A testi énünk, és a teljességgel anyagtalan szellemi tudatosság (szellemi tudatos szellemi tudat) mivoltunk nem egy és ugyanaz, hanem két egymástól különböző minőség. Az itt egónak nevezett testi énünk korlátolt és hiedelmekkel teli,
nem örök fennállású létező, aki testi énnel a legtöbben sajnos, még mindig azonosulásban vagyunk.
Valójában a valóságos magunknak, az örök magunknak kellene a tudatában lennünk, és így, vagyis a Földön élvén is tudatos isteni, azaz szellemi lelkekként kellene élnünk az Istenével teljesen egyező örök életünket, és nem pedig ehelyett a mulandó testünk mulandó tudatában kellene lennünk, és annak mulandó életét kellene élnünk magunknak is, éspedig az igazi, avagy igaz magunkról nem is tudván, vagyis az örök magunkról, a közvetlen isteni magunkról semmi tudomással nem bírván.
Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy a testi énünk irányít-e bennünket, vagy pedig mi irányítjuk azt. Amikor ugyanis már mi irányítjuk az egónkat, akkor igazán már nincs is szükség annak a létezésére, mert úgy, azaz, ha többé már semmilyen szinten nem azonosulunk vele, az a testtel együtt (ameddig az még lesz) az eszközünkké lesz, ami által is cselekedhetünk a jelen világban, és így már csak Isten által irányítottan, azaz Isten szerint fogunk vele is tenni.
Nekünk, isteni lelkeknek rá kellene végre már ébrednünk, hogy jelenleg a jelen világot, a mulandó valóságot most mi úgy szemléljük, hogy a magunkra öltött ideiglenes, avagy időleges létezésű mulandó testünk révén benne is élünk.
Az embernek itt sem kellene tehát mást tennie, minthogy minden pillanatban, azaz minden itt a Földön eltöltött idejében is az Istenével teljesen egyező örök életét kellene élnie Istennel egységben, és nem pedig helyette az anyagi teste mulandó életét, vagy mások ugyanolyan anyagi teste életét kellene élnie, amit talál és tart ez esetben jó életnek, szeretni való életnek.
Itt a Földön élvén is azonban a valósággal jó élethez érdek nélküli szeretettel, feltétlen szeretettel kellene lennünk mindenki és minden iránt, és nem pedig helyette önző szeretettel, vagyis testi szeretettel, válogató és változékony szeretettel.
Az emberi többség viszont még mindig úgy él, hogy Isten a legtöbb cselekedetében nincsen benne, vagyis a cselekedetei nem isteni szeretettel áthatottak, hanem, ha egyáltalán van bennük szeretet is, az legfeljebb is csak testi szeretet, azaz önző szeretet, érdek szeretet, ami nem azonos az isteni szeretettel, hanem tőle teljesen más szeretet, ami inkább nevezhető ragaszkodásnak. Az ilyen hamis szeretettel végzett cselekedeteinkkel azonban inkább csak az ártalmára leszünk másoknak, és magunknak is. Az ilyen cselekedetek által csak anyagilag lehetünk egyre gazdagabbak, és nem pedig valóságos, azaz örök szellemileg, ami minőségünkben kellene itt élvén is gyarapodnunk, illetve növekednünk, vagyis egyre gazdagabbaknak lennünk, mert nem örök, nem igaz szeretettel élvén valós szellemileg csak egyre nyomorúságosabbakká leszünk.
Amíg azt gondoljuk, hogy vagyok én, az anyagi ember, és van Isten, és ez alapon gondolkodunk is, akkor egészen addig, míg ezt így gondoljuk egy fikcióban fogunk élni, vagyis ezt csak elképzeljük (egy képzeleti valóságban éljük meg így), mivel ez valósággal nem így van.
Amennyiben a testi tevékenységek, a világ cselekedetei, a testi elménk tevékenysége, és a testünk érzelmei állandó, vagy már nem állandó jelleggel hatni képesek ránk, akkor még a magunkat ezekre lekorlátozással élnünk, ezekbe vagyunk belefolyva, ezekben vagyunk elmerülve, és ezért ezeknek szenvedései is áttevődnek ránk, és be is vesszük azokat magunkba, vagyis magunk is szenvedni fogunk tőlük, és félni fogunk még csak a szenvedéstől is, vagyis félelmekkel is tele leszünk.
Az egónkon keresztül, vagyis vele azonosultan vagyunk közvetlen kapcsolatban az anyagi testünkkel, és az anyagi világgal is, ami közvetlen kapcsolatból a velük többé már nem azonosulásunkkal lehetünk újra az eredeti teljesen nyugodt és teljesen éber létállapotunkban, vagyis ekkor fogjuk a valóságos magunkat megélni (szellemileg tapasztalni), aki tökéletes egységben él Istennel a Teremtőjével, mint az Ő Őrá teljesen hasonlító „tagja”. Amikor ez az erre törekvésünkre Istennek köszönhetően meglesz, attól fogva a testünk, és az egész anyagi világ, azaz semmi anyagi és finom anyagi minőség semmi káros hatással nem lehet ránk, nem irányíthat, nem befolyásolhat bennünket semmilyen szinten sem, mivel ilyenkor, és mintegy már újra is, és szintén Istennek köszönhetően teljesen tiszták, és teljes egészek („beteljesedettek”) is vagyunk, azaz többé már nem élünk a nem örök fennállású anyag porát magunkra tapasztottan, és abból valamennyit magunkba is bevéve, vagyis már semmi közvetlen kapcsolatunk nincsen az anyaggal és anyagival, hanem csak együtt élünk vele teljes harmóniában. Istennel pedig ez esetben újra közvetlen kapcsolatban leszünk, azaz Ővele fogunk tökéletes egységben élni, és ezt szellemileg állandóan tapasztalni is fogjuk, vagyis gyakorlatban is megélni fogjuk az Ővele egységünket, azaz, hogy egyek, és együtt (egy egységben) is vagyunk Ővele, hogy tudatosan is egy közösségben élünk Istennel, és így már egymással is így vagyunk.
Nekünk, megtestesült tudatos szellemi lelkeknek, mint szellemi egyéniségeknek a lehető legtisztábban kellene itt a Földön, az egész anyagi valóságnak „makettjében” élnünk, vagyis a lehető legkevesebb ártással kellene lennünk egymás irányában, és az egész anyagi természetnek irányában is, amiben ideiglenesen élünk. Ez lenne ugyanis az Istenhez visszatérésünk útja, mivel így már magunk is inkább csak az isteni jót cselekedjük, az ártalmas cselekedeteinket mindet el fogjuk hagyni.
Aki „úton járó” viszont még mindig nem már csak a valóságot, a valósággal igazat beszéli, az egyéb más rosszakat is elkövet (őszintétlen is) továbbra is, nem tart ki az isteni jónál szándékban, gondolatban, és cselekvésben sem. Pedig aki nem hagyja el a korábban még gyakorolt negatív szándékait, gondolkodását, beszédét, és tetteit, az még csak szájalhat róla, hogy ő már az isteni utat, az Istenhez visszavezető utat járja. Az ilyen ember még nem, vagy nem kellően tisztul, még inkább csak szennyezi magát, nem törekszik a teljes tisztaságra.
A már tiszta emberi lélekre az jellemző, hogy nem használ vádló, rágalmazó, és más durva szavakat, szitokszavakat, káromló szavakat sem, nem hazudik, nem csap be, nem áltat, nem traktál senkit semmivel, nem beszél, nem fecseg feleslegesen, nem manipulál, nem használ ki senkit sem, nem árt, nem okoz és nem tesz semmi rosszat, semmi kárt senkinek sem, és nem ítél el senkit sem. Amíg azonban ezek nem lesznek meg, addig mindig inkább csak szenvedés lesz mindenki részére, és mindenkinek pontosan olyan szenvedései lesznek, mint amilyeneket másoknak okozott a cselekedeteivel és viselkedésével, vagyis ugyanolyan kellemetlen érzéseket kell megélnie, ha nem a jelen életében, akkor majd valamikor egy újabb megtestesülése során..
Ha legalább annyi időt szentelnénk a magunk jobbítására, avagy megjavítására, mint amennyit például pletykálkodással, és másokról rossz véleményeket mondásokkal (másokat „leszólással”) töltünk, akkor a világból sem ez a sok rossz tükröződne vissza felénk, hanem az annak is javulása, az egyre jobbá, szebbé levése. Amilyenek vagyunk ugyanis mi, olyan a körülöttünk levő világ is. A jelenleg szörnyen rossz világ tehát a mi egymást is leöldöklő szörnyekére inkább, mintsem az Igaz Istenre, az ártatlan Istenre hasonlító mivoltunkból származik. Az itt a világban jelen lévő igen sok erőszak azt mutatja, hogy még igen sok, Istentől „ember” nevet kapott szellemi lélek olyannyira tisztátalan, hogy még csak törekvése sincsen teljesen megtisztulni.
Az emberiség is tehát a teremtő tevékenységével formálja az alapjai kivételével maga is teremtette földi világát, és nekünk, most itt élő szellemi lelkeknek is meg lehet tekintenünk, hogy a mindig csak isteni jók helyett milyen rosszakat, mennyi szenvedést is teremtettünk és teremtünk a jelen világban. Itt azonban nem ez megvalósítás lenne az feladatunk, hanem az Istennel egységben élésünknek, és az eredeti tudatállapotunknak itt is megvalósítása, avagy megnyilvánítása a cselekedeteink által.
A valóságos szellemit, az örök szellemit illetően tudatlan ember azért okoz szenvedést a másik embereknek, mert maga is szenved, és azt akarja, hogy annak se legyen jó érzete magával, és a vele itt történőkkel kapcsolatban. Az ilyen ember a maga szenvedését azzal kívánja enyhíteni, hogy látja, hogy a megbántásától a másik ember is szenved.
A jelen életünkben végül is tehát csak annyi lenne a dolgunk, hogy végleg megszabaduljunk minden problémánktól, amik szenvedést okoznak nekünk, vagyis vissza kellene jutnunk a Magáéval Istenével teljesen egyező, örömmel és boldogsággal teljes örök létállapotunkba, végül is tehát az Istennel való tökéletes egységünkre, és az Istennel együtt, azaz egy közösségben is élésünkre. Az Istentől, és egymástól is elválasztottság állapotából kellene tehát kiszabadulnunk.
A Földön élő emberiség legszélesebb rétege azonban még mindig nem akarja megérteni, és így teljesíteni sem, az egymásnak nem ártás isteni törvényét, ami törvény is viszont megmásíthatatlan, éspedig azért, mert, ha másoknak ártunk, akkor a leginkább és legtöbbet magunknak ártunk, azaz magunkat tesszük egészen tönkre, magunkat romboljuk le vele szinte teljesen, amiből igen nehéz lesz újra felépülnünk, azaz teljesen helyreállnunk.
Amikor azonban helyes törekvéssel már odáig is eljutunk, hogy uralmunkat visszanyerve fölötte végül már nincsen testi énünk, akkor már csak a Tiszta Tudatosság, azaz Maga Isten fog vezérelni bennünket az egész teljességünkben, vagyis a teljes egész isteni mivoltunk Őszerinte (az Ő példájára) fog cselekedni az egész mindenségben, Isten mulandó valóságában, a káprázat világában is.
A tiszta szellemi tudat „én” nélküli tiszta szellemi érzékelő képességnek is felfogható. A teljes tisztaság pedig egyenlő a teljes megvilágosodással, ami tehát a testi énnek már a teljesen és végleg megszűnését jelenti. Ilyenkor már újabb anyagi testet magunkra öltötten sem létezik a hamis ego, a tárgyi, avagy testi én.
Itt a Földön a pszichológia tudománya az ego helyes működése érdekében lett létrehozva. A teljes megvilágosodásunkhoz ugyanis szükséges, hogy a külső énünk belső fele, a testi érzelmi énünk tiszta legyen, és egyensúlyban működjön, és szükséges hozzá az is, hogy a testünket is tisztán, és szintén egyensúlyban tartsuk.
Az „én”-ismeret ego, azaz testi én ismeret, az önismeret pedig a testi énünk fölötti, közvetlenül az Istenéből valóan halhatatlan önazonosságunknak teljes ismerete. Ezt a közvetlenül a Tiszta Tudatosságból való örök fennállású isteni tudatosságunkat is azonban, mint ahogyan Magát Istent, nem lehet fogalmakba bezárnunk, nem lehet meghatároznunk, hanem csak tapasztalnunk lehet. A valósággal végtelent és határtalant itt tehát még csak kifejezni sem lehet, szavakkal és fogalmakkal csakis utalhatunk rá, vagyis velük legfeljebb is csak rámutatnunk lehet.
A pszichológia tudománya viszont csak az anyagi lélekig terjed ki, az anyagfölötti (a semmi anyagot és anyagit magában nem tartalmazó) lelket, a szellemi, avagy isteni lelket nem ismeri, és ezért csak a pszichikai én rendbetételére („gyógyítására”) képes, ami ki is merül az anyagi léleknek újra egyensúlyi állapotba hozásával, amivel tud egészségesen, illetve rendben működni ez a tehát nem örök fennállású, hanem csak művi (véges) létező és élő lény.
Az önismerettel együtt most szintén nagyon keresett igazi „meditáció” is pedig a lényegében nem más, mint ennek a művi lénynek a meghaladása, a vele nem azonosulás, vagyis amikor az Istenével teljesen egyező önazonosságunkat tapasztaljuk, azaz a mindent látó és mindentudó Élő Istent éljük meg magunkban, magunkat pedig Őbenne és Ővele egységben éljük meg. Az igaz „meditáció” valójában tehát az anyagi lélek, az anyagi, avagy testi én feletti állapotnak tapasztalása, mely igaz tapasztaláshoz semmi anyagi, azaz testi érzéket nem használunk, mivel a mulandó testi érzékekkel a valósággal örök, végtelen, és határtalan nem tapasztalható.
Az itt „meditációnak” nevezett így valójában nem más, mint tökéletes egységben élve a mindenség egyetlen Forrásával a Forrásáéval teljesen egyező létállapotból és létállapottal szemlélése a Forrásból és Forrástól való teljes egész mindenségnek, vagyis a teljes egész valóságnak.
A meditatív állapotunk pedig az, amikor már nem kötődve hozzájuk eltávolodunk az anyagi testünktől, és az egész szintén mulandó világtól is, és így (Istennel újra egységbe kerülve) azok már semmilyen szinten nem tudnak ránk hatni, és ezért inkább már csak szemléljük őket, és a velük történőket. Ilyenkor a testi elménket és testünket is úgy használjuk, ahogyan akarjuk, mivel azok az eredeti lét és életállapotunkba visszakerülvén már nem tudhatnak bennünket irányítani, és befolyásolni sem, és az egész mulandó világgal is így leszünk, azaz újra fölöttes hatalmai (Istennel egységben élő „urai”) leszünk annak is.
Mindezen előbbiekről is azonban igaz tapasztalati tudással mindenki csak akkor fog rendelkezni, amikor a finom anyagi érzékeinél is többet fog érzékelni, vagyis, ha a legfinomabb anyagiaknál is többről, a tőlük is más, azaz teljességgel anyagtalan minőségről nem csak elméleti, hanem tapasztalati tudása is lesz, azaz, ha meg is éli a teljességgel anyagtalan, Istenével egyező szellemi minőségét.
Az előbb szemléltetett megvilágosodás ugyanakkor teljessé válás is, vagyis egyesülés, vagy inkább újra egyesülés az egész Teljességgel, az egész Mindenséggel is, amikor is azt fogjuk minden testi érzék, és az egész testünk használata nélkül tapasztalni, hogy egyek vagyunk Magával Istennel, és az Ő egész Teljességével is, ami Teljesség is Ő, és egyesülten Istennel, mi is „Az” (is) vagyunk. A valódi és teljes megvilágosodásnál is tehát a testi érzékek nélküli tapasztalat a lényeg, és nem pedig szavak és fogalmak által (mint például „kontempláció”, és egyebek) ismerése az egységben levésnek Istennel, és az Ő egész Teljességével, az Isteni Egységgel is. Ameddig ugyanis ez az egység még csak elméletben van meg, addig még létezik a különállóságunk, az elválasztódottságunk Istentől, és az Ővele egy Isteni Egységtől is. Ilyenkor az van, hogy még mindig nem vagyunk eléggé nyitottak erre, és ezért még elkülönültségben, vagy elkülönültségben is létezünk és élünk, és nem is csak Istentől, hanem egymástól is. Ez esetben a szellemi tapasztalat, az igaz és állandó tapasztalat még várat magára (még nem adatik meg, illetve vissza Istentől), mert még tisztulnunk is kell hozzá, még ragaszkodunk a testünkhöz, ragaszkodunk az anyaghoz, még kötődünk hozzá.
A teljesen megvilágosodott embert viszont már nem fogja érdekelni még csak az sem, hogy milyen betegségben hal majd meg a teste, mert már semmi közvetlen köze nincsen az ereje elfogytával széteső testi énjéhez, és így már a testéhez sem. Ha az esetleg meggyógyul, akkor meggyógyul, ha pedig nem, akkor vége lesz neki, azaz teljesen össze fog omlani, és aztán szét is fog bomlani az alkotórészeire természetes, vagy pedig mesterséges módon. Valójában tehát ilyenkor már nem lesz fontos a megvilágosodott, azaz teljesen megtisztult, és az eredeti létállapotába visszakerült szellemi léleknek, hogy mi lesz a testével, mit csináljon, vagy mit csináljanak a beteg testével.
A teljesen megvilágosodott, és ezért tudatilag teljesen megváltozott emberre tehát az is jellemző lesz, hogy már mindig csak személytelen, és minden érdek nélküli döntésekkel él. Az ilyen ember ugyanis már végleg meghaladta, felülmúlta a testi énjét, és így már állandóan tapasztalja a halhatatlan mivoltát, már minden itteni traumán is túl van, amikben a testi énjével való korábbi azonosulásakor része volt, és így már itt is szeretettel fogad el mindenkit és mindent, és így van még csak a teste halálával is.
Amennyiben tehát mi, szellemi lelkek a testi én központú testtudatosságunkból Isten hathatós segítségével (mivel látja a helyes törekvésünket) ki tudunk emelkedni, és végleg fölé tudunk kerülni, akkor azzal visszakerülünk az Egység-Tudatba, az EGY Isten Ővele egy Tudatába, az Isteni Tudatba, és attól fogva „onnét”, vagyis az Istenével egyező legtisztább és legmagasabb lét- és életállapotból látunk rá Isten mulandó valóságának (is) teljes egészére, és annak részteljességeire is, és így, mint Isten hű képmásai már „úrrá” fogunk lenni fölöttük is.
