A szellemi, vagyis isteni értelemben a tudatlan lelkek „halott”, azaz nem élő lelkek, akik csak Istentől a Lélektől valóan „újra születésükkel” (lényegi megújításukat jelentő újjá teremtésükkel) lehetnek újra „élő lelkekké”.
E lényegi mivoltuk számára képletes halálra viszont mindig csak élet lehet, és lesz is a válasz, vagyis az „élőhalottság” után végül a teljesen felébredés, avagy „feltámadás”, azaz csak élet (végérvénnyel az örök élet) következhet, ami viszont a szellemi lélek számára nem mindegy, hogy mikor következik be, mivel egészen addig, és egyedül csak magának „köszönhetően”, még rengeteg szenvedést (születést, öregedést, betegségeket, kínokat, halált, nem egy kínhalált) is el kell viselnie, meg kell élnie, meg kell tapasztalnia.
„Halottak” valójában azért vagyunk, mert az anyagiasság sötétsége elszigetel bennünket Istentől. Ezért az embert valójában a sötétségtől kell megváltani, vagyis tőle el kell választani, hogy újra a teljesen szabad (minden feltétel, kötöttség, és korlátok nélküli) örök életét élhesse. Az ember ugyanis a valódi önazonosságának tudatlanságától való megszabadítása révén váltódik meg, vagyis Istennel az Igazsággal, avagy Valósággal tökéletes egységben élésére ráébresztésével. Lényegében tehát az Istentől való elkülönültségünkből kellene felébrednünk. A belső életre, az örök szellemi életre kellene felébrednünk a több évszázados vagy évezredes, vagy esetleg még hosszabb álmunkból. A tudatlanság álmából a valódi tudás, az igaz tudás éberségére kellene eszmélnünk, és onnantól fogva állandóan, azaz örökké úgy (soha többé nem aludva, teljes és igaz tudással) kellene élnünk is.
Mi, Isten-tudatok azonban csakis minden megnyilvánult tudást és nem tudást meghaladva kerülhetünk át, illetve vissza a Tiszta Szellemi Tudat és Tudatosság (szintén Isten) örökkévalósága, a teljes időtlenség világába, ami a kiindulópontunk. A valótlanság világából vissza kell tehát lépnünk a Valóság, avagy Igazság Ővele egy szellemi „Fényébe” („Világába”, avagy „Világosságába”), és akkor majd érteni fogjuk a Valóság természetét, ami nekünk is az igaz (örök) és eredeti természetünk, amivel kellene élnünk a valótlanság világában testet öltötten is. Ha tehát még él az anyagi testünk is, akkor is az isteni természetünkkel kellene élnünk itt, Istennek anyagi valóságában is.
Az anyagtól és anyagitól való teljes elszigetelődés jelenti tehát az Isteni Tudattal, avagy tehát a Valósággal, avagy Igazsággal való teljes egyesülésünket. Isten legközvetlenebb világában, az Ővele egy Isteni Tudat (avagy Isteni Lélek) világában pedig mi, Őbelőle való Isten-tudatok (isteni lelkek) is mind szintén egyek vagyunk.(Valójában tehát valamennyien az Isteni Lélek, a legnagyobb és leghatalmasabb Lélek vagyunk.) A magunkba és magunkra vett anyag, illetve anyagi forma tehát az, ami megoszt bennünket, és elszigetel bennünket Istentől, és egymástól is. (Ráadásul pedig ehhez az eredeti tőlünk más minőséghez hozzá is kötöttük magunkat a tudatunkkal, és össze is elegyedtünk vele.)
A Valóságnak újra, és teljesen éber tudatossága, a „holtából” teljesen felébredt tudatos isteni lélek számára azonban többé már nem létezik kötöttség, és úgynevezett „karma” (cselekedeti következmények) sem, mert ekkor már minden cselekedet is az Isteni Tudattal való teljes azonosulásban történik, vagyis a testi személlyel azonosulás nélkül. Így (vagyis a testtudatból újra Istennek Ővele egy Tudatában) tehát többé már nincsen külön élet, és külön élés sem Istentől, mivel már nem létezik külön egyéniség sem. (Teljesen egyező az önazonosságunk Isten Önazonosságával, és az eggyé válásunkkal, vagyis az egybeforradásunkkal, avagy egybeolvadásunkkal már csak az Isteni Önazonosság, a halhatatlan „VAGYOK”-Tudat létezik.)
Amikor tehát már a káprázat utolsó fátylától, a hamis egótól is teljesen megszabadultunk, akkor fogunk a Valósággal, avagy Igazsággal, azaz Istennel egyazon tiszta „Fényébe” mintegy már újra is teljesen elmerülni. Ilyenkor már, még, ha él a testünk is, elhagytuk a megnyilvánulás teljes egész világát, és annak föléje emelkedtünk, és elkezdtünk világosan (valósággal tisztán) látni is. Ez olyan lesz, mintha egy repülőgép vezetőjeként a tiszta látásunkat elhomályosító, sűrű ködfelhőbe jutva abból kikerülünk a szikrázva ragyogó napfénybe, ami teljesen tiszta napfénynél (a Tiszta Tudat, az Istennel egyazon Isteni Tudat „Fényénél”) mindent újra világosan látunk, azaz mindent úgy, ahogyan azok valósággal vannak. Amennyiben pedig ez még nem történt meg, akkor még nem vagyunk teljesen megvilágosodva, még nem vagyunk teljesen megtisztítva. (Ez esetben ezt még csak mondatjuk, valósággal még nem történt meg.) A teljesen megvilágosodott léleknek ugyanis ilyen előbbi a látása, vagyis az is teljesen egyező Istenével, és így mindent Isten Ővele egy Tudata megvilágításában lát, még tehát az anyagi fényeket is, melyek Isten „Fényéhez” képest a mindösszességükkel is sötétségnek tűnnek, és el is tűnnek Isten rájuk vetülő Ővele egy „Fénye” hatására. Erre a legfelsőbb tapasztalatra azonban, vagyis Istent a „Fényén” keresztül látni, igazán még csak utalni sem lehet, ahogyan magára Isten legközvetlenebb és legtisztább valóságára, avagy világára se. (Itt még tehát csak az utóbbi sem mondható el, nem fejezhető ki szavakkal.)
A valótlanság világában testben élve tehát senki sem tudhatja leírni a Valóságot úgy, ahogyan „Az” van egyetemben a legközvetlenebb „Világával” (ami is tehát Ő, ami teljes egészével Őbelőle álló Világosságába „öltözötten” létezik Isten). A hindu szentírásokból azonban megismerhető a legmagasabb „szamádhi”, a káprázat valamennyi fátyla nélkül élés, ami a tőlük teljesen (a legfinomabb minőségű fátyoltól is) megszabadultan, vagyis még testtel is élvén már csak fölöttes helyzetből látni a végtelen és határtalan egész megnyilvánulatlant (a teljes örök valóságot), és benne az egész, állandó változás természetű megnyilvánulást, a mulandó valóságot, ami teljes egész teremtés az Istenben és magunkban van, mivel így már újra tökéletes egységben, közvetlen kapcsolatban élünk Istennel, a minden megnyilvánulatlannak, és minden megnyilvánultnak is egyetlen, legfőbb, és legfelsőbb Hatalmával és Urával, Aki azoknak egyetlen Forrása is.
Istennek tiszta lelki szintjén (az egész teljességével anyagtalan lelki valóságában) élve pedig természetesen annak természetfölötti tudását és üdvösségét is állandóan tapasztalhatjuk. Azért azonban, hogy vissza is kerüljünk a tiszta lelki szintre, vágyakozásunk Isten után már csak az előbbiekre lehet, alsóbb vágyaink többé már nem lehetnek, mert akkor valamilyen szinten még kötődünk azokhoz a szintekhez, és így még nem kerülhetünk vissza az anyagtalan lelki szintre, az eredetünk igaz valóságába, a teljes tisztaság, az igaz és teljes tudás világába. Kötődhetünk a tisztán lelki szintnél alacsonyabb szintekhez akár csak a tudathordozóink végett is. A durva anyagi test, és a finom anyagi test is ugyanis a szellemi tudat mivoltunknak anyagi világban hordozója, ahogyan mi, szellemi tudatok pedig Isten magunkban hordozói vagyunk.
Ameddig azonban mi, szellemi lelkek még kötődünk az alsóbb világok örömeihez bármilyen szinten is, addig kötődni fogunk az alacsonyabb tudathordozóinkhoz (az anyagi testeinkhez) is, vagyis ilyenkor a meg- és felszabadulásunk vágya még mindig erőtlen, és így még nem akarunk a tárgyiaknál magasabb szintekre, vagyis a tisztán lelki és szellemi szinte visszakerülni. A keresésünk tárgyai még tehát anyagiak, és finom anyagiak, vagy azok is, és nem pedig már csak az Igaz Isten, és a teljességgel tárgytalan (anyagtalan) eredetvalóságunk, pedig csak vele lehetne meg a teljes és állandó kielégülésünk, illetve állandó megelégedettségünk is, amit sajnos, a legtöbbünkkel továbbra is inkább csak mulandó érzéktárgyakban, főleg az emberi testben keresünk, amiben sem találjuk meg.
A részünkről még megvalósítható anyagi felemelkedés azonban, ha az magasnak tűnik is, még semmi, mert a valóságos (azaz örök) szellemihez és szellemibe felemelkedés számít valaminek Isten szemében, Magához Istenhez felemeltetni pedig már a minden a mi számunkra is. Ezt a felemelést viszont már csak Isten végezheti el a Lelkével, az Isteni Tudat mivoltával, és ezt minden magát maga lealacsonyította lelke esetében a végtelen kegyelméből teszi meg, és nem pedig a saját maga erőfeszítéseinek köszönheti a lélek. Saját erőnkből azért sem lehetünk képesek felhágni Őhozzá, mert azzal mindig csak tárgyi magasságokba juthatunk el, az ugyanis önmagában, és mások ilyen erejével együtt is, még igen kevés a valóságos szellemibe eljutáshoz, az igaz valóságba visszakerüléshez. Az innen a mulandó valóságból kivezető utat is ugyanis az isteni kegyelem mutatja meg a számunkra. Isten pedig a kegyelméből mindenkit az Őhozzá igazodni törekvése mértékében fogja részesíteni. Teljes kegyelemre kell tehát jutnunk ahhoz, hogy Isten közvetlenül Magához vonjon bennünket, vagyis, hogy újra tökéletes egységben éljünk Istennel. Az isteni kegyelemről is azonban csak az mondható el, hogy az az itt használatos szavakon és fogalmakon túli. A Lélek pedig, mint Legfelsőbb Tudat végül is tehát nem csak Igazság és Élet, hanem az „Út”, és az „egyetlen Közvetítő” is Istenhez, Aki a „Szellem és Lélek” is. Az előbbiekből azonban már be lehet látnunk, hogy a Legfőbbhez, és legmagasabbra, a legtisztább világába visszajutásért minden nála alacsonyabbat teljesen el kellene hagynunk, mindet fel kellene adnunk.
Sajnos azonban a legtöbb megtestesült lélek részéről nem az előbbi törekvés van, hanem még mindig a legtöbb erőfeszítést itt azért tesszük, hogy a testi érzékeinket kielégítsük, hogy a testünket elégedetté tegyük. Ez azonban teljes azonosulásnak minősül az egóval, a testi énünkkel, és így már sejtésünk sem marad róla, hogy valójában nem a mulandó test, hanem anyagtalan szellemi lények, vagyis isteni lelkek vagyunk, akik most anyagi testet, és annak is a legsúlyosabbikát öltötték magukra. Így viszont (vagyis feledésben a valóságos magunkról) továbbra is a testünk mulandó életét éljük boldog tudatlanságban, vagyis változatlanul a mulandó testi énünk érzelmei szerint cselekszünk, vagyis hol anyagi jókat, hol pedig anyagi rosszakat teszünk. Ilyenkor pedig, ha mondogatjuk is, hogy nem ez a test vagyunk, és, hogy mi már csak az isteni jót cselekedjük, azaz már csak Isten vezérelte lelkiek a cselekedeteink is, még mindig, azaz változatlanul nem az Igazságban élnünk, hanem hazugságban, vagyis továbbra is a hamis egónk szerint. (Az ilyen lelkek mondogatják folyton, hogy őnekik a beszédjük is már csak „Lélekből van”, azaz, hogy a Lélek ösztökéli őket arra, hogy éppen mit mondjanak a többi embertársuknak, ami beszédeikben is azonban mindig egy tőlük külön élő Istenről van szó, vagyis a „mesterük” példájára ők is még csak az emberek megtévesztését gyakorolják, és nem pedig a Valóságos Igazsághoz vezetik vissza őket.)
Az előbbi téves azonosulásból következően itt tehát szinte minden ember nem Isten örök élet hite szerint, hanem a saját maga, a hamis egója (a testi értelmi énje) hitének megfelelően cselekszik. Minden itt végzett cselekedetének alapja tehát e nem igaz hit, ami hamis hit végül is az ember tárgyi tudásával, az anyagról megtanult tárgyi értelmi tudásával, a nem igaz tudásával, vagyis az Isten szemében nem tudásával egyezik.
Az itt tanított tárgyi tudás végül is tanított tudatlanságnak felel meg, ami eltakarja előlünk, hogy valójában kik vagyunk. Soha nem az tehát a lényeg, hogy mik vagyunk, hogy itt élvén tudósok, doktorok, tanárok, mozdonyvetők, szegény földművelők, vagy éppen iszákos hajléktalanok vagyunk, vagyis, hogy milyen és mennyi a tárgyi tudásunk, és itt mire juthatunk, mire „vihetjük”, mit „érhetünk el” vele, hanem az a lényeg, hogy magunk is kik vagyunk, hogy az Ővele egységben élő „fiai” vagyunk az Igaz Istennek, akiknek ezért a tudásuk is igaz, és teljes is. Ez az igazi tudás először is a valósággal szeretni tudás, az alázatosság, és erőszak nélküliség, és még a tisztaság, az egyszerűség, a türelmesség, béketűrés, önfegyelem és önfigyelem (önkontroll), a hamis ego nélküliség, a születés, halál, öregség és betegség okozta szenvedések megértése, a lemondás, és az egyaránt elfogadása a kellemetlen és kellemes körülményeknek, és az ilyen történéseknek is,valamint még, és szintén nem utolsósorban, a valóságos szellemi és lelki önművelés fontosságának felismerése, és az Abszolút Igazság utáni kutakodás. Minden más pedig, ami nem ez, vagy nem ezekkel kapcsolatos, az mind tudatlanság (azaz nem tudás), ha a tudatlanok által tudásnak minősített is, és aminek okán ők még oklevelekkel, vagyis okiratokkal („diplomákkal”) is díjazzák.
Ha viszont a le se tagadható tudatlanságunkat, és az anyagi szenvedélyeinket, az önző életélvezeteinket is teljesen megszüntetjük, visszakerülhetünk az eredeti jóság (tökéletesség) állapotunkba, vagyis olyanok lehetünk, mint amilyen Isten a Tökéletes. Most ugyanis bele vagyunk veszve a mulandó természetbe, és míg újra nem a természetfölötti életünket éljük, addig az élet és halál körforgásában fogunk maradni. Nem az Isten szeretet és élettörvényeit folyton megszegve kellene tehát itt az anyagi valóságban élnünk, hanem újra isteni magatartással kell ahhoz viselkednünk, hogy újra a természetfölötti életünket élhessük, hogy „halottakból” újra élők legyünk. A „halottak” ugyanis semmit nem tudnak (úgy, ahogyan minden valósággal van), mivelhogy elfelejtetett emlékezniük az Igazságra, és az Ő igaz valóságára.
