Előbb-utóbb minden szellemi léleknek tisztába kell jönnie azzal is, hogy szellemi lelki életvitelt kellene itt is folytatnunk, és nem pedig helyette anyagi életvitelt, mint azt a legtöbben még mindig tesszük. Az ember ugyanis attól fogva szenved, hogy elvesztette a közvetlen kapcsolatát Istennel.

Az Istennel teljes és tökéletes egységben élő szellemi lélek viszont soha semmitől se szenved, sérthetetlen, bánthatatlan, vagyis olyan, mint amilyen Isten. Az Isten hasonlatosságára örökké teljes, tiszta, sérthetetlen lény pedig még csak nem is tud szenvedni, és neki is senki és semmi nem tudhat szenvedést még csak okozni sem. Amennyiben tehát mintegy már újra is egyesülünk, azaz egyek leszünk Istennel, magunk is sérthetetlenek, és szenvedésmentesek is leszünk. Egyesülnünk viszont Istennel mindig csak isteni szeretet által lehet, és csak magunk egyesülhetünk Istennel, mások nem egyesíthetnek, nem avathatnak egyeknek bennünket Istennel, ezt az isteni szeretetben egyesítést csak egyedül Isten teheti meg velünk.

A földi életükkel az előbbi „Célba” jutható szellemi lelkek között pedig nincsen, azaz nem létezik semmi különbség. Minden szellemi lélek ugyanis közvetlenül az egyetlen Szellemi Lélekből való, és ezért mind teljesen egyezőek a Lélekkel és egymással is. A tetteik viszont a szellemi lelkeknek nagyon is eltérőek lehetnek egymáséitól, viszont egyáltalán nem mindegy, hogy mi, szellemi lelkek miket teszünk, és miket szándékozunk megtenni is.

A tetteit illetően pedig minden itt élő, vagyis itt a Földön megtestesült isteni lélek ott tart, ahol tartania kell, vagyis amire az eddigi felismeréseivel és megértéseivel, és azoknak gyakorlatba is átültetésével jutott, hogy teljesen is rátaláljon a valóságos magára, aki a Valóságos Istennel egységben él. Itt mindig tehát csak azt kaphatjuk, és azt kapjuk is, amire a teljes felébredésünkhöz még éppen szükségünk van.

A legtöbb ember sajnos, nem a teljesen felébredésén van, hanem még mindig nem hajlandó elfogadni a létezése és élete teljességét, amivel elutasítja magától Istent, Akiével eredetileg teljesen egyező a léte és élete teljessége, és a tisztasága is. Ezért továbbra is megmarad töredékes és tisztátalan létezőnek és élőnek, vagyis a maga döntése szerint továbbra is ilyen létezőnek degradálja le magát, amiből kellene megtisztulnia, beteljesednie, és vele Istenhez felnőnie is. Lényegében tehát Istentől vissza kell nyernie minden isteni tulajdonságát és képességét, amivel aztán már mintegy már újra is minden anyag és anyagi fölötti úrrá is fogja őt tenni Isten, mint ahogyan Ő ezt nekünk Jézusban, és még sok más szent tanítójában is bemutatta nekünk, és amit a jelen emberi korszakban eddig leginkább Jézusnál, Isten igaz tanítójánál figyelhettünk meg.

Amennyiben azonban mi továbbra is nem Isten akarata szerint, vagyis, ha nem Isten életelvei szerint élünk itt is, akkor elutasítjuk magunktól az Istenével egyező teljességünket. Így azonban azok fogunk maradni, és akár még időtlen időkig is, akik nem vagyunk. Önellentmondásban fogunk tehát maradni a valóságos magunkkal, a valóságos önazonosságunkkal. Akár még rengeteg sok megtestesülés során is élni vágyó halott szellemi lelkek, azaz halott szellemi életek leszünk, vagyis változatlanul a hamis egónkként, a testi énünkként fogunk élni, azaz egyszerre fogunk élni, és nem élni is, összezavarodottak maradunk, amiből kellene most már teljesen is kitisztulnunk, éspedig gyakorlatilag is, és lehetőleg még a jelen földi életünk során, mivel az emberiség jelen korszakának Isten nemsokára véget fog vetni.

A legtöbb szellemi lélek az előbbit nem ismerve, vagy vele nem törődve még csak ott tart, hogy csak magának, és legfeljebb még a testi családjának, testi rokonságának él, a maga nevében cselekszik, Istent még csak meg sem említi, és erejét csak arra használja, hogy mások csodálják és imádják őt a beszédeiért és tetteiért, vagyis hogy rajongókat, cselekedeteiben őt követőket gyűjtsön maga köré. Az ilyen testi emberként élő szellemi lelkeknek gőzük sincsen arról, hogy őnekik is Isten szeretetének kifejezéseinek kellene lenniük itt élvén is, és nem pedig az isteni szeretetet még csak nem is ismerőknek. Az Istennel egy szeretetének kifejezése lenne ugyanis nekik is az Isten akaratát teljesítésük is, és Isten ezen akaratának teljesítése jelentené számukra is az Istenével szintén egyező teljes szabadságukat is.

Aki viszont nem az előbbiek, vagyis nem Isten szerint él (hanem a testi feje, a testi énje után megy), az még mindig felsőbbrendűek tartva magát Istennél, távol is tartja magát Őtőle (Őt maga mögé utasítja, és inkább csak mellőzi), és így az alantas ösztönei, az állati ösztönök szerint él, büszke, és hiú is, a testi vágyainak, az anyagi vágyainak szolgálója. Az ilyen szellemi lelkek még nem képesek megtapasztalni a nem emberi szeretetet és szerelmet, vagyis továbbra is elutasítják maguktól az isteni szeretet- és szerelemerőt, ami viszont olyan erős, hogy senki nem tud neki ellenállni. Pedig csak ez a szeretet és szerelem fog mindenkit végül be-, és kiteljesíteni is, mert csakis tőle lehet teljesen ártatlan tevékenységű (mindig csak jót alkotó), gazdag, és ragyogó a jelen életünk is.

A többségi ember azonban továbbra sem az előbbire törekszik, hanem állhatatosan kívül akar maradni Istenen, az Igaz Szellemi Életen, az Ő akaratán, és az Ővele szintén egy szeretetén is, amivel viszont akár még végtelennek tűnő időkre is kívül fog maradni Isten igaz (örök) valóságán is. Az ilyen szellemi lélek Isten, és igaz valósága helyett továbbra is az illúzió világát választja. Ezek a szellemi lelkek még rendületlenül a hamis énhez, az önző énhez, és annak tiszteletéhez, szeretetéhez, valamint annak önző vágyaihoz ragaszkodnak, azaz még nem tudnak a hamis egójuktól elszakadni, és a valóságos önazonosságukkal Isten felé fordulni, és Ővele egybekapcsolódni az ugyanazon isteni szeretetük révén.

Az Istenen kívül, és  az Isten nélkül élni törekvők tudatlanok afelől is, hogy Istennek áldozatunk az is, ha lemondunk az érzékszerveink követélése teljesítéséről, és azok kielégítése helyett velük is Istennek leszünk szolgálatára, azaz csak Őérte, és Őneki teszünk velük is. Istennek cselekvő eszközévé kellene ugyanis lennünk a testünkkel is. Ezek a lelkek azonban nem tudják azt sem, hogy a  tudatlanságunkból következnek a hibáik, és a tévedéseik is.

Földi emberi erővel és testi értelemmel azonban, ahogyan testi szeretettel, önző szeretettel sem, soha nem kerülhetünk kapcsolatba Istennel, ezt hiába is erőltetjük, senkinek sem fog sikerülni. Csakis Isten taníthat ugyanis meg bennünket még csak arra is, hogy hogyan találhatjuk meg Őt a valóságos magunkban. Amíg tehát nem kerülünk a helyes Őhozzá törekvésünkre bensőséges, azaz közvetlen kapcsolatba a valóságos magunkban található, azaz bennünk élő Istennel, addig nem fogunk teljesen és gyakorlatilag is felébredni, és ugyanígy megtisztulni sem. A nem törekvésünkre, vagy nem helyes törekvésünkre tehát megmaradunk önző lényeknek, érdekembereknek, akik csak a maguk, és a testi hozzátartozóik érdekei szerint cselekednek, vagyis csak a maguk, és azoknak anyagi hasznát, javát, és előnyét nézik, a többieket pedig inkább csak lenézik, elítélik, és ráadásul ki is használják. Pedig az ember az egyéni érdekét önző módon soha nem tudhatja, hanem egyedül csak azzal tudja teljesíteni, ha egyáltalán nem támaszt egyéni érdeket magában, vagyis ha a maga érdekeit soha nem nézi, azaz soha nem veszi figyelembe. Ezt azonban a legtöbb ember sajnos, még mindig nem teszi, képtelen nem az önös érdekét nézve cselekedni, azaz mindig csak mások (a többi megtestesült szellemi lélek) érdekében tevékenykedni.

Itt élvén viszont önzésből fakadó, és ezért nem jó tett az is, ha valaki túlságosan megkönnyíti a kicsi vagy felnőtt gyermeke életét, azaz sok mindent, szinte mindent megteremt neki, és sok mindent megtesz helyette. Ez ugyanis nagyon is rossz hatással van az itt gyermeke szerepét betöltő szellemi lélekre, mivel hátráltatja őt a tapasztalati tudásában, amivel pedig magának sem tesz jót, mert vele nem fog maga sem előbbre jutni, hanem valóságos lelkileg, és így testileg is, maga is csak egyre betegebb (romlottabb) lesz tőle. Ráadásul az általa elkényeztetett gyermekek céltalanná is válnak, csak anyagi céljaik lesznek, amiket is másokkal, elsősorban a szüleikkel fognak teljesíttetni, maguk semmit, vagy csak igen keveset fognak tenni érte. Az ilyen testi emberként élő szellemi lelkek mindig csak kihasználni fogják a szüleiket, a testi rokonságukat, és ezt fogják tenni másokkal is. Így pedig nem lesz bennük valódi együtt érzés, és valódi hála sem. Képmutatóan viselkedni viszont maguk is jól fognak, és képmutatóan lesznek őszinték is, vagyis hazudni is kiválóan fognak, amivel is nem csak maguknak, hanem másoknak is ártalmára fognak lenni. Aki pedig az ilyen szülők és felnőtt gyermekek közül bármiért is sajnáltatja magát, az még igen messzire van az egója legyőzésétől, azt még kőkeményen a testi énje uralja, és nem pedig ő uralkodik fölötte, és így neki az egész mulandó világ is a fölöttes ura marad. Az ilyen lelkek még tehát változatlanul a mulandó világnak irányítása alatt állnak, még mindig a világnak hatalmában, az anyagnak képletes fogságában vannak. Így pedig, ha ezen lelkek esetében is valami „ősbűnről” egyáltalán beszélhetünk, az az Isten közvetlen világa helyett a mulandóság világához, az anyaghoz és testhez való ragaszkodás, ami sajnos még ma is jellemző ránk, az ezeket is már csak az isteni szeretetünkkel szeretés helyett. A ragaszkodás viszont tisztátalanság. Aki szellemi lélek tehát még él ragaszkodással, vagyis anyagi szeretettel, testi szeretettel is, az még mindig tisztátalan. (A halott testnek keserves siratása is az önző szeretetnek, a ragaszkodásnak jele.)

Pedig az Igaz Istennel való, helyes törekvésünkre Őáltala állandóvá tett szeretetkapcsolatunk minden itt létező problémánkat mintegy „egy csapásra” megoldhatná, vagyis megtestesülten is már csak az Istenével teljesen egyező szeretet-, boldogság-, és örömteljes, azaz szenvedésmentes örök életünket élhetnénk Ővele teljes egységben, és együtt, azaz Ővele egy közösségben is. Aki lélek pedig mintegy már újra is teljesen tele van isteni szeretettel, és azt mindenki és minden irányában egyaránt áramoltatni tudja magából, vagyis adja is a szeretetét mindenkinek és mindennek, az már egy teljesen megvilágosodott, vagyis Isten által már teljesen is megtisztított, teljesen éber lelke Istennek, aki az isteni szeretet és isteni élet mivoltát éli itt, azaz megtestesülten is.