A naggyá, vagyis „felnőtt” fiakká lett lelkek azok, akik már örökké az eszükben tartják, hogy nem a külső dolgokkal kell törődniük, hanem már mindig csak Istennek a Szellemnek Ővele egy Világosság mivoltára, a magukban lakozó Istennek Ővele egy Szellemi „Fényére”, Isten hófehér szerű ragyogású, fenséges, magasztos, és malaszt teljes „Fényességességére” kell figyelniük, amire adatik meg nekik Istennek teljes ismerete, és Istennek tudása is, és láthatják is a mindent, ami van,
Magába foglaló Istent, vagyis Istent egyetemben az Ő egész Teljességével. Az ilyen lelkek vagy kezdetüktől fogva örökké teljesen éberek maradtak, vagy pedig a magukba és magukra vett sötét foltjaiktól Isten által teljesen is megtisztítván már újra és teljesen is éberek lettek, ami „éberség” tehát nem más, mint az örökké, azaz minden megszakítás nélkül Istenre figyelés (soha, vagy soha többé már nem alvás még csak egy itteni pillanatra sem) állapota.
A nagylelkű szívről is pedig az mondható el, hogy benne nem létezik gyűlölet, harag, düh, irigység, félelem, szégyen, bánat, megvetés, lenézés, faji előítélet, származási és egyéb más (tehetségtől, képességtől) büszkeség, önzés, önteltség, gőg, vagyis semmi tisztátalanság. Csak az ilyen lelkű szív tud minden érzéktárgyi vágytól is teljesen mentes lenni.
Aki lélek tehát itt azt mondja, hogy ő már teljesen felébredt lélek, és nem állandóan már csak Istenre a Teremtőjére figyel, és látván, hogy Ő mit cselekszik, tesz itt maga is kivétel nélkül mindent úgy, ahogyan azt a Teremtő teszi, az még mindig nem teljesen éber állapotban van, ha esetleg törekszik már arra is. Amennyiben esetleg még nem értenénk, a teljes éberség, és teljes megvilágosodás is, a léleknek Istentől már akár itt a Földön is megkapható üdvös létállapotát jelenti, azaz soha nem a maga akár emberi segítséggel is „elérte” üdvösségét, mint azt még a legtöbben gondolják, továbbra is a hitetőikre hallgatván. Magam mindhiába kutakodom utánuk, még nem valami sok ilyen lelket látok szaladgálni a Földön, pedig ma már igen sok lélek mondja a szájával, sőt a mai médiák segítségével szét is kürtöli magáról, hogy ő már „újjászületett”, vagy éppen már „megvilágosodott”, vagy, ha egyik sem, akkor már „felébredt”, és ezek ezekre még meg is tanítják a másikukat, és a többségük még pénzadományt is kér érte cserébe. Érdekes módon ezen tudományukat másoknak átadó lelkek egyike sem mondja magáról, hogy ő már teljesen tisztán üdvös létállapotban van tökéletes egységben a „Boldog Istennel”, merthogy „Ő” így is nevezhető. E lelkek még tehát csak a szájukkal vannak teljesen éberen, vagy pedig így éppen csak megvilágosodva, ami alatt Istennek az Ővele egy Lelke általi teljesen is megtisztításukat is érthetnénk.
Igaz embert, valósággal boldog lelket teremteni magunkból a hozzá nélkülözhetetlen közvetlen isteni segítséggel sem kis feladat tehát a részünkről, hogy aztán magunk is már csak jó hatást fejtsünk ki a még nem megigazult, az Isten által még tehát nem megigazított (még nem megboldogított) lélektársainkra. Viszont, ha a szellemi lélek már olyan tisztává válik, hogy a tisztasága érzékelhetővé lesz, akkor, aki vele kapcsolatba kerül, az is tisztulni fog, azaz csökkenni fog a tisztátalansága. Mások nekünk adott isteni szeretete által is tisztulunk, és az isteni szeretetünkkel mi is tisztítani tudunk. Egymást is juttathatjuk tehát egyre nagyobb tisztaságra, üdvösségre viszont mindenkit csak Isten juttathat a Lelke, és Őt képviselő Fia által, és a megüdvözítésünkkel kerülünk vissza a kiindulópontunkra.
Az ide kerülhetésünk pedig azért is van, mert itt szembesülhetünk azzal is, hogy a folyamatos változásnak elmúlás a vége, ami viszont állandóan, azaz örökké van, annak soha nincsen vége, és nem is változik, örökké csak van. A jelen (látható) valóság változó és mulandó, a láthatatlan örök valóság pedig változatlan, és soha el nem múló. A valósággal és teljesen éber lélek azonban már egyszerre képes érzékelni mindkét valóságot, és mindkét valóságfelfogást jól ismeri. Nem száraz tudásból, hanem tapasztalatból tudja, hogy az örök valóság az igaz valóság, a jelen mulandó valóság pedig illuzórikus létezésű, vagyis egy tünékeny, elmúló valóság, és nem pedig örök fennállású valóság.
Mindig is azonban csak a legfelsőbb, és teljes egészével legegyszerűbb létsíkon Istennel egységben, és együtt is élvén létezhet a korlátlan szabadságunk, és a szintén valósággal örök és határtalan boldogságunk is. Mint friss lelkek erről a létsíkról kerültünk („estünk”) ide le a legdurvább korlátozottságok közé, ahol az anyaggal azonosulásunk és behatároltságunk végett nem lehetünk korlátlanul szabadok, és örökké boldogok (üdvösek) sem, míg Isten végleg meg nem szabadít bennünket ezen magunkat magunk lekorlátozás alól, amit egyedül tehát csak magunknak „köszönhetünk”, nem Isten felelős érte, mivel ezt nem Ő tette velünk, ezt a hitetőink etették meg velünk.
Az eredeti általános „feladatunk” ugyanis az isteni örökké boldog lét megélése, éspedig minden eredetitől más valóságokban ideiglenesen tartózkodván is. Itt a Földön emberformában élvén is az örökké boldog létünket kellene tehát megélnünk, és nem pedig helyette az emberi test mulandó boldogságát. (Az egész földi életünket olyan boldogságban kellene leélnünk, mint amilyen boldog itt egy egészséges kisgyermek, míg a már felnőtt testben környezetükben élő, magukat már jelentősen megrontott lelkek őt is meg nem rontják, mint ezt ővelük is tették a testük kisgyermek korát követően, ma pedig ezt már kisgyermek korban is teszik az ide „leszülető” lelkekkel.)
Az önfigyelem, a valódi önmagunkról tudomásvétel, és az önfegyelem is azért lenne fontos és szükséges a lelki számunkra, hogy Isten helyett a figyelmünk révén ne az elénk kerülő külső dolgokba folyjunk folyton bele, ne azokban merüljünk el, hanem a révükön is, mivel Ő bennük is „ott” van azok alapjaként és felépítményeként is, már csak a Teremtő Istenben, és Isten dolgaiban, amik az Ő gondolatait, érzelmeit, és cselekedeteit is jelentik. Az a hibánk is még tehát mindig megvan, hogy mindig mással foglaljuk el magunkat Isten helyett, Akire lenne igazán szükségünk, Akire először is emlékezni tudnunk kellene, hogy Ő tényleg van, és magunkban található meg, mivel Ő-Magából állunk a teljes egészünkkel. Isten ugyanis erre megnyitja az értelmi látásunkat, a szintén az Övével egyező minőségű tudatunkba pedig a teljes világosságát belehelyezni fogja. A velünk egy értelmi mivoltunkat „teletölti” tehát az Ő Ővele egy Értelmével, a tudati mivoltunkat pedig az Ővele szintén egy Tudatával.
Az Isten jelenlétébe (valójában Istenbe a Szellem és Igazságba) újra belekerült lélek pedig elkezd teljesen másképpen élni, mint azt előtte tette, azaz más lesz, mint előtte volt, mert elkezd már csak az isteni tulajdonságaival élni, mivel Isten így már mintegy újra is „felruházza” őt a Maga csupa tökéletes tulajdonságaival, amikkel a lelkét eredetileg ellátta. Ezzel pedig az emberi lelke is Ő lesz, Isten pedig ő (az ember) lesz, ha Maga ezt is akarja.
Az emberek legtöbbje, sajnos azonban nem az előbbinél, hanem még manapság is mindig csak ott tart, hogy csak a bűneiket bánják meg, az Istenre nem odafigyelésüket meg nem, pedig a már csak Istenre odafigyelésünkkel minden további bűnnek, azaz minden hibás cselekedeteknek elejét vehetnénk. Az ember azonban az Istenre nem figyeléssel a valóságos önmagára sem figyel oda, és valójában ezért esik újabb és újabb bűnökbe bele, azaz követ el továbbra is vétkes (ártó) cselekedeteket. Az Istenre és dolgaira való odafigyelés valójában tehát a valóságos magunkra is odafigyelés, ami aztán már a külső tetteinken is mindig csak pozitívan fog meg nyilvánulni, vagyis vele megszűnnek a hibás cselekedeteink, azaz tetteink nem vétkesek, nem ártóak, hanem már csak az ártatlan Isten szerintiek lesznek, még, ha azok egyike másika az itteni látszatra (azaz tárgyi, testi látszatra) rossznak tűnik is. Innentől pedig már nem is lesz számunkra olyan messzire a teljes és állandó éberség, a teljes megvilágosodás, és a szintén csak Istentől és ajándékként megkapható üdvös létállapot sem, mellyel leszünk nagy lelkek is, vagyis magunk is az Istent megnyilvánítani hivatott Ővele egy Lélek.
