A jelen helyzete az emberiségnek az, hogy szinte minden ember, még, és különösen az ateisták is, az egyetlen Istennek, a létező legnagyobb Úrnak, Úrhölgynek, Hatalomnak, Mesternek, vagy éppen csak Mágusnak, Sámánnak, Táltosnak hiszi magát, aki uralkodni jogosult a másik embereken. A mai korban tehát már szinte mindenki a másikain uralkodó Úristennek hiszi magát. Igen kevés kivétellel valamennyi emberi lélek ebben a boldog tudatlanságban él. Így van ezzel még azonban a legtöbb magát „vallásosnak”, „spirituálisnak”, vagy „ezoterikusnak” valló ember is, csak ők ezt ügyesebben tudják leplezni.
Az Igaz Istent maguktól valamilyen formában illetve szinten szintén elutasító, vagy éppen csak mellőző emberek pedig az előbbiekkel együtt továbbra is külön élnek Istentől, és változatlanul anyagi hasznot, anyagi dicsőséget, hírnevet remélnek maguknak, próbálnak minden anyagit (tárgyi tudást is) megszerezni maguknak, és érdekcsoportjaiknak.
Valójában azonban az Igaz Istenről és a valódi magunkról megfeledkezésünktől, és a tudatlanságunktól vagyunk még mindig alvásszerű létállapotban, ami szent, azaz tiszta kábulatból, kellene az Igaz Istenre, és igaz valóságára, az örökkévalóságra emlékezésünkkel a tudatlanságunktól megszabadulásunkkal feleszmélnünk, illetve aztán már teljesen is felébrednünk, és újra azoknak lennünk, aki valósággal vagyunk. Az álomszerű állapotunkból mintegy fokozatszerűen kellene eljutnunk a teljes felébredésünkig, míg végül egyszer majd nagy hirtelenséggel meg fog történni a maga Isten általi teljes felébresztésünk, és akkor még majd azt is észlelhetjük, hogy valósággal be sem szennyeztük magunkat, mint azt kábultan téves meggyőződéssel hittük.
Az emberek legtöbbje sajnos, még mindig nem emlékezik, továbbra is alszik, a mai korban is a külső tudás, és a külső vallásgyakorlatok szintjén él, magasabb, azaz valóban felsőrendű tudásra nem igazán törekszik, nem vágyik. Megfelel nekik a külsőnek felmagasztaltatása állapotban élés.
Az ember mostanra pedig már annyira meg is szokta ezt az alacsonyabb rendű tudást, hogy meg akar állapodni is benne, nem akar tágítani a sötétségéből, nem akar megszabadulni a tudatlanságától. Csak anyagi szinten akar tehát továbbra is élni, nem akar a felsőbbrendű tudásba, az igaz (örök), és valósággal tiszta tudásba, az isteni tudásba visszaemelkedni, és ezért nem is keresi az isteni tudást, az igaz tudást, elég neki a tárgyi tudása hatalma. Pedig az emberi létforma a szellemi léleknek a lehetősége arra, hogy az elvesztett tiszta isteni tudásba felemelkedhessen, és onnantól fogva újra már csak azzal élhessen, Istennek bármely létrendszerében, az örök, és a mulandó világaiban járván is.
Továbbra is tehát az van, hogy hibásan tudatosítjuk a létünket, azaz, hogy a nemlétünket, a tünékeny létünket, a „van és nincs” létünket tudatosítjuk igaz, avagy valóságos létként. Az ember így azonban a valódi önmagából kifordultan él, és ezért az isteni természete ellenére cselekszik, amivel viszont nem is csak magát rombolja le, hanem még csak a mulandó testét is az arra Isten által kiszabott létidő lejárta előtt elpusztítja.
A mai sok szenvedés a világban az előbbinek, és az emberiség múltbéli tetteinek köszönhető, azoknak következményei, vagyis nem az Isten mérte ránk a mostani igen rossz állapotokat, hanem magunk hoztuk magunkra mindet a korábbi igazságtalan tetteinkkel. A szenvedéseink azonban azért is azért vannak, mert nem a valóságot tapasztaljuk, hanem helyette az illuzórikus valóságot, a káprázat világát éljük meg igaz valóságnak. Jelenleg még a lényegi látástól is elszakítottság állapotban élünk. Minden szenvedésünk ugyanakkor azért is van, mert megfeledkeztünk az Istennel való örök és közvetlen kapcsolatunkról, az Ővele tökéletes egységünkről, és ezért Őhelyette a halandó anyagi testünkkel, és a test szintén mulandó öntudatával élünk egységben. Minden félelmünk, és aggódásunk is pedig attól van, hogy belemerültünk az anyagi életbe.
Ma az emberek legtöbbje nem az Igaz Isten után, hanem a világ és dolgai után vágyakozik, és az üres beszédet, a csak az anyagiakról, főleg a testről, és a test cselekedeteiről szóló fecsegést, locsogást kedveli, vagyis leginkább csak fölösleges szavakat ejt ki a száján, és ilyenek a tettei is. Ezekből is látszik, hogy önző szűklátókörűség terjedt el a Földön, az emberiség legnagyobb tömege téves életfelfogással él, halandó életet folytat. Mi, idekerült isteni lelkek úgy élünk ugyanis itt, hogy a jelen formalitásunk, és a jelen világ, az anyagi világ ural bennünket, eredetileg örök, és teljesen szabad tudatos szellemi lelkeket. Ezért van az is, hogy szinte mindenki saját magához méri, hogy mi a jó, és mi a rossz.
Amennyiben ez így folytatódik, az egész Földet az istentelenség teszi majd kihalt pusztává, vagyis az istentelenség maga forgatja fel (állítja fejre) a tulajdon maga hatalmi trónját, melyen addig, mint valamiféle mindenek fölötti hatalom ült. Ez a totális felforgatás a jelen évszázadban már el is kezdődött, és évtizedeken belül le is fog zajlani, és vagy a teljes egészével (mint az a Marssal az erőszak bolygójával is lett), vagy pedig a legnagyobb részével kietlen pusztasággá fog az embereknek „köszönhetően” a Föld válni.
Az előbbi is azért lehet meg, mert a legtöbb ember az életét még ma is az anyagszerzésnek és birtoklásnak, és a szintén minél több és magasabb színvonalú érzékkielégítésnek, érzéki élvezeteknek szenteli, éspedig a legtöbben közülük „egyszer élünk” tudomással, és még „az ezek nekünk mind járnak” tudomással, merthogy ezek már beléjük vannak szuggerálva is félresikeredett lelkek (Istentől elfajzott lelkek) által, akik folyton Életellenes, azaz Istenellenes tevékenységet végeznek. Az ilyen lelkek, ha mondják is, hogy ők nem csak az érzékeinek kielégítéséért, hanem Istennek és Istenért is élnek, mind egy olyan Istennek szentelik magukat, amilyenek ők maguk, és akit ők kreáltak maguknak, hogy legyen egy magukhoz hasonló istenük is.
A mai emberek ráadásul pedig állandóan tele vannak pszichikus inzultusokkal, és nem tudnak tőlük megszabadulni. Így azonban csak egyre jobban belebonyolódni fognak azokba. Az emberi pszichének viszont meg kellene halnia ahhoz, hogy a szellemi lélek újra élhessen, újra teljesen szabad legyen.
Sajnos, még most is ott tartunk, hogy a szellemi ember, vagyis a szellemi lélek földi emberi tulajdonságokba, a nem örök fennállású jó és rossz tulajdonságokba van felöltözve. Ezeken túl azonban ott vannak a közvetlenül Istenéből való örök tulajdonságai, csak a lélek még mindig nem hajlandó a földieket elhagyni, és újra már csak az isteni tulajdonságaival élni.
Az ember jelenleg ugyanakkor a relativitás világa, az ellentétárok, a kettősség világa általi meghatározottságban, és befolyásoltságában él, ami őt irányító világot most már végleg el kellene hagynia (ennek a jelen korszakban most jött el az ideje), és vissza kellene térnie az Isteni Egységhez és Középpontjába az Egybe, Akit és Amit a jelen létállapotunkban, az anyagi életet élésben „Istennek” nevezhetünk és érthetünk, Akivel mi, emberi lelkei avagy tudatai is egyek vagyunk az eredeti létállapotunkban, a teljesen éber állapotunkban. Az embernek valójában tehát egy durva csomagba (burokba) csomagolt gyémánt tisztaságú lénynek kellene lennie, ideiglenesen a relativitás világában élvén is, vagyis olyanak, mint amilyen Isten, Akivel tehát ő a kábulata során is egységben él, csak nem tud róla, míg fel nem ébred a kábulatából.
Az ember manapság azonban az előbbiekkel már nem foglalkozik, hanem szinte minden idejét azzal tölti, hogy a nem örök fennállású információkat, a tárgyi tudást gyűjti, és szintén alacsonyrendű dolgokról fecseg-locsog, vagyis csak a jelen világgal és dolgaival, köztük leginkább a szilárd látszatú testével foglalja el magát, csak ezekkel törődik. Már észre sem veszi, hogy ezzel mennyire maga ellen dolgozik. Mindenki elfecsérli tehát a jelen földi életét, ha a legtöbb idejében az anyaggal, és nem pedig az Igaz Isten teljes megismerésével foglalkozik.
Az emberiség viszont azért, mivel az Igaz Istennel nem foglalkozik, vagy nem eleget foglalkozik, fokozatos bomlásban van, egyre több darabra hullik szét, pedig eredetileg az egysége nem volt megosztva, ahogyan a Föld mai kontinensei is valaha még egységben voltak, nem voltak elszakadva, nem álltak külön egymástól, hanem egy hatalmas nagy óceán közepén álló szigetet képeztek magukkal. Ezen a vízből a felszínére kiemelkedett egyetlen szigeten pedig egy uralkodó, vagyis egy király létezett, és csak egy emberi kultúra is volt. (Most a teljes széthullást meghozó teljes összeomlás idején pedig igen sok kultúra van, és tíz, emberiség, és a Föld sorsát meghatározó királyság fog lenni, ahogyan ez is előre meg van írva.)
A Földön jelenleg is tehát változatlanul a testi életfelfogás uralkodik, és a jelen emberi társadalom is azért van bomlásban, mert a testtudaton és annak félelmein alapul. Így ez a jelen társadalom sem minősíthető isteni tudat és isteni szeretet alapúnak, amivel pedig már Isten központúnak sem. Benne is ugyanis inkább csak Istennek mellőzése, és megtagadása folyik, és ezért bomlik szét, még több részre az eredeti egységéből.
A legtöbb ember pedig a tudatlanságánál fogva megengedi, hogy mások határozzák meg neki, hogy milyen érzelmeket éljen meg, vagyis, hogy miként érezzen, és ezért ő sem érez másképpen, mint egy testi ember. Az ember így azonban az állatokéval egyező érzelmekkel fog élni, és ezért nevezi Isten az ilyen embereket „emberállatoknak”, amiből kellene először is emberekké, abból pedig Istenemberekké lenniük. (Nem véletlenül van a mai nagy” állatbarátsága” is az embereknek, vagyis, hogy inkább barátkoznak állatokkal, mintsem emberekkel.)
Sokan azzal sincsenek tisztában, hogy ami itt körülöttünk történik, folyik, vagyis folyton változik, azok mind a mi gondolataink és érzelmeink szerint vannak. Az emberek tehát egyedül csak maguknak köszönhetik, hogy szinte már folyton elégedetlenek a körülöttük történőkkel.
Manapság pedig a legtöbb embert, vagyis a legtöbb lelket leginkább a félelem és rettegés uralja, és ezért ezek a lelkek folyton keseregnek, siránkoznak, komorak, szomorúak, sajnáltatják is magukat, és csak olyan dolgokra fordítják minden figyelmüket, vagyis a teljes figyelmüket, amik csak anyagi hasznot, előnyt hoznak a számukra, és a testük túlélését is szolgálják. Pedig az ő számukra is igazi hasznot az hozna, ha már csak az Igaz Istenre fordítanák minden figyelmüket, vagyis, ha már csak Ővele foglalnák el magukat, Aki az esetben mindig meg fogja nekik mondani még azt is, hogy mit tegyenek, és mit ne tegyenek a jó lelki előrehaladásuk, a teljes felébredésük érdekében. Csak így lehetnének ugyanis nekik is már csak olyan tetteik, azaz Isten szerinti lelki tetteik, melyek mind meghaladják az anyagi cselekedeteket, vagyis minden anyagi tevékenységet, amivel, és a hozzá leginkább szükséges teljes ismeretével Istennek pedig már ők is visszakerülhetnek az örök örömmel és örök boldogsággal is teljes örökkévalóságba, és újra tökéletes egységben, és együtt is élhetnek Istennel a Teremtőjükkel.
Egyszerűen csak a valódi magunkra figyelve észre kellene vennünk, hogy Isten mindig velünk van, akárhol is vagyunk, vagyis, hogy Ő soha nem hagy el bennünket, hanem mindig magunk vagyunk, akik elhagyják Őt azzal, hogy elfordulunk, és a magunk részéről el is válunk Őtőle, vagyis mi adjuk fel az Ővele egységünket, és különítjük el magunkat Őtőle azzal, hogy Őhelyette itt, Isten elképzelt, vagyis megálmodott mulandó valóságában létrehozott testi énünkkel és testi elménkkel, illetve az egész mulandó testi rendszerünkkel azonosulunk. Jelenleg pedig már ott tartunk, hogy nem is csak Istent nem érezzük magunkban, hanem a valódi magunkat sem érezzük, vagyis még csak igazi önérzetünk sincsen, mert már csak a hamis énünknek érezzük magunkat most már folyamatosan is, vagyis szinte állandó jelleggel, és hamis énként olyanokat fecsegünk, hogy nekünk van lelkünk, meg van egónk is, és, hogy a lelkünket meg kell szabadítanunk, hogy az visszakerülhessen a mennyországba.
Így pedig lassan már odáig fogunk jutni, hogy a Földet kevés kivétellel már csak démonok fogják lakni. A démonok azok az emberek, akik jártasak a lelki és vallásos tudományokban, de az isteni elveket nem követik, ellenükre tesznek, vagyis az Igaz Isten életrendjét, életszabályait nem tartják be. Ismerik, elmondják, tanítják is tehát Isten szabályzó elveit, viszont ők azokat gyakorlatilag nem tartják be, amivel Istent is megvetik, és gyalázzák is, vagyis csak a szájukkal mondanak jókat Őróla, és a törvényeiről is, ha egyáltalán mondanak ilyeneket is, mert a legtöbbjük az „Isten” nevet még csak szóba sem hozza. Az ilyen démonikus emberek rendkívül gőgösek, igen büszkék magukra, az iskolázottságukra, a diplomáikra, az anyagi vagyonukra, követelik maguknak a tiszteletet és imádatot, ha nézeteltérésük van, máris dühbe jönnek, durván, trágárul beszélnek, folyton vitatkoznak, minden igaz kedvesség nélküliek, képmutatóak, hazugok, csalók, haszonlesők, nem tudják mit szabad és mit nem szabad tenniük, önkényesen, az akaratuk szerint cselekednek, tekintélyt maguk fölött igazán nem fogadnak el. A démonikus emberre sem a külső, sem a belső tisztaság, sem a helyes viselkedés, sem a tisztesség nem jellemző, önzőek, önteltek, szemtelenek, szemérmetlenek, lenézőek, becsmérlőek, gyalázóak, nincs hitük, szüntelen a vágyuk az érzéki élvezetekre, kéjsóvárak, mindenben versengők, pénzéhesek, és a saját erejükben bízók.
A mai világban pedig szinte már valamennyi vezető ilyen előbbi démonikus lelkületű ember, és természetesen a követőik is mind ilyenek. Ezeknek a követőknek is azonban a legnagyobb problémájuk az, hogy az Igaz Istennel egyben az isteni mentalitásról is elfeledkeztek, vagyis, hogy teljesen áttértek a testi kétpólusú gondolkodásra, az anyagi gondolkodásra. Azonosulván a testi énjükkel a valóságos lényeg mivoltukkal is tehát anyagi gondolkodásra, nemzeti gondolkodásra, és vele az embernek ember fölötti uralkodására tértek, a démonok rációit (saját igazságait, saját testi tapasztalatit) fogadják el, szerintük élnek „demokráciában”, ami tehát nemzeti racionalitást, és démoni közösséget is jelent, az Istennel egy közösségben élés helyett, amiben kellene nekik is élniük, ha hajlandóak lennének az Isten szerinti életre, és be is tartanák, azaz meg is cselekednék Isten életszabályait. A démonok rációja tehát az ellentéte az Igaz Isten rációjának.
(A Jézuson keresztül kapott szeretet törvényeivel leváltani hivatott isteni tízparancsolat is az ember eredeti természetének, az isteni természetének leírása azzal, hogy az abban foglaltaknak kell a természetünkké lennie, vagyis azokat az eredeti természetességünkként meg is kell cselekednünk. Tudnunk, azaz ismernünk tehát ezeket a „parancsolatokat” sem elég, hanem úgy is kell tennünk, vagyis itt a Földön élvén is csak az isteni természetünkkel, az Istenéből való, az Istenével tökéletesen egyező, csupa kiváló tulajdonságainkkal kell tehát élnünk (cselekednünk), és nem pedig helyette a mulandó testünk természetével, azaz annak jó és rossz, vagyis ellentétpárokból álló tulajdonságaival. Ha tehát ezeket az életszabályokat mostanra már minden mind meg is cselekednénk, az emberiség nem ebben a már igen rossz helyzetben, a teljes szétzilálásával megtörténő teljes összeomlása, a totális zűrzavar, a totál káosz előtti helyzetben lenne, akkor akár még a teljes egészével is visszakerülhetne a kiindulópontjába, mint ahogyan erre már voltak képesek az emberek kisebb nagyobb csoportjai, és természetesen voltak egyéni lelkek is, akik hazakerültek. A régészek az ő testeiket sem találhatták meg, ahogyan Jézusnak, és még mások testeit sem lelték az anyagi valóságból végleg eltávozásuk után. )
