Még a jelen korban, a tudás korának nevezett korban is az Istentől és egymástól is különválasztódottság illúziójában élünk, és szintén szinte mindenki meg akarja menteni a világot is (tele van a világ ilyen héroszokkal, nagy „koponyákkal”, azaz világmegváltó nagy tárgyi elmékkel is),
de még ezek az emberek is szinte valamennyien inkább csak elosztottságot, megosztottságot teremtenek, és ami a legrosszabb, hogy szintén igen sokan leigázni, elpusztítani is akarják egymást, mint azt az állatok teszik. Ezzel az élethez való állati hozzáállással azonban ki is írthajuk magunkat a Földről, ha még időben nem jövünk minden rá, és nem úgy éljük is meg, hogy egylényegűek vagyunk valamennyien, és, hogy minden a Legfőbb Lényegből, Istenből valóan Ővele is egylényegűek vagyunk.
Az egylényegűség helyett a jelenleg még a legtöbbünkre itt jellemző tudatlanság is azonban nem más, mint valaminek, esetünkben a „Legfontosabbnak” és „Legfőbbnek” teljesen figyelmen kívül hagyása. A tudatlansággal szemben álló igazi „tudás” pedig az előbbi Igaz Isten ismeretét, a teljes és igaz (avagy tiszta) tudását, és az igaz önismeretet jelenti, a többi más tudás tanult, vagy nem tanult tudatlanság, vagyis nem valós, nem igaz tudás, amit majd az Istent tagadók is valamennyien be fognak látni.
Az igaz tudás ugyanis azt teszi velünk, korábban még valós szellemileg tudatlanokkal, hogy leégeti rólunk, és kipucol belőlünk minden súlyt, és egyéb más felesleget (azaz minden „salakot”), ami hátráltat bennünket a természetfölötti felé haladásban, vagyis a valóságos szellemi és lelki fejlődésünkben, az Igaz Istenhez igazodásunkban és felnövekedésünkben.
Teljes igaz tudásra kell tehát jutnunk, és a szabadulásunknak is a tudatlanság világából teljesnek kell lennie, mivel az Istenével egyező szabadságra kell jutnunk. Aki azt mondja, hogy ő már megszabadult, ő már „újjászületett”, és nem teljesen egyező a szabadsága Istenével, azaz nincsen, vagy még csak részint van meg, az teljesen még nem szabadult meg, még akkor sem, ha esetleg már elméletben rendelkezik a teljes igaz tudással. Ez esetben ugyanis annak gyakorlati megvalósítása még nincsen meg, és így még csak világi tapasztalati tudással bírunk, vagyis testileg tapasztalunk, igaz tapasztalattal, azaz szellemi lelkileg még sem a Valóságos Istent, sem pedig a valóságos magunkat nem éljük meg.. (Ez jól megfigyelhető a legtöbb tárgyi tudósnál is, akik szent iratoknak tanulmányozásával is foglalkoztak vagy foglalkoznak, vagy erre már „specializálódtak” is.)
Itt azt is meg lehet figyelnünk, hogy a teljes világi beszédre és irodalomra mindig is a „sötétség”, vagyis a tudatlanság ereje hat, míg a természetfölötti, a tudatlanság fölötti tudásnak, az igaz tudásnak szóbeli kifejezésére és irodalmára a természetfölötti erő hat, és ezért azoknak valós szellemi „fénye”, ellentétben a világi beszéd és irodalom elhaló, azaz nem örök fényével, folyton csak egyre ragyogóbbá válik.
Az itt a Földön szintén nagy mennyiségű irodalommal is rendelkező pszichológia tudománya is azonban „önismeret” címszó alatt „én”-ismeretet, vagyis a hamis önazonosságunkat tanítja igaz önazonosságunknak, és ezt a hamis ént gyógyítgatja is, azt teszi újra egészségessé, azaz hozza azt gyógyszerekkel, vagy testi beszédek által újra egyensúlyi állapotba, miáltal tud az újra optimálisan működni, vagyis szintén művi dolgokat, műveleteket (testi cselekedeteket) elvégezni. Ezért, ha teljes igaz tudásra törekszünk, rajta is túl kell lépnünk, a művi „ént” is meg kell tudnunk haladnunk, amivel pedig már a művi világot, Isten Nagy Művét is meghaladni fogjuk.
Teljes belátásra kell jutnunk azt illetően is, hogy itt az „álomvilágnak” is nevezhető mulandó valóságban is az igaz tudás szerint élni jóval könnyebb és élvezetesebb, mint nem igaz tudás szerint élni. Az emberek igaz tudásra hangoltsága, vagyis az isteni tudással élése pedig már abból is észrevehető, hogy az ilyen emberek soha nem bírálják, soha nem bántják a másik embert, mindig csak igaz szeretettel, örök és ártatlan szeretettel vannak minden ember irányába. Az igaz tudásúak pedig igaz mondással is bírnak, vagyis a tényeket változatlanul, azaz soha nem eltorzítva, soha nem megváltoztatva közlik a másik emberekkel, hanem úgy, ahogyan azok valóban vannak. Jézus, az Igazságnak (egyik legismertebb) megtestesülése soha senkinek nem hazudott sem Istenről, sem pedig másról, és magáról sem.
Az igazmondás (igaz beszéd) és őszinteség minden kapcsolatnak az alapja is, vagyis az Istennel való kapcsolatunknak, és az egymással való kapcsolatunknak is. Akár csak magunkat, és akár csak Istennek is, másként és másnak mutatni, mint amilyenek valóban, azaz valósággal vagyunk, igaztalanság és őszintétlenség, vagyis nem isteni, hanem „farizeusi” jellemvonás, ami csak degradálni fog bennünket. Nem igaz mondással, vagyis az igazságnak személyes érdekből való eltorzításával élve ugyanakkor elszigetelni is fogjuk magunkat a másik emberektől, és amíg hazudunk, így leszünk Istennel is.
A jelen társadalmunkban viszont mára már igen nagyon elterjedtek a csaló, vagyis a szintén igaztalan gyakorlatok, mint amilyen a korrupció, a protekció, a kenőpénz, a nem egyenes beszéd, a hazugság, lopás, és az őszintétlenség, éspedig még csak magunkhoz is, amiket is mind kerülnünk kellene, ha igazán javulni, vagyis az Igaz Istenhez igazodni akarunk.
A tiszta tudásnak, az isteni tudásnak azonban csak a hallására is, először is őszinte vágy szükséges, és tisztában kell lennünk azzal is, hogy szent tudást azoktól nem szerezhetünk, akik anyagi dolgokban, vagy azokban is elmerülnek. Az a tiszta tudás, ami semmiben nem tér el a korábbi korokban itt élt szent tanítók által közöltektől. (Csak az itt használatos szavak szintjén van illetve lehet eltérés a szent tanítók tanításai között.) A mai korban viszont már számtalan sok szennyezett igaz tudást közvetítő önjelölt „szent” tanító van, akik mind profitorientáltan kereskednek is a tudásukkal, vagyis anyagilag meg is gazdagodnak a tudásukat árulásból, és a profitot mind a maguk és családjuk kimagasló jólétére használják fel.
Nekünk, Istenhez valóban visszatérni törekvőknek viszont az isteni tudás tiszta tanítása szerint kell élnünk ahhoz, hogy valóban, azaz ténylegesen visszajuthassunk az eredeti létállapotunkba Isten mellé, vagyis az Ő közvetlen közelségébe. Ha ugyanis már mindig csak Isten szerint cselekszünk (csak oyanokat teszünk, amilyeneket Ő tesz) a jelen világban is, akkor az ki fog bennünket emelni az anyagi világból, ha pedig nem így teszünk, akkor a tetteink csak még jobban ide fognak kötözni bennünket az anyagi valósághoz. Az előbbi „út” tehát a felszabaduláshoz, az anyagi világból és világtól megszabadulásunkhoz vezet, a másik, a nem Isten szerint élés az anyagnak rabságában maradáshoz. A legtöbb szellemi lélek az előbbieket esetleg nem is ismerve még mindig úgy él, vagyis úgy mozog, úgy cselekszik a jelen világban, hogy az a további idekötődöttségét, és nem pedig az eredete valóságába visszaemelkedését, azaz szabadulását fogja szolgálni.
A tiszta, mert már teljesen megtisztult szellemi lélek azonban már tisztán érzi, hogy Istentől elválaszthatatlan, és így megélni is tudja az Istenével teljesen egyező szabadságát, és boldogságát is. A teljes tisztaság ugyanis meghozza, illetve visszaadja számára a teljes szabadságát, a korlátlan szabadságát is. A legtöbb emberi lélek azonban a káprázathoz való ragaszkodás végett még mindig nem tud kilépni a születés és halál körforgásából. Aki szellemi lélek viszont még testben él, és nem teljesen szabad, azt a káprázat még fogva tartja.
Amihez még mindig ragaszkodunk, az tehát káprázat, ami ragaszkodást fog az igaz tudás teljessége, vagyis az Igazság felszámolni, a lényegi látásunk elől elvenni, és végül is azzal az egész jelenségvilágtól megszabadítani, ami jelen, azaz látható formák világa mintegy vastag „falként” választott el bennünket Őtőle. Nekünk pedig ahhoz, hogy a Lényegbe és Lényeghez, azaz Istenbe és Istenhez visszatérhessünk, fel kell adnunk a kötődéseinket, el kell fordulnunk a káprázattól, az illúziótól, vagyis a mulandó valóság egészétől. Ahhoz pedig, hogy ténylegesen is visszatérhessünk az eredetünk igaz valóságába Istenhez, kerülnünk kell a lényegtelent, csak a Lényeghez vezető utat szabad követnünk. (Ezt az utat nevezhetnénk a „helyes cselekvés”, az „Isten szerinti” cselekvés útjának is.)
Míg azonban Maga Isten nem talál bennünket, Őhozzá törekvőket alkalmassá arra, hogy megáldjon a lelki intelligenciájával, vagyis az isteni értelmével, addig nem fogjuk tudni megérteni is az isteni tudást, amit Isten a hiteles, vagyis az Ő Maga ezzel ideküldte képviselőin (szent tanítóin) keresztül is közölhet, és közöl így is velünk. Őrájuk is azért van szükségünk, mert anyagi értelemmel, testi értelemmel, vagyis anyagi felfogással soha nem foghatjuk fel, nem érthetjük meg az igaz, avagy tiszta isteni tudást, azaz Istennek tudását Magáról, és az Ővele egy egész Teljességéről, Ami is Ő.
A szabadulásunkhoz tisztában kell lennünk azzal is, hogy az emberi élet nem testi és pszichikai önmegvalósításra van, hanem valóságos lelki, örök lelki megvalósításra, azaz a valódi és teljes, teljességgel anyagtalan lelki magunkat itt az anyagi valóságban megnyilvánításra, ami teljesen (avagy istenien) tiszta és isteni tökéletességű lelki magunkkal pedig Istent valósíthatjuk meg itt a mulandó valóságában.
Az előbbit is azért lehet megtennünk, mert Isten mindig aktív része a jelen életünknek, az anyagi életünknek is, és így Őt egy mindig velünk levő, bennünket mindig és mindenben segítő jó barátunknak is elképzelhetünk, és tarthatjuk is Őt jó barátunknak is. Ő tehát mindig fogja a kezünket, és segít bennünket, hogy visszatérhessünk Őhozzá, hogy örökösen Ővele élhessünk, bármely léttartományában is járunk.
A legtöbbünk viszont Istent még mindig inkább csak kizárni akarja az életéből, nem akarja látni még csak a keze (Ővele egy Isteni Tudata) munkálkodását sem magán, sem pedig az életén, az életét megélésén. Isten helyett azonban nem helyezhetjük magunkat a középpontba, és nem büszkélkedhetnénk még csak az Istentől való képességeinkkel sem. Minden ugyanis Istené (Ő mindennek az egyetlen jogos Tulajdonosa), és mindent Istentől kapunk mi is, semmink nincsen magunktól. Ha tehát bármi képességeink is adódnak, azok is mind Istentől valók, és még csak a használatukra is Isten hatalmaz fel bennünket, Ugyanakkor Ő adja az erőt még csak a használatukhoz is. Ezeket az Övéből való képességeket is tehát csak használhatjuk, és ezért ezeket Ő, ha úgy akarja, akár vissza is vonhatja tőlünk Magába. Hatalma is mindenkinek csak úgy lehet, hogy Isten valamikre őt felhatalmazza. Istennek tehát még csak az erejét is úgy kellene vennünk, hogy Isten azt is csak kölcsönbe adja nekünk, szintén a Magáéból. Így pedig nem dicsekedhetnénk, nem büszkélkedhetnénk még csak azzal sem, hogy ezt vagy azt a saját erőnkből értünk el.
A jelen földi életünk is valójában azért, illetve arra is adódott, hogy felkészüljünk az Istenhez visszatéréshez, amennyiben már végleg vissza szándékozunk térni Istenhez, mert meg akarunk szabadulni, ki akarunk szállni az anyagi élet játékból, megelégeltük a mulandó életet, ami születéssel, betegségekkel, öregséggel, és halállal, vagyis igen sok szenvedéssel is jár. Ahhoz viszont, hogy vissza is térhessünk Istenhez, az anyagi világot teljesen el kell engednünk, többé már még csak a legcsekélyebb szinten sem ragaszkodhatunk, nem kötődhetünk, nem tapadhatunk hozzá. (A Jézus mondta „legyetek készen” szavak ezeket is jelentik.)
Az itt bennünket ért nehézségek, megpróbáltatások is pedig mind áldások Istentől, Őhozzá segítenek vissza bennünket, vagyis soha nem az ellenünkre vannak. A bennünket itt ért jót és rosszat mind és egyaránt őszinte hálával kellene tehát fogadnunk, azaz ellenvetés nélkül elfogadnunk kellene, mivel mind a mi jó előremenetünk érdekében adódnak, azaz mind csak a javunkra, hasznunkra lesznek. Itt azonban ezeket megérteni azoknak igen nehéz lesz, akik még mindig teljes azonosulásban élnek a testükkel.
Aki viszont másokat hibáztat, másokat tesz felelőssé a maga hibás cselekedeteiért, vagy másokat kritizál, rossz véleményt mond róluk, az nem lehet itt állandóan boldog, hanem inkább lesz szenvedésekkel teli az élete. Az előbbieket megértve azonban még csak azt a társunkat sem hibáztathatnánk, aki nekünk valami szenvedést okozott, mert itt bármi rossz is történik velünk, annak csak mi magunk vagyunk az okozói. A korábbi cselekedeteink (és azok is mind, amiket az előző megtestesüléseink során követtünk el) ugyanis mind visszahatnak ránk, és pontosan olyan szenvedéseket, vagy éppen jókat okoznak illetve eredményeznek nekünk is, mint amilyeneket mi másoknak okoztunk és tettünk. Mindig is azt aratjuk tehát, amit magunk vetettünk el.
Szintén igen sokan azt sem tudják, hogy másoknak hibáztatása a bennünket ért sérelmek miatt valójában sértés, mert a bennünket ért sérelmeket mind magunk okozzuk magunknak. A korábban másokat megsértéseinket, másoknak ártásunkat, másokban és másoknak kárt tevésünket el kell ugyanis magunknak is szenvednünk, vagyis valójában magunk vagyunk felelősek minden megsértésünkért, minden bennünket ért ártalomért, kárért. Olyan szenvedést tehát senki nem kap, ami nem a korábbi cselekedeteinek következménye. Ha nem érdemeltük volna korábban ki, akkor nem lenne mit elszenvednünk. Tanulnunk kellene belőlük is, és nem pedig háborognunk végettük.
A múltbeli, vagyis minden eddigi cselekedeteink alapján kaptuk a jelenlegi anyagi testünket is, aminek is egy szintén elképzelt arculatát is kialakítjuk, amivel szintén azonosulunk is, természetesen tévesen, mert az nem az igaz arculatunk. A szellemi lélek mivoltunk így (az anyagi arculattal azonosultan) azonban azt is úgy veszi tudomásul, hogy a testi élet célja a minél több érzéki élvezet, és nincsen más célja a jelen életének, a földi életének.
Amiket azonban itt anyagi szempontból fontosaknak tartunk, azok valóságos lelki szempontból haszontalan dolgok, vagyis hiábavalóságok (igaz valóságból erősen hiányos dolgok). A testtel azonosultan az okos telefont is például fontosnak, hasznosnak tartjuk, a magát a test képességeire nem lekorlátozott teljesen tiszta lélek számára viszont ez a technikai „csoda” is haszontalanság, avagy hiábavalóság, mert az ilyen, vagyis az eredeti létállapotukkal élő tökéletes lelkek itt is bárhol és bármikor, mindenféle anyagi eszköz, és így test nélkül is telepatikus kapcsolatban is lehetnek egymással, vagyis szellemi minőségű gondolatokkal beszélhetnek is egymással, és köztük az itt egymástól igen távol létező anyagi testük ellenére sem létezik még csak távolság sem, és így utazgatniuk sem kell hozzá, hogy beszélhessenek egymással. Ezt a képességet is valamilyen szinten, vagy akár a teljességével is, azért is visszakaphatjuk Istentől, hogy elinduljunk az Őhozzá vezető úton, vagy pedig azért, hogy arról többé már ne térjünk le.
Amennyiben pedig már nekünk is az Istenhez visszatérés a szándékunk, magunknak is már csak ezen kell lennünk. Hozzá azonban le kell győznünk a testi érzékeinket, a szenvedélyeinket, odaadóak kell lennünk Isten felé, az igaz cselekvésnek híveivé kell lennünk, gondoskodnunk kell az itteni családtagjainkról, akik még nem, vagy már nem képesek magukról gondoskodni, szellemileg pedig minden szülőnek gondjának kell lennie arra is, hogy Istenhez elvezesse minden gyermekét, valamint még az is fontos, hogy mindig, és minden körülmények között rossz indulat, irigység, erőszak, gyűlölet, gőg nélkül kell élnünk, isteni szeretettel, ártatlan szeretettel kell szeretnünk mindenkit és mindent, a környezetünkben élő valóságos lelkileg jól tájékozott személyiségekkel pedig kapcsolatban kell lennünk és maradnunk.
Az emberek a jelen korban a legszélesebb rétegükkel sajnos, mégsem az előbbieket teszik, hanem inkább mohók, büszkék (gőgösek), dühösek, haragosak, becstelenek (tisztességtelenek, csalók, lopók), és kegyetlenek is lettek. A vezetőik is pedig inkább csak a saját érdekeiket nézik, a népeik érdekeit egyre kevésbé veszik figyelembe. Ha például a népeik folyamatosan békét, nyugodt életet akarnak, ők háborúzni akarnak egymással. Pedig egyedül csak a saját érdek nélküli döntések válnak javára az emberi társadalomnak, mindenki számára csak azok lehetnek hasznos döntések, hasznos választások. Az érdekeink szerinti döntések ugyanis másoknak kárára eredményeznek nekünk jót, azaz hasznosat.
A gyermekek többségéről pedig manapság az figyelhető meg, hogy teherként tekintenek az idős szüleikre, csak felszínesen segítik, és, ha lehet, inkább csak kihasználják őket, vagy még csak úgy sem foglalkoznak velük, hálátlanok lesznek velük szemben, elfelejtik, hogy azok az életük során mennyi sokat tettek értük. A jelen „modern kornak” ugyanakkor az is egy durva jellemzőjévé lett, hogy az emberek egymás ellen elkövetett vétkeik büntetlenek maradnak, és leginkább a nagyban bűnözők (lopó, csaló, erőszakos emberek) ússzák meg a büntetést.
Az egyedül jónak a jelen sötét korban így már csak azt lehet mondanunk, hogy az ilyen előbbi rém rossz körülmények ellenére is meg lehet szabadulnunk az anyagnak fogságából, ha magunk is már csak ezen vagyunk. A helyes törekvésünkre egyenesen Istentől megkapott teljes ismeretével pedig meg is fogunk szabadulni innét, és akkor majd magunk is elmondhatjuk, hogy az Igazság tett szabaddá bennünket is, és az Istenével egyező teljes szabadságunkat, a korlátlan szabadságunkat szellemileg megélni, azaz szellemileg tapasztalni is fogjuk, ahogyan az Ővele egységben élésünket is.
