyre magasabbra jutni, és végül a legmagasabb szférába visszakerülni.
Ha pedig itt valaki azért foglalkozik a „spiritualitással”, hogy valami másoktól eltanult ezoterikus gyakorlatok, módszerek révén az anyagi életét megkönnyítse, és minél nagyobb anyagi jólétet, anyagi bővelkedést élvezzen, az is tévúton jár, ami „út” mostanra már divattá is lett. Aki viszont a testi jóléttel az alapvetően szükségesen felül nem törődve az élet és halál körforgásából végleg megszabadulása érdekében foglalkozik a valóságos szellemivel, (vagyis aki nem a testi jóléte, anyagiakban bővelkedése érdekében „spirizik” , vagy „spirituáliskodik” is) az jó úton jár, és fokról fokra jutva célba is fog érni.
A legtöbb most közöttünk élő önjelölt ezoterikus vagy „spirituális” tanító, és a magát szellem és lélekgyógyásznak, szellemi és lelki vezetőnek, vagy éppen csak látónak szintén úgy kinevező lélek, és a magukhoz vonzott követőik is, valójában az előbb leírt ezoterikus vagy spirituális materializmust gyakorolják, vagyis (és esetleg nem is tudatosan) egyre csak az egójukat fejlesztik a valóságos lelki önazonosságuk helyett, és így a „csakráik”, a finomanyagi testük energiaközpontjainak reparálásával és felturbózásával, meg egyéb más „technikák” révén csak egy finom anyagi mennyország a célpontjuk is, melyben fognak így aztán már megállapodni is. Ez az „örök” valóságuk azonban még igen messzire van a valódi örök valóságtól, a legtisztább valóságos szellemi valóságtól, amiben még csak egy szikraszemnyi finom anyagi, azaz még csak egy fénytest részecske sincsen. A legtöbb ember az ilyen tanítóknak is „köszönhetően” a testi értelmével még tehát csak képzeli, hogy ő a tanításukra már „spirituális” emberként él, azaz a tanítóival együtt még csak hiszi, hogy ő hisz az Igaz Istenben, és az Ő szintén igaz (örök) valóságában is, vagyis a tanítói példájára még csak hitegeti (azaz becsapja) magát ezekkel is, mert valósággal ő még mindig nem hisz, azaz nem igaz hittel él, merthogy továbbra is csak a testi értelme hitével él, amivel csak tárgyi dolgokban (például „technikákban”, testi módszerekben), és személyekben lehet hinni. Mivelhogy az anyagi hit nem egyező a közvetlenül az Igaz Istentől kapható meggyőződéses hittel, vétik tehát el az előbbi lelkek az igazi célt, a valódi célt, azaz cserélik azt is fel hamisra, vagyis a hamis istenre és hamis mennyországra.
A legtöbb ember még tehát csak beképzeli magának, hogy ő hívő ember. Ők is ugyanis befogadtak valakit és valamit magukba, csakhogy az nem az Igaz Isten, és így nem is igaz hittel, nem is az Igaz Istentől való élő hittel, azaz nem élő meggyőződéssel vannak az „Istenüknek” nevezettről, hanem még csak halott hittel, a testi értelmükkel vannak hívésben egy ahhoz hasonlóan „van és nincs” létezésű Istenről, aki tehát nem az egyetlen Igaz Isten. Ezeknek az embereknek pedig a tanítóik is mind ilyen halott hitűek, és ezért nem is az Igaz Istent hirdetik, nem Őt tanítják az így azonban a maguk, és az idegen isten híveinek. Akinek azonban nincsen „szív”- meggyőződése, vagyis aki szellemi lélek nem rendelkezik saját tapasztalati tudással az Igaz Istenről, az nincsen olyan helyzetben, hogy embereket felvilágosítson, tanítson az Igaz Istenről. Ahhoz ugyanis, hogy valóban ismerjük az Igazságot, a szellemi lélek magunkban (azaz minden testi érzék nélkül) kell Őt megtapasztalnunk. Az anyagi lélek mivoltunkkal azonosultan tehát mindig csak nem igaz istent, vagy nem igaz isteneket tapasztalhatunk.
Ha viszont a materializmus eszméjét nem csak a szánkkal, hanem ténylegesen is elhagyva már csak a legmagasabb, az anyagi szelleminél is jóval magasabb eszmét, a valóságos, azaz örök szelleminek eszméjét fogadjuk be a valóságos magunkba, akkor azzal már jó úton járunk, mert ezzel többé már nem fogunk materialista módon, vagyis anyagi életfelfogással, anyagi gondolkodással, testi gondolkodással élni, és így már visszatérhetünk az Igaz Istenhez az Ő szintén örök fennállású szellemi valóságába, a legközvetlenebb világába, a kiindulópontunkra.
A mindennapi életünkön egyértelműen látszódnia kell, hogy az Igaz (valósággal Örök) Világosság, az Igaz Szellemi „Fény” felé törekszünk-e, vagy pedig helyette még mindig inkább csak az anyagi oldal, a legmagasabb anyagi szféra felé (ami is még a „sötétséghez” tartozik). Egyszerre azonban a szellemi és anyagi felé senkinek nem lehet törekednie, mert ilyen „egyensúly” sem létezik, és még csak nem is létezhet, mivel „egyensúly”, csakis két anyagi dolog, azaz két mérhető dolog között létezhet. A valóságos lélek is pedig a Valóságos Istenhez hasonlóan önmagában egyensúlytalan létező, mivel teljességgel anyagtalan lévén semmi mérhető súlya nincsen, viszont a nem szellemi minőségű emberi pszichét, vagyis anyagi lelket lehet súlyra méricskélni is (nagy tárgyi tudású emberek a műszereikkel már le is mérték), és ezért lehet ezt a „lélekenergiát” kicsinek, vagy nagynak is nevezni. (Szokták is mondani, hogy „nagy egója” van az adott léleknek.) A valós szellemi, azaz isteni értelemben vett „nagy lélek” is tehát, így soha nem a súlyos lelket (az emberi pszichét, a pszichológusok szakterületét) jelenti, hanem a teljes egészével súlytalan lelket, aki és ami nem más, mint magas nemességű, avagy tökéletességű, igaz, teljesen tiszta, és teljes egész szellemi lélek.
Itt minden magát „spirituálisnak” valló és mutogató „szakértő” is folyton a „lelki egyensúly” fontosságáról beszél, mint azt itt a testi ember pszichológus és pszichiáter „terapeuták” teszik, pedig a teljességgel anyagtalan, azaz súlytalan szellemi tudat igazi állapota, eredeti állapota soha nem az „egyensúly” (lelki egyensúlya, vagy akár csak súlya is, csakis tehát az ellentétpárokból álló anyagi léleknek lehet), hanem önmagában a teljes és tökéletes kiegyenlítettség, az egyenletes teljesség, a beteljesedettség, vagyis a teljes harmóniával létező teljes egészség és teljes tisztaság, ami valójában tehát egyensúlynélküliséget, és egyensúllyal bírható anyagi lélek nélküliséget (nem kettősséget) is jelent, valamint még a teljes egész Valóságnak egyetlen tökéletes (harmonikus) Egységként ismeretét, és megélését, azaz tapasztalatát is. Inkább tehát csak a két egymástól különböző valóságnak, a szellemi és anyagi, az örök és mulandó teremtésnek egyenlő mértékben ismerete lehetne még nevezhető „egyensúlynak”, mivel súllyal csak tehát az anyag, és az anyagi lélek, az emberi psziché rendelkezhet, a valóságos lélek, a súlytalan lélek pedig nem, hanem az csak tudhat erről is, hogy itt, vagyis a jelen nézőpontból, az anyagi oldalról is megfigyelve az egész Teljességet, Benne ilyen súlyos dolgok is léteznek. Az itteni anyagi minőségű jó és rossz is létezhet azonban egyensúlyban, mivel mindkettő anyagi minőség. A tiszta jó, az isteni jó viszont teljesen „árnyékmentes”, vagyis mentes minden anyagitól, és így minden súlytól is mentes. Teljesen rossz viszont nem létezik, mivel minden rosszban van valami jó is.
Az előbbiekből pedig már be lehet látni azt is, hogy csakis akkor, ha belsőleg, vagyis szellemi lelkileg, a szellemi lelki önazonosságunkkal teljesen tisztába leszünk téve, leszünk magunk is „szentek” Isten szemében. Ameddig tehát az Isten általi teljesen is megtisztításunk nem történik meg, még csak a szájunkkal mondhatjuk magunkat tisztának, és beteljesedettnek is, és szintén csak hazudhatjuk azt is, hogy mi már „újjászületettek” is vagyunk. Természetesen teljesen még nem tisztán azt is csak hazudhatjuk, hogy már „spirituálisok” vagyunk, azaz, hogy már kész szellemi emberek vagyunk, aminek valótlansága abból máris kiderül, hogy egyáltalán nem, vagy nem mindig úgy gondolkodunk, érzünk, tudunk, szólunk, beszélünk, viselkedünk és teszünk, mint az Igaz Isten, és még csak a szándékaink, indulataink, és az akaratunk sem egyezőek az Igaz Istenével.
A Földön végül is tehát nincsen tökéletesen jó, és teljesen rossz ember sem, viszont Isten akaratával egyezően az Ő eredetileg tökéletes szelleme a lélek mivoltával itt megtestesülhet, és megtörténhet itt a tökéletes (tiszta és teljes) léleknek Isten általi teljes átszellemítése is, melynek során a léleknek anyagi teste is át, illetve vissza lesz alakítva szellemi minőségű lelki testté, és az kaphat önálló életet is (örökösen élhet lelki személyiségként) Istenben.
A legtöbb emberi lélek sajnos, még mindig nem az előbbi, Istenével egyező tisztasággal, hanem továbbra is földhözragadtan („besározódottan”) él, és még bele is kapaszkodik a Földbe és földi életbe, a mulandó életbe, vagyis még nem akarja azt elengedni, és végleg elhagyni, mert még tele van anyagi vágyakkal, még sok minden anyagot és anyagit meg akar magának szerezni, még mindig csak testileg akar tapasztalni, egyre csak érzéki élvezeteket akar, azaz nem akar újra teljesen tiszta lenni, és beteljesedettnek lenni sem akar. Jó neki megmaradni testi embernek, és vígan puffogtatni a „jónak lenni jó” szlogent is, ami is testi emberi találmány a tárgyikat adakozáshoz, ami az anyagi jóságnak kihangsúlyozása, és nem pedig az igazán jónak, az isteni jónak. Ezek az emberek még azt is képtelenek felfogni, azaz jól, avagy helyesen megérteni, hogy a valós szellemi kiteljesedés, a valósággal végtelenre kinyílás, illetve „kitágulás” (lényegi kitárulkozás, kibontakozás) teljesen más az anyagilag kiteljesedéstől, már csak avégett is, mert az anyagi kiteljesedés véges. Így ők továbbra is a tisztátalanságukat és egésztelenségüket (egészségüknek is hiányát) élik meg anyagi kiteljesedésre törekedve, míg egyszer majd ők is valósággal is fel nem ébrednek az álmukból.
